Könyves életbölcsességek - Ambrózy báró esetei alapján

Emlékszek rá, pedig lassan egy évtized is eltelt, mikor siheder lánykaként a közösségi falunkon úgy osztottuk az észt és az idézeteket, mint Mári a poffokra való utalásokat, amiknek talán a fele sem volt igaz.

Ezt a tervet talán még januárban le is firkantottam ötlet gyanánt, de tartottam, hogy nincs elég intuíció a terv végrehajtásához. De néha onnan jön a segítség, ahonnan nem várja az ember, ha meg már így is belefolytam az Ambrózyk sötét és titokzatos világába, miért ne olvassunk ki belőle pár olyan lelki mantrát, amik kortól és nemtől függetlenül érthetőek és elolvasásuk után is csak bólogatni tudunk.

Bizony nem csak szivárvány és pónilovas az élet, ahogyan a könyvek leírják, (Ugye nem véletlenül morgott Krúdyra Márika) bár az adott könyvekben kevesebb az illúzió, mint a mufurc báró fiziológiai, akaratlan és ösztönös reflexének megjelenése, ahányszor csak Milire pillantást vet. (még agyalok, hogy a szemei vagy a haja fogta meg inkább, annyit biztos nem búzát fog vetni a szoknyás kolléganőre.)
A Beretva és tőrön kívül minden kötetben találtam valami megemlítésre méltót, így ezeket gyűjtöttem egy csokorba.

Leányrablás Budapesten

– Nos, csupán arra, hogy ön puszta ránézésre, olvasás nélkül is képes megállapítani a könyvekről, mennyire fárasztóak, unalmasak és elviselhetetlenek – magam is előrehajoltam kissé, mert a kegyelemdöfést közelről akartam bevinni. – Épp ezért szívből remélem, uram, hogy az emberek kapcsán ez a képessége nem működik, mert ha mégis… Nos, akkor azt javasolnám, hogy soha, de soha ne nézzen tükörbe, különben rettentő mód el fog keseredni.

(…) „lám, milyen okos férfi, és mégis mennyire ostoba”.

– Szomorú időnk lesz ma, Terka – mondta a grófnő, belépve a meleg, pirított kenyértől illatos konyhába.
– Az csakis rajtunk múlik, méltóságos asszony – felelte széles mosollyal a szakácsnő, (…)

További idézetek a könyvből: Leányrablás Budapesten idézetek

Rudnay-gyilkosságok

„Szerelem – gondolta Cili keserűen. – Ahhoz két ember kell. Két szép, makulátlan szívű és testű ember.”

– Maga meg mit vernyíkol, mint a bagzó macska? A férfi mind ilyen: máshun lóbálja meg a botját, de annak ütésit végül mindég a feleség kapja.

– Na gyöjjék, néne, igyunk egy bögre sokoládot! Az erősíti a lelket, apasztja a könnyeket és mosolyt lop az ábrázatra.

A férfit nem szabad legyőzni! Minden férfi dicsőségre, hódításra, diadalra vágyik, és ha te sárba döngölöd, megalázod és eltiprod őt, akkor gyűlölni fog. Úgy kell tehát igába hajtani, értő szeretettel, bájjal és türelemmel, hogy azt higgye: maga akarta így. Ehhez azonban előbb el kell veszítenie önteltsége egyensúlyát. Inogjon meg a talapzatán, de ne döntsd le a porba, és akkor kedved szerint bánhatsz vele.

Miért volna tilos beszélni, verset vagy regényt írni a női sóvárgásról? Arról a tűzről, mely a leányok ölét éppúgy perzseli, miként a kamasz fiúkét? Hát csak ők vágyakozhatnak? Csak a férfiak bitorolhatják egyedül a testi szerelem csatatereit, és nekünk ott is hallgass, tűrj és engedelmeskedj lehet a nevünk? Nem, az ördögbe is, ezerszer nem! A nőknek igenis van testük, mely gyönyört kíván, ám ha ezt kimondani, leírni sem merjük soha, a sok mamlasz férfi ugyan honnan tanulhatná meg, miként járjon a kedvünkben?

