Hogyan lehet az idézeteket megunni? Nekem fogalmam nincs,
mert az Ambrózy báró esetei 3,5 sorozatrészhez is vannak felejthetetlen idézetek.
Ismét jövök 25, a könyvben szereplő részlettel. Természetesen, cselekményt
tartalmaz.
Herr Budil nem értette a szavakat, mivel azok magyarul
hangzottak el, ő pedig sosem volt hajlandó e rebellis, kacagányos, örökösen
egymással vagy éppen a szomszédjaival civódó nép nyelvét tanulmányozni. Azok az
átkozott magyarok bizony mind rég megérettek a bitóra! – vélekedett a derék osztrák kereskedő, aki
cseppet sem csodálkozott azon, hogy az ő betörői is épp ebből a semmire sem jó
nációból valók.
– Talán emlékeztetnem kell, hogy minden holmimat a
vonaton hagytam? Bár való igaz, a villában akad még…
– Oda nem megyünk – közölte Ambrózy báró. – A tegnapi
búcsúzkodását látva attól tartok, hogy ha ismét megpillantanák ott magát, Terka
néni többé ki sem engedné a kapun.
A báró úr palotaforradalomtól tart – gondoltam némi
elégedettséggel, ám jobbnak láttam mellőzni a csipkelődést.
Bár nagy volt a kísértés, hogy ellenem elkövetett számos
csalárdsága miatt alaposan megkopasszam az én gonosz bárómat, végül mégis csak
két, egészen aprócska rubinttal díszített kalaptűt, hozzá ügyes
szoknyacsíptetőt (jól jön majd, mikor fel kell hágnom a vonat magas lépcsőjére)
és egy teknősbékapáncélból faragott, kedves kis brosst választottam.
– Maga most, Mili, felmegy a lakosztályomba, rendbe szedi
magát, és türelmesen vár. Megértette? Ül, nem beszél, nem próbál szökni,
egyszerűen csak kivárja, míg magáért nem küldetek. Mondja, képes erre?
– Ülni? – biggyesztettem az ajkam. – Az még csak menni
fog valahogy, de a többi… – Hallottam, ahogy összecsikordulnak a fogai, amitől
hirtelen igen derűs és engedékeny kedvem támadt, hát gyorsan hozzátettem: – Ne
aggódjék, Richárd, e pillanatban maga kerekedett felül, így hát ígérem, jó
kislány leszek. Legalábbis, hm, egy darabka ideig biztosan.
Az ízléses kisszalonból, hálóból és fürdőszobából álló
lakrész igazi agglegényi zugnak bizonyult, amiben annyi rejtély sem várt
megfejtésre, mint ahány szőrszállal egy vízisikló büszkélkedhet.
– Úgy vélem – nézett le Richárd a pimasz alakra –, hogy
tartozik egy bocsánatkéréssel.
– Párdon? – hegyezte fülét Detrich, továbbra is orcáján
tartva a taszító vigyort. – Tudtommal semmi bántót nem mondtam önnek,
méltóságos úr, és erre – a háta mögé pislantott – egyszerre öt tanúm is van.
– Az imént majdnem fellökte a társaságomban lévő hölgyet
– szólt Ambrózy báró, mire a felügyelő úgy nézett rám, mintha eddig észre sem
vett volna.
– Hölgy? – húzta a szót megjátszott ámulattal. – Miféle
hölgy? Ja, hogy a Hangay kisasszony! Nahát, szóval magácska még mindig a báró
úr oldalán… Az ilyen szívhűség igazán szép, főleg ha azt vesszük…
Hogy miféle skorpióméregbe áztatott sértést akart Detrich
a fejemhez vágni, már sosem tudom meg, mivel a következő pillanatban Richárd
előrehajolt, és közvetlen közelről, hogy az orruk majd' összeért, suttogta a
fickó arcába:
– Itt hagyja abba, felügyelő, és inkább kérjen bocsánatot
a hölgytől, különben esküszöm, hogy az emberei szeme láttára pofozom dagadtra
azt a rusnya képét!
– Hagyja! – tettem kezemet a karjára. – Időpazarlás volna
csak azért perpatvarba keveredni a kutyagumival, mert a cipőnkre ragadt.
Ezt hallva Detrich egész feje bíborszínt öltött, ajka
remegni kezdett, ám Richárd tekintetét látva végül inkább meghátrált.
A báró egész teste megfeszült, épp mint a nemes vizsláké,
mikor meghallják a vadászkürt hangját. Minden porcikája a tetthelyre kívánt
menni, ám azután rám nézett, és már-már elutasította az ajánlatot, így hát
kénytelen voltam közbelépni.
