Még tavaly év végén ígértem, hogy külön gyűjtöm össze Márika szólásait és bölcseleteit, mert megér nem csak egy külön misét, posztot is. Itt már nem Emma mellett ténfergett a kis mindenesünk, mégis hozza a szokásos formáját Mili mellett is, miközben egyre szókimondóbb és szabadabb mondatok hagyják el a száját.
– Amondó vagyok, naccsád, hogy magának annyi gőze sincs az igaz szerelemről, mint egy likas teáskannának – jelentette ki nagy hévvel. – Hát miként mondhassa mán aztat, hogy Milike veszettségbe rohan a holnapi esküvéssel, mikor éppeg ahhoz megy hozzá, aki neki az igazi szívbélije?
– Ambrózy báró volna az igazi, – billentette oldalra kétkedően a fejét Renée, akin látszott, hogy kifejezetten kötekedő hangulatban van. – És vajon miből derült ez ki, drága?
– Abból, hogy ők ketten… – lengette két karját Márika az értékes és leheletfinom porcelánok fölött. – Hogy amikor egymásra néznek…meg amikor gyilkosságokról észt cserélnek…Szóval mindég…
– Mindig „mi”? – sürgette barátném felindult komornámat.
– Mindég ííígy guvad nekik a szemük, ami pediglen, drága naccsád…és eztet nem a kisujjamból szopom, hisz bármellik tabáni házasságszerző matróna megmondhassa!…a szívbéli szerelem legbiztosabb jele!
Az én ideálom huszárkapitány, tüzérezredes, de legalábbis postamester, esetleg vasutas vagy villanyos kalauz. Ennél alább én, kérem, nem adom, mert a szívemet csakis a kifényesített gombok dobogtatják meg.
Hajaj, mikor én a Tabánban megpörgettem azt a rongyos szélű kisszoknyámat, hát úgy guvadt az utcabéli kölkök szeme, mint szegény Lipsitz úré, mikor az örömlány, akit elfeledett kifizetni, ott rúgta meg a nadrágját, ahun a két szár öszvetanálkozik.
– A szerelem aligha úgy terjed, mint a tavaszi nátha – vélte a Magyar utca 20. úrnője.
– Pedig másként nem lehet, mer a tapasztalás is aztat mutatja, hogy tavasszal a méhecskétől a főminiszterig mindenki hajlamos a szerelemre – bizonygatta Márika. – Láttam én abból eleget a Tabánban, hogyan osonnak az első meleg napsugár hívására a varró-, mosogató-, de még az urasabb leányok is a fészer mögé, vagy a zegzugos sikátorokba, hogy ottan a ficsúrok megmarkolászhassák őket. Tavasz és szerelem, az egy, és ha én egy új szerelem közelében lehetek, tán rám is ragad belőle annyi, hogy megtaláljam végre az ideálom.
– Csak arra tudnék rájönni, hogy lehet a falból vizet fakasztani – csóválta a fejét.
– Tessen tán megkérdezni Mózest – javasolta Márika.
– Ne tessen fázni, kisasszonka, a londinerek nem könyvek, hogy olvasgassák őket – legyintett Márika. – Annyi csak a fontos, hogy mindig úgy tessen loholni, mint az olajozott villám. A küldöncöknél ugyanis ez hivatali kötelességből adódó megszokás. Akármit csinálnak, aztat gyorsan teszik, azér' van már vagy hat porontya az Aranykakas utcai Katznénak is, akinek az Angolban londiner az ura.
– Remélem, mindenki jól szórakozott – mosolyogtam rá útitársaimra, midőn a hintó útra kelt velünk, és én felemelhettem a fátylamat.
– Jobb is lehetett vón, ha Erdős kisasszon nem fogja le a kezemet, mikor szájon akartam summantani azt a banyát – mutogatta csontos öklét Márika.
– Az a banya egy államtanácsos neje volt – mondta barát ném.