Eszembe jutott, hogy én magam is ilyen voltam, mikor először ültem egy asztalnál a grófnővel és bárói címet viselő fiával. Akkor még nem tudtam, hogy az arisztokraták éppoly esendő emberek, mint mi, egyszerű polgárok, csakhogy az életüket sokkal több merev szabállyal, buta hagyománnyal és az etikett által önmagukra rótt korlátozással kénytelenek élni.

– Nyugalom, gyermekem! Ha óvatosan lépked közöttük, a viperák sem marnak.

Nagy reményekkel léptem hát az épületbe, hisz biztosra vettem, hogy olyan hölgyek járnak oda, akik nyitottak a világra, és nem félnek ellenszegülni a férfiparancsnak, mely így szól: „feleségnek, leánynak, özvegynek otthon, a tűzhely és a gyermekek mellett a helye”.

Megbocsássanak, de úgy gondolom, hogy minden nő rab, aki feltétlen engedelmességet fogad egy férfinak.

– A férfiak, édesem, nemes vadak, akiket mi, asszonyi vadászok cserkészünk be. Ám ezt nem azért tesszük, hogy a vérüket vegyük. Oh, dehogy! Inkább rabláncra fűzzük őket, és aztán kezdődhet az idomítás nehéz folyamata.

– Vagy csupán hagymázas képzelgés – vetette közbe Ambrózy.

– Alig hiszem, hogy egy hallucinációnak dohányízű volna a csókja – mondtam kissé epésen.

– Ugyan miért ne?

– Mert ez nem illene egy olyan gavallérhoz, akit a szerelmes nő csupán elképzel. Ha mi férfiról ábrándozunk, drága barátom, akkor annak a haját, a szemét, az ajkát, arcának vonásait, a termetét, a tartását, sőt, még a hangjának színét is pontosan le tudjuk írni, ám a szájszagát… Nos, erre női álmodozásban még nem volt példa, úgy hiszem.

Bár ki soha nem mutatta, olykor neki is szüksége volt némi melegségre, gondoskodásra, valamint borzalmaktól, aljas indokoktól, önzéstől és gyilkos ösztönöktől mentes, egyszerű emberi gesztusokra, mint például anyja csendes figyelme, vagy épp az én bosszantó jelenlétem.

A férfi már csak mind ilyen. Eszetlen rohan előre, nekikoppan a falnak, és aztán elvárja, hogy a könnyű női kéz meggyógyítsa a búbos fejét.

További idézetek a könyvből: A Rudnay-gyilkosságok - idézetek

Ármány és kézfogó

Férfi oda soha nem tér vissza, ahol egy nő megríkatta.

Vannak olyan pillanatok az életben, amikor képtelenség eldönteni, hogy a férfit, aki épp szemben áll velünk, megcsókolni vagy orrba verni volna-e jobb. Ez is ilyen pillanat volt, ami azonban oly gyorsan röppent tova, hogy nekem sem egyikre, sem másikra nem maradt érkezésem.

A toloncházban töltött egyetlen éjszaka elég volt ahhoz, hogy a székesfőváros házai közt tolongó tömegben inkább a koldusokat, a kérdőjelként meggörbült hátú öregasszonyokat és az éhezéstől beesett arcú utcakölyköket vegyem észre. Milyen sok szerencsétlen ember él ebben a kényes-fényes úri Magyarhonban! – borzadtam el.

– Sosem gondoltam volna, hogy a férfiak ilyen különösek.

– Nem mindegyik, drágám – nyugtatta meg Róza asszony. – A legtöbb egyszerűen csak akaratos, nyűgös és önző kisfiú. Ritka az olyan kivételes, valóban talpig férfi, mint a te báród.

– Mondták-e mán neked, te kófic, hogy hallgatózni halálos bűn?

