Az év eleje leginkább a táncházmozgalmak sorozatával nyitott lehetőséget arra, hogy több csapat összejöjjön a számukra kialakított helyeken és egy kis mulatozással egybekötve erősítsék meg a helyi közösség csoportjait, egyesületeit.
Szinte minden hónapban volt táncház ebben az évben, és a zenekarok sokszínűségével vethettük bele magunkat bizonyos táncos gyakorlásába, felelevenítésébe. Ezen felül volt szerencsém április elején ismét ellátogatni az országos táncháztalálkozóra és kirakodóvásárra, ami önmagában is remek kikapcsolódás és extázis nézni a lenyűgöző termékeket, amik kellhetnek egy néptáncos kelléktárába. Bizony, mi sem vagyunk kispályások, nem kevés dolog kellhet a szekrényünkbe, főként, ha több évtizede hódolunk ennek a hobbinak, ami sok esetben már-már mániákus kemény munkának is felfogható.
Azóta is minden elismerésem azoknak, akik több csapatban is helyt állnak, mivel magam is megpróbálkoztam ezzel, kemény heti három próbával megspékelve, nem is bírtam huzamosabb ideig három hónapnál tovább sajnos.
Az elmúlt hónap viszont bővelkedett nyitott bemutatókkal és rájöttem, hogy még a kihagyás ellenére is van helyem ebben a forgatagban, új taktikával előállva a következő két hónapra már be is tábláztam magam, és két csapatot is igyekszem támogatni a jelenlétemmel és a koreográfiák megtanulásával, hogy bármikor segíthessem őket, ha kellene egy plusz fő. Ez azért is lett fontos, mivel már három fellépés is adódott tavasszal, ahol jól jöttem, ráadásul lelkesedést is adott, így most javában készülök kapásból öt fellépésre.
Ráadásul rá kellett jönnöm, hogy milyen jó érzés az is, ha olyanokkal van körülvéve az ember, akik hasonló szabadidős tevékenységet végeznek, hasonló lelkesedéssel, egymást támogatva, mert ez nem csak egyfajta közösségépítési szándék, hanem segít minket gondolkodásban is nyitottabbnak és empatikusabbnak maradni.
Kifejezetten az is segített, hogy a párom sok mindenben támogatott lelkileg is, mikor pihennem kellett, és most is, mikor „gyorstalpaló” folyamatban nézzük át a táncokat, mivel mindketten tudjuk, hogy ez mindkettőnk érdeke, főként az ő csapatánál.
Viszont a kötelezettségek mögött ott van néha az a kis szórakozás is, főleg a táncházakban, ahol a gyakorlott táncpárok megmutatják leleményességüket, vagy jót derülhetünk a legényes figurák cifrázásában. Kicsit pihenve hallgathatod a néptáncoktatóid megjegyzéseit, amik olyan burkolt vélemények, hogy nem dönti el azonnal az ember, hogy cinizmussal vagy szarkazmussal áll szemben, vagy akár új dolgokról is tanulhatsz, mert sok esetben a próbán nem áll idő és türelem az elméleteknek az átadására.
Ha pedig tánctanárral szabadulsz be a táncháztalálkozón a piactérre, főleg ha a csapatnak kell vadászni ruhákra, ott sem foghat el senkit az unalom. Főleg, mikor rávesznek, hogy a „családban marad” műsort nézzük meg, mert „jó buli lesz” és elsőnek a helyi unszimpátiás csapat tagjai lépnek fel, amire még a negyven éve oktató táncpedagógus sem tud reagálni, de végül rá kellett jönnünk, hogy ez a napunkat nem fogja elrontani.
A következő hétre pedig már másik ominózus pillanattal találtam magam szembe, mikor a párommal mindketten készültünk a szombati fellépésre, csak éppen kettő különbözőre, mondhatni a térség két ellentétes pontjára, és teljesen más szájízzel érkezünk haza, de végül a konklúzió annyi maradt, hogy sikerült ez a fellépésünk is.
Ezeken felül tervben vannak programok szervezése, amikről majd akkor tervezek mesélni, ha már megkezdjük a folyamatokat és nagyban reménykedünk, hogy sikeres lesz a létrejövő esemény.