Ahogyan a többi kiolvasott kötet esetében, ehhez is
kiválogattam húsz idézetet a miheztartás képen. Volt ezen felül tucatnyi kiváló
és vicces idézet, nehéz is volt csak húszat kicsipegetni a részletgazdag
kötetből.
Cselekményt tartalmaz.
– Ígérem, anyám, hogy amint
öltöztethető babák, esetleg romantikus lányregények tolvajai után kell erednem,
nyomban Mili kisasszony segítségét fogom kérni – mondta apró mosollyal a szája
sarkában, majd felállt, s mindkettőnk felé meghajolva, távozott. Én persze
legszívesebben utánadobtam volna a csészét, amit korábban nem sikerült magára
borítania, ám ebben a jólneveltségem sajnos meggátolt.
Ambrózy báró kijelentette,
hogy a viselkedésem hallatlanul gyerekes és bosszantó. Válaszul közöltem vele,
hogy az ő férfiúi rátartisága sem kevésbé nevetséges, ám ezt mégis hajlandó
vagyok elfogadni (…).
– Bocsánatát kérem, Mili. A
hangnem, amit magamnak megengedtem, nem az ön személye ellen szólt.
– Hanem ki ellen? – csúszott
ki a számon, pedig az etikett szabályai szerint e pillanatban nekem
(megbocsátásom jeléül) csupán a kezemet kellett volna csókra nyújtanom,
méghozzá némán, mint a csuka.
– Talán látott valami
érdekeset?
– Inkább a helyzet volt
különös – feleltem suttogva. – Ahogy egymást követve a sárga lapok fölé
hajoltunk, hogy beírjuk nevünket a könyvbe, miközben a portás figyelt, az épp
olyan volt…
– Nos?
– Épp olyan, mintha egy
templomban a szigorú pap előtt írnánk alá a házassági anyakönyvet.
Ambrózy báró karja, melyen a
kezem nyugodott, megfeszült, ő azonban nem nézett rám, csak ennyit felelt:
– Könnyen lehet, Mili, hogy
némi gyógykúrára ismét itt kellene hagynom magát a tébolydában.
– Vagy csupán hagymázas
képzelgés – vetette közbe Ambrózy.
– Alig hiszem, hogy egy
hallucinációnak dohányízű volna a csókja – mondtam kissé epésen.
– Ugyan miért ne?
– Mert ez nem illene egy olyan
gavallérhoz, akit a szerelmes nő csupán elképzel. Ha mi férfiról ábrándozunk,
drága barátom, akkor annak a haját, a szemét, az ajkát, arcának vonásait, a
termetét, a tartását, sőt, még a hangjának színét is pontosan le tudjuk írni,
ám a szájszagát… Nos, erre női álmodozásban még nem volt példa, úgy hiszem.
A rendőrök maguk előtt
taszigálva a szoba közepére állították Tarján Vilit, aki előreugró állát
felvetve igyekezett bátornak mutatkozni.
– Én, kérem, nem csináltam
semmi rosszat – mondta.
– Nem-e?! – bömbölte Rudnay,
egyenesen a fiatal tudósító arcába, majd a fotelben ülő holttestre mutatott. –
Akkor az ott kisnyúl?
– Nem, kérem – felelte Vili
kissé elbizonytalanodva. – Az ott néhai Tayfeld titkár.
– És vajon mitől lett néhai? –
nyaggatta tovább a főkapitány.
– Úgy vélem, hogy a
koponyájába fúródott golyóbistól – sóhajtott Vili.
– Olyan estélyit kreálok
kegyednek, hogy ki abban meglátja, menten szerelmes lesz, még ha vak is –
áradozott Girardi úr, miközben homlokára kunkorodó hajcsigái izgatottan
remegtek.
– Nem lehetne inkább olyat, aminek
hatására a vakok meggyógyulnak? – érdeklődtem ártatlan arccal. – Annak
mégiscsak több haszna volna, mint hogy ki se látszódjak a szerelmes
mamlaszokból, akik ruhájáról ítélik meg a lányt.
