Az ajtómon koptattak. Nem vártam senkit és nem a másik
ajtón kopogtattak, ami a szüleim szalonjához vezetett, így azt is tudtam, hogy
nem a szüleim lehetnek. Mikor kinyitottam, az ajtó előtt Marton állt.- Bemehetek? - kérdezte előzékenyen Marton
- Mi történt?
- Azt mondtam, hogy tanulni jöttem.
- Rendben. És mi a valódi indokod? - ismertem, hogy sosem
kellett tanulnia.
- Veled szeretnék lenni.
- Ez is rendben van. - engedtem be megadva magam a hülye
indokainak.
Erre megölelt és megpuszilta a homlokom. Mintha minden
nap ilyen lenne. Zavarodottan mosolyogtam vissza rá.
A szüleink elfogadták, hogy több időt szeretnénk együtt
tölteni. Viszont ragaszkodtak is pár dologhoz, hiába lehettünk egész nap
együtt. Marton otthon tanulhatott, míg mi Margarettel az internátusba jártunk
tanulni. A szüleink közösen megegyeztek, hogy a tizenhetedik születésnapom után
heti egy estét együtt tölthetünk. Marton a tizenhatodik születésnapomra egy
ezüst karkötőt ajándékozott. Ami még most este is a karomon hordtam. Viszont,
ez az este nem hétvégre esett, így nem értettem marton ittlétét.
- Nem szoktál ok nélkül átszökni a szüleink tudta nélkül
hozzám, szóval jó okod kell, hogy legyen rá, hogy itt legyél.
- Ne küldj el, kérlek. - könyörgött nekem Marton.
- Rendben, nem küldelek el. De ha itt leszel most, akkor
mi lesz a hétvégi estével?
- Ne aggódj, megoldom, hogy ne maradjon el. Vagyis olyan
későig nem szándékoztam maradni.
- Ülj már le, történt valami? - kérem meg Martont, aki
nem akar lehiggadni.
- Csak beszélni szerettem volna veled. - ült le végre
mellém.
- Akkor beszéljünk.
- Tudod, régóta szeretném tudni, hogy mit gondolsz a
jövőről. - kezd bele Marton a mondandójába.
- Tudod, hogy csak a múltat tudjuk megfogni… - nem tudom,
mire akar kilyukadni.
- Igaz, de a jövő érdekel.
- Miért akarsz olyat, amit senki nem tud?
- Mert ez nem csak az én jövőm, hanem a tied is.
- Tudod, hogy nem rajtam múlik, hogy veled mi lesz.
- Ugyan, mindenki tudja, hogy neked kell dönteni. -
erősködik tovább.
- Tényleg nem értem, mit szeretnél.
- Fontold meg, hogy együtt lehetünk… mindig.
- Rendben… Talán. Nem tudom.
Elcsendesedve, tehetetlenül ültünk a kanapén, vártuk,
hogy valami történjen, de csak a feszengés és a zavarodottság érzése telítette
meg a levegőt. Belenéztem Marton szemeibe, aki erre a cselekedetemre megfogta a
kezeim, mint aki bátorítani szeretne valami fontos cél eléréséhez. Számomra
inkább megnyugvást keltett, mintsem bármi célt elérjek. A meleg kezeibe
tökéletesen simultak az én finom és apróbb kezeim, ami most egyre közeledett
azokhoz a puha ajkaihoz. Tudom, hogy többet szeretne, holmi apró kézcsókhoz,
viszont hezitáltam, hogy ezt egyáltalán szabad-e számomra. Mivel sok érzés
kavargott bennem, úgy döntöttem, hogy megölelem. Viszont, ahogy megölelni
próbáltam, egyenesen a karjai ölelésébe kerültem, ahonnan forró csókok nélkül
nem menekülhetek. Ilyen csókról nem hogy olvasni nem olvastam, érezni sem
éreztem soha.
Nem akart elengedni, viszont én is éreztem rajta, hogy
figyeli az idő múlását. Ha nem akar a szüleink haragja ellen hadjáratot
folytatni, akkor bizony vissza kell vonulnia a hétvégéig. Még egyszer kezet
csókolt és egy hálás köszönetet rebegett el halkan, aminek nem értettem meg a
jelentőségét.
Nagy izgalommal siettem az ágyamhoz aludni, de nem jött
álom a szememre. Vártam, hogy az álom magával ragadjon, de nem akart értem
jönni. Olyan érzés motoszkál bennem, hogy Marton megkapta a kérdéseire a
választ.
Reggel semmi érdekes, nem történt. Ugyanúgy a Wolfer
testvérek között ültem a reggelinél, ahogy megszokásból tettem, viszont
Margaretnek nem árultam el a bátyjával történt esti találkát.