– Dejszen én is csak tanácsot akartam néki adni – érvelt harciasán kis komornám. – Méghozzá aztat, hogy mégeccer ne merje a Milikén köszörűni a lepcses nyelvit, különben csípejéig rántom a kalapkarimáját.
– Örvendetes, hogy ennyire szereti és óvja az úrnőjét – szólalt meg Agáta mama, szája sarkában szemernyi mosollyal – Ám a tettlegesség aligha megoldás bármire.
– A tettesség, ha bebizonyosodik, nem is, mer’ akkor sittre vágják az ember jányát – magyarázta Márika. – Viszont a jó időben elhelyezett durranós pofon, na aaaz, drága grófnő naccsága, tessen nékem elhinni, sokszor aranyat ér.
– Tán csak nem bántott az a fiú?
– Bántás az, ha úgy néznek valakire, mintha pendely nélkül állna ott, egy szál szemérmetes sóhajtásban?
– Mück Mári a nevem tisztelettel, főméltóságos grófnő naccsága – mondta, majd elejét véve minden további hercehurcának büszkén jelentette: – A Pilisy-házból gyöttem, ahol eddig Róza asszony jóságának hála cselédként koptattam a kenyeret, de azon sem szégyellek semmit, hogy tabáni árvaként nőttem fel.
– biccentett Agáta mama – Egyenes jellem sosem tagadja le a múltját.
– Aztán mondja csak, fiam, mit gondol, alkalmas maga a jövendőbeli báróné mellett elvégzendő komornai feladatokra?
– Ez, nagyméltósága, éppeg úgy ki van zárva, mint Horák úr, aki egyszer tök részegen tántorgott haza, és a felesége nem engedte bé, mert attól félt, hogy az urában meggyullad a pálinka, oszt rájuk ég a ház – vágta ki Márika, alaposan meglepve ezzel mindkettőnket.
– Szóvan úgy véli önmagáról, hogy alkalmatlan komornának?
– Hót ziher, kérem tisztelettel, mivelhogy nékem igen vidám a természetem.
– És az miért baj?
– Csak azért, mert a nevében is benne van a komornai foglalatosságnak, hogy az ilyen munkát végző személyeknek mindég búsnak, azazhogy komornak kell lennie.
– Aztán gyött magácska, Mili kisasszony – folytatta a kislány –, és szer'usz tündérszagú álomvilág, az egésznek menten vége lett. Mondta is az Emma kisasszony meg a Róza naccság, hogy amint magácska szóba kerül, a báró úron azonnal kiütközik a heves szívdobogás.
– Ezt nem csodálom – mosolyogtam rá –, hisz akkoriban igen sokat bosszantottam a méltóságos urat.
– Ahogy azt kell! – bólintott értőn Márika, mint a szívügyek komoly szakértője. – Mer' úgy van az, kérem, hogy mi, okos leányok csakis akkor szurkapiszkáljuk a férfiembert, ha tetszik a fizimiskája.
Eszem ágában sem volt vitatkozni a komornámmal, inkább ráhagytam a dolgot, ám magamban azért mosolyogva emlékeztem rá, hogy Isti épp tegnap panaszolta, miszerint „ez az új fehércseléd, aki tegnap még jasszkáli vót, ma meg mán naccságának képzeli magát, folyvást kötözködik velem”.
– Akárhogy is, de a fess báró urat ki ne tessen engedni a hálónkból! Lehet, hogy őkegyelme kissé mufurc és kiállhatatlan pofa, meg hát az öleléshez is csak egy karja van neki, de higgye el, Milike, olyan ember az, mint az Ördögárok menti agyagos sár.
Csodálkozón, homlokomat ráncolva néztem rá, mire ő sietve folytatta.
– Már nem úgy értem, bocsánat a szóért, hogy olyan büdös, barna és ragacsos vóna. Dehogy, kérem! Én inkább arra gondoltam, hogy bár első látásra nem éppeg szívbéli ideál, hisz se nem kedves, se nem egyenruhás, viszont ügyes leánykézzel könnyen alakítható.