Mégis, miután Terka néni
segítségével felöltöztem, és lementem a földszintre, meglátva engem Richárd
olyan arcot vágott… Nem is tudom. A tekintetébe, melyben eddig csakis rideg
szigorúságot, feszült figyelmet, fürkész kíváncsiságot és persze gunyoros megvetést
lelhettem, hirtelen valami más… Valami egészen új melegség és ámulat költözött,
ami…
Hát igen, ami egyetlen
pillanat alatt el is tűnt, hogy aztán az én morc báróm rögvest sürgetni
kezdjen, mondván: hosszú órák óta vár rám, pedig a bérhintó, ha csak a ház
előtt áll is, attól még pénzbe kerül.
- Hangay kis… – a hangja
hirtelen elakadt. Összevont szemöldökkel, lecsapni készülő kobraként meredt
rám, s én úgy éreztem, olyan tüllfüggöny vagyok, melynek egyetlen mintája sem
rejthető el. – Mi történt? – kérdezte ő szinte követelőzve. – Mert, hogy valami
történt, ezt tisztán látom magán!
"Végem van! - gondoltam.
- Most mindjárt megvallom neki Vilit, a szövetséget és…"
- Az imént épp magáról
beszélgettünk, fiam. - szólt Agáta mama, miközben enyhe, ám határozott
mozdulattal arra kényszerített, hogy vele együtt a kisszalon felé induljak.
- Jobb témájuk tán nem akadt a
hölgyeknek? - kérdezte vitriolos hangon Richárd, bár ez a gúny most inkább volt
önirónia, mint nekünk szánt szúrás.
- Mivel az utóbbi időben alig
látjuk, kénytelen vagyunk szavakkal a társaságunkba idézni magát - felelte
Agáta mama, elhelyezkedve kedvenc karszékében.
– Kénytelen vagyok
megállapítani – szólt élesen Ambrózy báró –, hogy ön rossz hatással van az
édesanyámra.
– Ha rossz hatás alatt azt
érti, báró úr, hogy a grófnő az utóbbi néhány hónapban többet nevetett, mint
előtte esztendőkön át… Ezt nem én mondom, hanem Terka néni! … Akkor tudja meg:
csak azt bánom, hogy magára képtelen vagyok ilyen hatással lenni.
– Köszönöm, Vilmos, de mindkét
szó jelentését ismerem – szóltam közbe. – Ne feledje, hogy egy könyvesbolt
fölött nőttem föl!
– Bocsásson meg, igaza van.
Tudja, Mili, olykor rám is hatással van az az általános férfinézet, miszerint a
tollas kalapocskák alatt csipetnyi ész sem találtatik.
– Pedig ha valaha is igazán jó
feleségre akar szert tenni, ezt az ostobaságot sürgősen felejtse el –
tanácsoltam neki, majd kértem, folytassa a beszámolóját.
– Mi készül itt, Terka néni? –
kérdeztem a konyhába lépve, mire ő:
– Tárkonyos húsleves.
– Deszkából és szögből? –
nevettem fel, kimutatva az ablakon.
– Ja, hogy az! – legyintett
kockás törlőruhájával drága szakácsnőnk, aki persze eddig csakis a tűzhelyen
bugyborékoló fazékra figyelt. – Kocsiszínt meg istállót építtet a grófnő
őnagysága.
– Üres gyomorral nincs utazás!
– jelentette ki a grófnő. – Azt pedig, hogy eleinte magácska leckéztette a
fiamat, most pedig ő teszi ugyanezt kegyeddel, cseppet sem érzem görög
tragédiának. A kölyökmacskák is pofozzák egymást, olykor még némi vér is serken
a karmocskák nyomán, ám attól a küzdők még testvérek maradnak.
– Testvérek?
– Talán zavarja ez a szó,
gyermekem? – mosolyodott el ismét a grófnő.
– Nem, dehogy, csak épp… –
Fogalmam sem volt, mit mondhatnék.
