Csemegézz velem az Ambrózy báró esetei könyvsorozat 2,5
kötetének idézeteiből. Természetesen cselekményt is tartalmaz.
– Ön igazán tüzes májú és nedves agyvelejű férfi, barátom
– (…).
– A perzsa kultúrában a tüzes máj heves vérmérsékletet, a
nedves agyvelő pedig szeszélyességet jelent – magyarázta Vámbéry Ármin.
– Fenség, engedje meg, hogy bemutassam a férfit, akiért
Vámbéry Ármin barátunk elsietett – zengte férfias baritonján, bár kissé
teátrálisan Rudnay Béla. – Íme Ambrózy Richárd báró, számos rejtélyes bűneset
sikeres felderítője.
A sah már-már unottan pillantott a nevezett személyre, s
tekintetében csak akkor villant érdeklődés, amikor észrevette, hogy Richárd bal
karja hiányzik.
– Háború? – kérdezte együtt érzőn. – Melyik harctér?
– A legveszedelmesebb, amire férfi léphet – felelte
talányosan a báró, hanyagul az egyik székre dobva kalapját, amit korábban, a
meghajláskor már levett. Az etikett ily mértékű megsértése a sahot cseppet sem
érdekelte, ám a társaságában lévő három perzsa úr, akik a széke mögött sorakoztak
fel, lopva összenéztek.
– Helyes! – jött lendületbe hirtelen Ambrózy báró, majd
sétabotjával egyenest a sah felé bökött. – Akkor hát halljam a tényeket, mert
csak azokból vagyok képes elméleteket építeni, hogy végül felmászva rajtuk az
igazság csillagáért nyúljak.
Richárd sosem szokott ily költőien fogalmazni, ám most
úgy érezte, épp erre van szükség. A sah eleddig szűkre húzott, már-már
lecsukódó szeme valóban felnyílt, és két kezét finom tapsra emelte.
– Brávó – mondta. – Egy magyar, aki úgy dalol, mint a
mesebeli aranymadár.
– Hát jó – engedte le lornyonját, amivel mindaddig engem
vizslatott, a grófnő. – Menjen, kedves, de előbb ígérje meg, hogy semmi
meggondolatlanságot nem követ el!
Szavamat adtam, és komolyan is gondoltam, hisz amire készültem,
abban tényleg nem volt szemernyi meggondolatlanság sem – elvégre mindent jó
előre alaposan kiterveltem.
– Csupán egyetlen rendőr állt a sah ajtaja előtt? –
csodálkozott a báró, mire a főkapitány kedve még paprikásabb lett.
– Hisz tele az egész ház rendőrökkel – recsegte
védekezőn. – Úgy hemzsegünk itt, mint ferencvárosi lelencgyereken a tetvek.
– Jelentse be a főkapitány úrnak, hogy meghoztam!
Ambrózy báró ezt hallva kissé elmosolyodott, hisz
poggyászként még senki sem beszélt róla, de a jó öregnek, kit régóta ismert és
tisztelt, ezt is könnyedén elnézte.
Abban pedig én voltam tökéletesen biztos, hogy nekem ott
a helyem, ahol ama bizonyos éjszakai kísértet a titokzatos keleti uralkodót le
akarta mészárolni. Ezt a véleményemet azonban Richárd sajnos nem osztotta,
ezért úgy otthon felejtett, mint valami feleslegesnek vélt esernyőt.
– Hé, Báró úr, hová tette a jó modorát? – néztem Richárd
szemébe, miután keresztültaszigált a sah lakosztályának előszobáján, ki a
folyosóra, és az őrt álló detektívek megrökönyödésére, belökött a szemközti,
pillanatnyilag bútorraktárként üzemelő helyiségbe. – Szabad így bánni egy
hölggyel?
– Hölgy?! – hördült fel az én önmagából kifordult báróm.
– Én semmiféle hölgyet nem látok itt. Aki előttem áll, az nem más… Nem egyéb…
– Ki ne mondja! – tettem mutatóujjamat idegesen rángó
ajkára, mire ő úgy ugrott hátrébb, mint akit villanyütés ért. – Később megbánná
az illetlen szavakat, ráadásul Agáta mama is összeszidná magát miattuk.
– Hol találták mindezt? – kérdezte Geyer rendőrorvos.
– Természetesen ott, ahová a merénylő elrejtette.
– És honnan tudták, hogy az hol van?
Richárd ekkor megragadt a kezemet, és számomra is
váratlanul középre penderített.
– A rejtekhelyet ez a kis szobalány fedezte fel, aki nem
más, mint az én bájos segítőtársam, Hangay Mili kisasszony.