Nagyon sok elszólása volt a sokak által megkedvelt kis mindenes lányka, Mück Márinak, akinek ehhez illőn érkezik is huszonöt olyan szájjárása az Ármány és kézfogóból, ami nem egy olvasót nevetetett meg.
– Hogyan mondod?! – Cili immár kacagott. – Méghogy a báró meg én…?
– Már mér'ne? Hibádzik az egyik karja, az igaz, de a fizimiskájába semmi kivetni való se nincsen, a brifftasnija is jó vastag lehet, no és a szeme… úgy tud vele nézni kifelé abból a szép fejéből, hogy ha kéne, minden leány rögvest azt mondani: „Szer’usz világ, én mostan a szerelem kútjába ugrok!”
– Az ott meg két huszár, piros uniformisban. Hú, de snájdig mindkettő, eszem a csákójuk rózsáját!
– Mit nem mondasz, te lány – nevetett Karlinka, megfeledkezve arról, hogy a névtévesztésért lehordja apró cselédjét. – Bajba keverne téged az a huszár, de még a közönséges baka is, ha hinnél neki.
– Ki mondta, hogy hinnék? – rántott vállat Mück Mári, izgalmában kivillantva kapafogait. – Tabáni jány vagyok. Tudom, hogy minden férfi hazug és részeges.
– Mindegyik, igazán?
– Na jó, talán a te báród mégse az – kacsintott Karlinkára a kis cseléd.
– Ambrózy Richárd igen komoly…
– És fess! – motyogta Mück Mári az orra alatt.
– …megbízható…
– Csinos bajszú!
– …felelősségteljes…
– Vállas és magas!
– … úriember, aki segíthet rajtunk – fejezte be Karlinka a dorgálást. – Nem érdemli meg, hogy úgy beszélj róla, mint lókupec a portékájáról.
– Pedig a fogai is szépek – sóhajtott a kis cseléd, miközben ajtót nyitott imádott barátnéjának. – Csak tudnám, mivel pucoválja őket, hogy a szivarfüst se árt nekik.
– Miért, mi a baj vele? – nevetett Karlinka, miközben eligazította szoknyája ráncait.
– Az, hogy bolhának sok, szúnyognak viszont kevés – replikázott Márika, mint a férfiak újsütetű szakértője. – Ahogy Róza asszony beszélt róla, abból azt gondolná az ember jánya, hogy legalábbis díjbirkózó, hajóskapitány vagy huszártiszt őkelme! Na, de ez! Ha ilyen Pest legcsudásabb férfija, akkor én inkább Leszbosz szigetére költözök.
– Dejszen ez az a kisasszony, aki múlt vasárnap estve valami költőnővel járt itt – mutatott rám a cselédlányok egyike. – Aztán meg úgy eltűnt, mint polgárjány szemérmessége, ha huszárezred jő a városba.
– Sokat beszélgetünk, ez igaz - szólalt meg Karlinka elgondolkodva. - Ügyes férfi a báró. Alig kérdez, inkább csak figyelmesen hallgat, végül mégis azt veszed észre, hogy életed legtitkosabb történéseit is elmondtad neki.
– Ez aztán a fájintos kanboszorkányság!
– Márika, hogy beszélsz?!
– Tiszta szívből – vágott vissza a kisleány. – Szeretem én a bárónkat, hisz csinos ember, meg jó neki a lelke is, de azér' az mégse járja, hogy kiszedi belőled a titkaid.
– A Sáncz utcai Gurlickné is bézárta a férjit, rákúcsolva szegényre a pinceajtót, oszt amikor megtanáták a nyomorult Gurlick csontvázát, az asszony csak annyit vallott, hogy ugyan minek nyitogatta vón három éven át azt az ajtót, ha odalenn semmi számára hasznos nem tanáltatott.
A Herrdoktor is megmondhassa, hogy a Gellért-hegy lábánál cseperedett jányok országos méretű pofonok kiosztására képesek, amit isten uccse a jó levegőnek, a sziklából elősistergő gyógyvizeknek, meg az ottani csibézerek átlagon felüli pimaszságának köszönhetünk. Mer’ teccik tudni, szép báró úr, a tabáni vagányokat nem lehet ám csak úgy kisasszonyosan paskolgatni. De nem ám! Kemény azoknak az állkapcájuk, jól tűrik a verést, szóval ha igazán elszemtelenedik a hangulatjuk, nekünk, ottani jányoknak akkora svungot kell vinni a nyaklevesbe, mint sehol másutt a dicső Monarchiában.
Jól van, na, megyek mán, megyek! Nem kell mindjárt úgy nézni a szegény tabáni árvára, mint a húslevesben fürdőző légyre.
– Na, tessék, így megy ez! – morogta közben az orra alatt. – Begyön az ajtón egy snájdig férfi, mire a jány esze huss, kiugrik előle az ablakon, oszt szer’usz világ, messze inal. Haj-jaj, bárcsak mán én is meghibbanhatnék kicsit attól a mézes szerelemtől!
– Ilyen az – kacagott fel Mück Mári, annyi sok fogát mutatva ki egyszerre, hogy az már-már ijesztő volt –, mikor a vaddisznyót bálra öltöztetik, de keringőzni mégse nem tudnak helyette, így aztán minden menyecskelábat letipor.
– Azt a táncótatást azér' megnézném magamnak, Karcsika – vicsorgott rá Mück Mári. – Emlékszel, mikor a budi mellett a szoknyám után kapkodtál, én meg képen somtalak a szarkaparó kefével? Na, abból van még itt repeta, kérned se kell!