– Higgyen nekem, kicsi úrnőm, a férfi olyan cifra párna, amire, ha ügyesen ülnek, menten a kívánt alakba formálódik, oszt onnéttól kezdve kényelmes, mint az édes álom.
– Mer' úgy van az mifelénk, Milike, hogy a pasinger mind formátlan agyaggólyóbisként gyön erre a szertelen világra – magyarázta kángoló fülekkel. – Mindet alaposan meg kell gyúrni, püfölni, taposni ahhoz, hogy végül valami elfogadható formája legyen.
– Örülök, hogy jó kedvében találom, Mili – szólt Ambrózy báró, megpillantván visszafojtott nevetésemet.
– Épp magáról beszélgettünk, báró úr, és ez engem mindig felderít – mondtam, gyors pillantást vetve Márikára, aki viszont komornai komorságáról egészen megfeledkezve, áhítattal bámulta Richárdot.
– Nos, khrm, ennek, azt hiszem, örülnöm kéne – lépett a szoba közepére Ambrózy báró. – Most azonban ennél sokkal komolyabb dolgokról kell szót váltanunk, méghozzá lehetőleg négyszemközt.
Vártunk, ám Márika fikarcnyit se mozdult.
– Mück kisasszony, távozhat! (…)
– Menjek ki? – nézett ránk szigorúan. – Jól van, de az ajtót nyitva hagyom!
– Már miért tennéd? – csodálkoztam.
– Mer' nekem komornás kötelességem az úrnőm becsületét védeni – vetette fel az állát Márika, majd mély meggyőződéssel hozzátette: – A férfiember mind alamuszi sunnyogó!
– Elfeledkezel róla, hogy a báró úr a vőlegényem – emlékeztettem nagy komolyan, miközben remekül szórakoztam.
– Az nem tesz semmit, kérem szépen! Láttam én mán vőlegényt, aki az esküvő előtt alapost kettesben maradt a menyasszonyával, oszt az oltárig végül el se jutott, inkább világgá szaladt, a szegény jány meg nevelhette egyedül a kis porontyát.
– Nem lesz itt semmiféle…poronty (…)
– Hát jó' van – engedett Márika, – de itten leszek ám sikoltásnyira!
– Na, most aztán csak les ki abból az okos fejibül, mint a Bálám szamara, igaz-e?! – nevetett Márika. – De aztán meg ne írja a dógot valami könyvben, mer mi az Emmácskával továbbra is inkognitosok vagyunk.
– Te meg honnan tudsz ilyen szavakat? – nézett rá elkerekedő szemmel Emma.
– Hát – vonta meg a vállát kis komornám –, úgy van az, hogy ha az ember lyánya nyitott füllel jár-kel a világba, a koszon kívül olykor más is ragad rája.
– Mán meg ne tessen haragudni rám, Mili asszonka, de ez mégiscsak egetverő disznóság a báró úr részéről – pöfögte kezét tördelve. – Itten várjuk őt a rég kihűlt vacsorával, a forró szerelemről nem is beszélve, ő meg ki tudhassa épp merre csavarog, mint valami lumpen krakéler. Na, de gyöjjön csak haza, lesz neki szer'usz világ!
– Tán megvered? – kérdeztem halovány mosollyal, pedig az én kedvem sem volt jobb, mint az övé.
– Ha az kell, hogy végre tisztességgel szeressen minket, hát meg én! (…)
– Azt ugye tudod, Márika, hogy a báró úrhoz csak én mentem hozzá, és nem mind a ketten?
– Hozzámentünk, oszt jó napot, csakis ez számít…
(…) Mondjad el szépen Márinak, ki bántott, és én úgy megbúbolom az illetőt, hogy antul kezdve akárhányszor csak levegőt vesz, a cifra csuklás fogja a nadrágjából kirángatni.
Elvégre én vónék a Milike naccságosné komornája, akinek munkakörös kötelessége megvarrni a bugyogóját és vigyázni a becsületére.