– Jöjjön, gyermekem –
nyújtotta felém a karját Agáta mama. – Itt magára igen nagy szükség van, hisz a
segítsége nélkül előbb-utóbb alighanem orra buknánk!
Vajon mekkora botrány
kerekedne abból, ha a lapok holnap megírnák, hogy egy Erdélyből jött,
könyvboltos családból származó polgárleány jogos felháborodásában konflisából a
Maglódi út macskaköveire lökte a társaságában tartózkodó Sédeni-Ambrózy Richard
Lajos Gobert bárót?
– Baj közeleg – sóhajtotta a
szakácsné. – Én is érzem: tegnap estve óta nyom a mejjem, és zsiborog mindenem.
– A nehéz vacsorától lesz az,
édes néne – öleltem meg hangomat dorgálón elmélyítve. – Mondtam már magának,
hogy ne csipegessék annyit a maradék süteményből, mert megárt.
– Tán adjam mindet a kutyának?
– háborodott fel Terka néni.
– De hát mi történt, az
istenért, mondja már meg valaki! (…)
– A báró úrfit megölték! –
sikkantotta Terka néni, saját kijelentésétől a falnak tántorodva.
– No, ha megölték, akkor én
még ilyen jó étvágyú hullát sose láttam – nevetett fel Isti, és bizonyságként
tenyerével az üres tálcára csapott.
– Csakhogy végre megleltem
magát – csattant fel Richárd ingerülten, mire a pincér ijedten elmenekült, meg
sem kérdezve, hogy a frissiben érkezett úr parancsol-e valamit. – Hol az anyám,
merre futott szét a személyzet, és ki az a férfi, akivel kegyed tegnap éjjel
volt szíves bokszmérkőzést játszani az ebédlőnkben?
A rám zúdított kérdések özöne
legalább annyira felpaprikázott, mint a hangnem, amivel az én modortalan báróm
rám támadt.
– Először is üdvözöljön minket
– néztem fel várakozó, és egyben kihívó tekintettel. – A többiről majd aztán
beszélhetünk.
– Írja fel, kérem, az árkus
legtetejére, hogy ez itten a budapesti illetőségű Vörös János köz- és
váltóügyvéd, a Teréz körúti Hazai Leszámító- és Takarékszövetkezet
igazgatótanácsi tagjának vallomása lesz – szólt hozzám leereszkedőn a fickó, kiérdemelve
a legszúrósabb pillantásomat.
– Egyéb rangot nem kíván? –
billentettem oldalra a fejemet. – Javasolnám a Címzetes Gazember vagy a
Bérgyilkosok Céhének elnöki posztját.
– Fölösleges – vágott vissza
Vörös fölényesen. – Mindez már benne foglaltatik az ügyvédi titulusban.
– Azt hiszem, bocsánatkéréssel
tartozom önnek – sóhajtottam sajnálkozva.
– Azzal hát! Miért is?
– Amiért az imént lónak
neveztem, pedig ez otromba tévedés volt, hisz ön, uram, sokkal inkább disznó.
Ekkor már a legfelső emeleten
jártunk, így Hül Jenő ott lökött a falnak, és sebesen fogást váltva karom
helyett a tarkómat kezdte szorítani, hogy térdre kényszerítsen.
– Disznónak neveztél, te
cafat? – acsargott rám. – Vigyázz, nehogy előjöjjék belőlem, amivel illetsz,
mert akkor a doktor előtt én leszek az első.
– Miben első, kérem? –
nyöszörögtem, miközben marka szorítása alatt valóban térdre rogytam. – Mert
ostobaságban aligha verheti meg őt, bár a holtverseny maguk közt nagyon is
elképzelhető.
– Ön báró úr, mérhetetlenül
ostoba, felelőtlen és kőszívű alak, aki azt akarja, hogy ne tudjak magával
elszámolni, mikor a grófnő hazaér!
Richárd nem felelt, csak állt,
engem nézett és…
És mosolygott! (…)