– Halálos? – nyöszörögte a lakatossegéd, sunyin felfelé pislogva a férfira. – A Testámentumban ilyet csak a gyíkosságra, paráznaságra ragasztottak rá, hallgatódzásra nem.

Szóval az, aki nőt rabol, vagy épp ocsmány szavakkal illet, a törvény védelmét élvezi, csupán, mert nadrágot visel, míg az áldozat, ha szoknyát hord, még csak vissza sem vághat neki? Hát miféle világ ez? Hová keveredtem és hogyan maradjak talpon ebben a férfiak uralta igazságtalanságban?

– Könnyű neki, hisz istennő.

– A maga nemében minden nő az, amennyiben hajlandó a saját sorsát irányítani…

(…) a nadrágos népséggel nem szembeszegülni, harcolni, marakodni kell, inkább engedelmességet, alázatosságot mímelve meghódítani azt, hogy végül zablát csapva a szájukba a nekünk tetsző útra irányíthassuk őket.

A féltékenység gyilkos métely, ami mindig azzal végez, aki a kebelén dédelgeti, és nem azzal, aki iránt érzik.

– A részeg magyar tisztnél nincs rosszabb a világon. Kard van nála, meg sokszor revolver is, de az eszit valahogy mindég otthol felejti.

Honnan tudható biztosan, hogy szerelmes-e az ember lánya, ha korábban még sosem volt az?

– Minden bizonnyal a pénz vagy a szerelem – vélekedett Ambrózy báró. – Esetleg a kettő kombinációja. A nők tetteit legtöbbször eme két dolog irányítja.

– Miként a férfiakét is – jegyezte meg Karlinka élesen, ám mielőtt a szópárbajból vita kerekedhetett volna, Róza asszony felemelte a poharát.

– Nézze, Milikém – sóhajtott Agáta mama, öreg kezét az enyémre téve –, attól, hogy valaki ostobának néz minket, még nem kell ostobán is viselkednünk. Tartás, gyermekem. Tartás és fegyelmezettség, ez a mi fegyverünk, és nem… Nos, nem az, ha igazolván a minket lenézőket, dühünkben összetörjük a berendezést.

– Amennyiben kívánja, erre úri becsületszavamat adom.

– Senki nem adhat olyasmit, ami nincs a birtokában.

További idézetek a könyvből: Ármány és kézfogó - Idézetek #1

Ármány és kézfogó - Idézetek #2 (Mück Mári szólások)

Bitó és borostyán

Egy nő számára a vásárlás, különösen, ha a megfelelő toalettről van szó, szent és igen komoly dolog, amit sosem szabad elkapkodni.

– Ezek kiművelt urak… Hát igen. Jó családba születtek, neves oskolákba jártak, ahol napra nap latint meg ógörögöt bifláztattak velük, hogy okosok legyenek. Aztán meg egyből béülhettek az atyai vállalkozásba, padból a bársony igazgatói székbe, földbirtok közepén a kastélyba, amivel országgyűlési képviselőség is jár, miközben az egyszerű sorból származó, kétkezi munkát végző honfitársaikat tisztelni fikarcnyit sem, csak lenézni, megvetni tanulták.

Valakinek előre kell tehát mennie, hogy lefegyverezze a gazembert.

- Ahhoz, kérem, az illetőnek ki kellene másznia a kalauzkocsiból, átevickélni a szerkocsira, onnét pedig a mozdonysátorba- rémüldözött Bieliczky kalauz. Ez pedig menet közben, főleg ekkora sebességnél teljességgel lehetetlen, mivel a kapaszkodásra csupán nehány fémfogantyú és egy félcipőnyi csúszós perem áll rendelkezésre.

Érdekes módon az étkezőkocsiban tartózkodó férfiak legtöbbjének ebben a pillanatban sürgős tennivalója támadt. Néhányan a személykocsik irányába távoztak, mások a pincértől új és persze teletöltött poharakat követeltek, míg a két Lindmayer egymással pusmogva iramodott a hálókocsi felé.