– Magával, kedves Richárd, bármikor szívesen megyek
hullanézőbe – karoltam belé.
– Az nem lehet véletlen, ami velünk történt!
– Miért, mi történt velünk, Mili? – kérdezte a báró kissé
gyanakvón.
– Találtunk egy hullát!
– Legyen pontos, kérem! A holttestet nem mi, hanem a
fékező találta meg.
– Jaj, Richárd, ne legyen ennyire szőrszálhasogató! A
lényeg, hogy belebotlottunk egy gyilkosságba, vagyis van egy közös ügyünk…
– Ismételten ki kell javítanom – vágott szavamba a báró.
– A meggyilkolt vonatmálházó ügye Detrich felügyelőé.
– Az a málészájú sosem fogja kideríteni, hogy mi történt,
hisz még a gyilkos fegyvert sem vette észre, pedig majd' kibökte a szemét.
Az előttünk haladó rendőr krákogásba rejtette kibuggyanó
nevetését, Ambrózy báró azonban hajthatatlan maradt.
– Maga a következő gyorssal elutazik, Mili – jelentette
ki, és mivel épp megérkeztünk az indóházba, sétabotjával előremutatott. – Íme,
a vonata!
– Igazán remek példány – mondtam dühösen. – Ez a nagy,
fekete vasszörnyeteg az elején, ami szikrákat, fekete füstöt és fehér gőzt
köpköd, egészen olyan, mint a maga gonosz szíve, Richárd.
– Örülök, hogy felfigyelt a mozdonyra – bólintott Ambrózy
báró, én pedig életemben sokadszor élhettem át, milyen az, mikor egyszerre ér a
részéről forró, vagyis gunyoros, és jeges, tehát kioktató zuhany.
– (…) Habár kegyed, Mili, nem ezekben fog utazni, mégis
érezze magát megtisztelve, mivel a Magyar Királyi Államvasutak csak az idén
helyezte üzembe ezeket a modern személyszállító kocsikat, tehát…
– Mármint a kedvemért? – kerekítettem el a szememet,
egészen összezavarva az én pofozni valóan tudálékos bárómat.
– Tessék? – kérdezte ő.
– Úgy érti, a MÁV csakis külön az én kedvemért
pásszította ide ezt a két vagont?
– Nem, dehogy! Úgy értettem… – Richárd végre felfogta,
miért kérdeztem ekkora ostobaságot, játszva a dermesztően együgyű fruskát, és
szomorkás mosollyal a szemembe nézve így folytatta: – Bocsásson meg, Mili, de
nincs más választásom. Egyszer tán megérti, és el is fogadja majd, hogy erre az
utazásra…
– A száműzésemre – vetettem közbe epésen.
– Nevezze, ahogy akarja – vont vállat ő. – Számomra
csupán az a fontos, hogy továbbra is bízzon bennem.
– Ez jelenleg igencsak nehezemre esik.
– Megértem, sőt, fordított esetben magam is úgy éreznék,
miként kegyed.
– Jobb lesz, ha én most leszállok – szólt Richárd, mikor
kezemet a kilincsre tettem. – Nem volna okos dolog véletlenségből a vonaton
maradnom.
– Annál is inkább – néztem fel rá erősen túljátszott
rémülettel –, mivel a kabinban csupán egyetlen ágy van, és így Székelykocsárdig
igencsak illetlen közelségben volnánk kénytelen együtt utazni.
– Maga javíthatatlan, Mili – mosolyodott el a báró, és
mintha némi szomorúság csillant volna a szemében.
Ambrózy báró száműzött engem a székesfővárosból…
Ambrózy báró akaratom ellenére feltett erre a vonatra…
Ambrózy báró köszönés nélkül hagyott magamra, ergo…
Ergo Ambrózy Richárd báró olyan procc alak, akit – midőn
legközelebb látok – fagyos megvetéssel, sőt, bénító közönnyel kell kezelnem.
Oh, bárcsak férfi volnék! Akkor egyszerűen fognám magam, őnagyképűsége elé
lépnék, és arcába vágva a kesztyűmet, kihívnám őt párbajra. Milyen szép is
volna a hajnali harmattól nedve réten, valahol a budai hegyekben miszlikbe
lőni, vagy éppen keresztülkaszabolni a báró urat! Túlélné persze, hiszen nem
vagyok én gyilkos, ám miközben a kék vér csordogálna, ő belátná végre az
igazamat, és halkan rebegve, elhaló hangon kérné, hogy soha többé ne hagyjam el
a székesfővárost, a villát, meg persze őt magát sem, hiszen…
– (…) Vigyázzon, hallja?! Nem szeretném látni, amint egy
egész meggyfa tálalószekrény borul kegyedre, mert azt Kolozsvárig sicher, hogy
le nem szedjük magácskáról.