– Olyat besomok néki abba a rút etetőjébe, hogy… Nézd, Cilike, mézeskalács!
– Látsz valakit, aki rosszban sántikálhat? (…)
– Csak úgy a fél világot – jött a hideglelős felelet. – És a másik fele csupán azér' barátságosabb, mer'hogy éppeg alszik.
– Hát csak úgy – magyarázta Mück Mári, két kezével kavarva a kisszalon füstös levegőjét –, hogy maguk ülnek a kávéházaikban, bámulnak bele a vakvilágba, aztán összevissza irkálnak hol regényt, hol verset, hol éppeg zengzetes dalt, ami persze mind az igaz szerelemről szól.
– Miért baj ez? – vonta fel szemöldökét értetlenül Krúdy, kihagyva azon ellenérvet, hogy nem minden írásmű szól a szerelemről.
– Azér’ baj, sőt, egenyest bűnös gyilkosság, mer’ a maguk regényeit olvasva, nótáikat hallgatva az ártatlan jányok mind meggárgyulnak, oszt az igaz szívbélit remélve… akit maguk, piszok alakok hazudnak a papirosra! …rögvest odadobják magukat az első lókupecnek, aki kicsit is szebben néz rájuk, mint a sarki rendőr.
– No, nézd mán, nem gyön a nyelvemre, hogyan is szokják az olyat mondani? Ja, megvan! Ő az én pletykatársasági cselédem!
– Nevezzük inkább társalkodónőnek – javasolta Karlinka, magához ölelve a nálánál jó fejjel alacsonyabb, kék selyemkendő alatt rejtező Mück Márit.
– A habzó borral pedig csínján bánjatok, mert a könnyű buborék hamar a fejbe száll, aztán… Hogy is szoktad ezt mondani, Márika?
– Hát úgy, hogy a részeg szoknya szegélyit nem a főd, hanem az ég húzza magához, aztán szer'usz szép világ, másnap virradóra már ott is a bús jányanyaság.
– Jaj, kis bolondom, azt hiszem, nagyon kell rád vigyáznom, ha katona tűnik fel a közelben – mondta. – Úgy tetszik, neked a Merkelné macskája is tetszene, csak előbb adjanak rá aranygombos, karpaszományos, váll-lapos egyenruhát.
– Épp arról beszélgettünk, vajon kinek mi lakozik a szívében.
– A magájéban számra pontosan három ördög – felelte Márika felvetett állal –, de ne tessen félni az ifiúrnak, mer' én már kifigyeltem, hogy mind kicsinyek. Egyikük folyton a szoknyák körül huncutkodik, a másik az itókát szereti nagyon, a harmadik meg a fájintos falatokért van oda. Nagy gonoszságokat viszont sosem követnek el.
– Aligha fog ez a vesztegzár sokáig tartani – szuszogta Merkelné a forró sütő mellett állva. – Vót már máskor is, hogy Róza asszonyra rágyött a hoppáré, oszt kijelentette a ledér életnek vége! Aztán elfogyott a píz, a számlák meg csak gyöttek a fűszerestől, a szabótól, a susztertől, míg végül ripityom – pattintott az ujjával –, Róza asszony esmét hátraarcot csinált, oszt megin lettek balettpatkányok, kóristajányok, hozzájuk meg olyan urak, akiknek épp ottan vaskos, ahun kell.
– Na, de Merkel néni! – sikkantott Márika.
– Rossz, aki rosszra gondol – hallatott gurgulázó nevetést a szakácsnő. – Én csak a briftasnikról beszéltem. Hát te, csipisz? – és kacsintott.
– Ne rinyáljon itt kend, hisz én csak jót akarok magának – toppantott Márika. – Ha férfiember is, attól még nem kell megkoszosodnia. Annyit mondok, ráférne magára az asszonyi gondoskodás, úgyhogy le azzal a gatyával, mer' mosni fogok.
Alig ért hozzá a pincelejárat kilincséhez, a kislány máris visszakapta a kezét.
– Csipkod az Anna – mondta, rémülten dörzsölgetve az ujjait. – Nem akarja, hogy lássam a halála helyit.
– Ez csupán statikus kisülés – próbálta nyugtatni a báró, ám most Mück Mári szemében jelentek meg azok a szikrák, amik az imént a kezét csípkedték.
– Nekem ne mondja a báró úr, hogy „lizsés, kuss”, meg hogy üljek le kicsinyt – kezdett replikálni –, mer' a mamám emlékére esküszöm, nem nézem, hány nemes felmenője van, úgy lehelem kupán, mint Róza asszony regényes füzetében kürtös vitéz a német császárt!
– Mos’ mér’ akarsz lepisszegni? Hisz láthatod, hogy ez a mi bárónk mán úgyis kififikázott mindent. Ami persze nem is csuda, hisz te magad mondtad, hogy tisztára röngenyes neki a szeme!
– Méghogy koszorúsjánynak öltöztetett hék?! Bocsássa mán meg az őszintét, naccságos úr, de ez akkora bolondság, mint abban hinni, hogy a tabáni utcalányok közül egy se szifkós.
– Azt a leborult szivarvégit neki! – kiáltotta Márika, sietősen eligazítva sárfoltos ruháját. – Bocsánat, de kicsinyt összekapom mán magamat! Elvégre nem lehetek többet slampamári, ha mától udvarhőgy és mágnás pletykatársnő vagyok Cilike mellett, igaz-e?! Na, maga oberhé, fogja csak meg szépen ezt a két hullámcsatot, míg feltekerem a hajamat! De vigyázzon ám rájuk, különben a barátném menten lecsapatja a fejit, oszt akkor magának szer'usz világ!