(…) aki Erdélyországban nőtt fel, mint én, az jól tudja, hogy éhes medvét szép szóval a málnástól eltéríteni épp oly lehetetlen vállalkozás, mint a nyakas székelyt, ha már döntött, jobb belátásra bírni.

A szoknya, ezt már megtanulhattam volna, igazán különös ruhadarab: nem csupán a női lábakat takarja, és vonzza a férfi tekinteteket, de olykor tökéletesen bedugítja az „erősebbik nem” fülét, különösen, ha az említett ruhadarab viselője oly dologban szólal meg, amihez a férfiak szerint a nőknek semmi köze.

További idézetek a könyvből: Bitó és borostyán - idézetek

Nász és téboly

Gyászoljon úgy, fiam, miként azt az apja megérdemli: méltósággal, csendesen, rangjához és szellemi örökségéhez méltóan. Ezt követeli a név, amit visel, és amit az apja sosem szennyezett be tivornyázással.

– Maga húszéves, gyermekem! Húsz esztendő, az a férfikor kapuja! Hangozzék bármilyen kegyetlenül, az apja épp akkor távozott az életéből, mikor magának így is, úgy is a saját lábára kell állnia.

– Azon állok – emelte fel a hangját Richárd.

– Én úgy látom, inkább csak ténfereg, sőt, tántorog.

A bor a férfigyász legjobb patikáriuma

– Az életben soha semmi nem biztos.

Pest pedig, ezt mindenki jól tudta akkoriban, bánatkergetés terén igazi unikumos világváros hírében állt.

Ahol pénz forog, ott az élet olykor igen olcsóvá válik.

Az a házasság, melynek már az elején teljes behódolást várnak el a nőtől, rákényszerítve a férfi akaratát, csakis pokoli lehet.

-Meglásd, majdcsak jóra fordul ez is – karolt belém papácska – Szegény édesanyád mondta nékem mindig, mikor rossz napok jártak a boltra, hogy aszongya: „Egyet se féljen, Árpád, mert amíg szusz jön ki az orrunkon, addig van remény, aztán meg már úgy is mindegy.”

Bizony, a boldogság… Mily illékony, éteri dolog is az! Mind vágyunk rá, mégis oly keveseknek adatik meg.

„Miért van az – gondolta –, hogy egyes nők akár a kínzást is boldogan viselik, csak hogy választottjuk, ha másként nem, hát legalább ütlegelés közben megérintse őket?”

– Mégis hogy halt meg a vendéglőse?

– Főbe méltóztatta lőni magát, pedig még csak 39 éves volt. Ja, kérem tisztelettel a nők ugyebár! A nők szeretik, ha miattuk a férfiak ledurrantják egymást vagy önmagukat, csak épp utólag hiába sóhajtoznak, hogy lám-lám mégis érdemes volt kegyeikre a szegény ipsze, lukkal a fejében nem sokra mennek vele.

– A nők soha, sehol nem őszinték, és ez így természetes, mivel a férfiak által uralt világban ezt nem is tehetik. A nőknek folyvást résen kell lenniük, ezért nem fedhetik fel igazi lényüket. Ügyes kis túlélő, ravasz bestia mind.

Az őrültek sosem hazudnak, épp ezért tekintik őket örültnek.

– Férjednek nevezted a bárót – kuncogta. – Szerintem miután ez az egész vircsaft véget ér, szívesen megtartanád őt ebben a státuszában. Ne is merd tagadni, csibe!

– Eszemben sincs – mondtam. – Csakhogy kettőn áll a vásár, és a báró egyértelműen biztosított róla, hogy ő válni akar.

– Tudja is egy férfi, hogy mi a szíve valódi vágya – legyintett indulatosan Renée. – Azt nekik mindig a nő sugallja, amióta világ a világ.

További idézetek a könyvből: Nász és téboly - idézetek

Nász és téboly - Mück Mári szólások