– Amennyiben ez bekövetkezne, tekintsenek az erdélyi
iparművészet hősi halottjának – kiáltottam a paklikocsi mélyéről. (…)
– Ne tegye tisztelendő úr – kiáltottam. – Ez az alak
veszedelmes briganti…
– Eresszen már – fordult felém ekkor a pópa, és kiszabadítva
karját, letépte magáról a maradék szőrzetet, amit már egyébként is csak a
Szentlélek tartott. – Hát még mindig nem ismer meg, Mili?!
Azt hittem menten megnyílik alattam a hálókocsi
padlózata, és én a sínek közé, a vaskerekek alá zuhanok. A pópa közben a
reverendája alá nyúlt, és onnan súlyos hatlövetű revolvert vonva elő a támadó
nyomába eredt. Alig tehetett azonban néhány lépést, mikor én már ismét önmagam
voltam, és utánaugorva így sikoltottam:
– Ambrózy Richárd, maga sunyi, ármányos, hazug
mentőangyala az Úrnak, azonnal jöjjön vissza és magyarázza meg, mit keres az én
vonatomon?!
– Báró úr, én most nem Macsekról akarok…
– Tudom – vágott a szavamba Richárd türelmetlen
kézmozdulattal. – Magát, Mili, ismételten csakis a saját személyes ügyei
érdeklik. Ki akarja fejezni felháborodását, amiért álruhában követtem önt a
vonatra, ellenőrizendő, hogy valóban hazautazik-e. Igen, ezt tettem, mert
szemernyit sem bízom az ígéreteiben, viszont fenntartás nélkül hiszek a
nyomozói képességében és talpraesettségében. Kegyed a végtelenségig bosszantó
fehérszemély, ám amit eddig az ügy felgöngyölítése érdekében tett, az briliáns.
Ez az átokverte, gyönyörű gazember megint megtette –
gondoltam magamban. Ambrózy bárónak újra sikerült egyetlen gondolatmenettel előbb
porig aláznia, majd az egekbe emelnie, nekem pedig fogalmam sem volt róla, hogy
az összecsókdosást és a szemkivájást mely sorrendben hajtsam végre rajta.
– Azt mondta – ráncoltam a homlokom, miközben Bieliczky
és Almási kalauzok megkövülten bámultak ránk –, hogy ez az én ügyem? Egészen a
saját ügyem, amibe nem kíván beavatkozni?
– Csak amennyiben ismét az életére törnek, vagy oly
információ kerül a birtokomba, amiről tudnia kell – biccentette a báró, majd
valamelyest halkabban még hozzátette: – A szememet azután is ráér kikaparni, ha
a gyilkos avagy gyilkosok már rács mögött vannak.
Mosolyog? – néztem az arcát hitetlenkedve. – Ez a
himpellér valóban képes mosolyogni, miközben a szeme világa forog kockán?
– A kerekek – nézett a padló felé Almási úr, akit
kollégája frissen felhorgadó nyugtalansága egyetlen szempillantás alatt
megfertőzött. – Zakataka-tak, zakataka-tak…
– És nem zaaktaka-taak, zaaktaka-tak, ahogyan kéne –
értett egyet Bieliczky.
– Beszéljenek végre értelmesen, uraim – kiáltott rájuk Richárd.
– Ebből a zagyvaságból mi, közönséges utasok, egy árva mukkot sem értük.
Ettől aztán rögvest elfogott a bizonytalanság, sőt,
már-már a rémület, és az ülőlétra mellett ácsorgó Ambrózy báróhoz fordulva
kérdeztem:
– Richárd, mondja meg őszintén, hibáztam?
– Mármint miben? – pillantott fel rám szinte közönyösen.
– Abban, hogy engedtem előremászni Miska bácsit. Ha
lezuhan… Vagy Soltész hátrafordul, észreveszi és lelöki…
– Akkor a kormánynak új hóhért kell találnia, a vonatunk
pedig kisiklik, és mi valószínűleg mind meghalunk – mondta az én kinti
éjszakánál is ridegebb báróm. – Ez esetben kegyednek nem lesz módja rá, hogy
engem a lelkiismeret-furdalásával gyötörjön, ami jó. Ha viszont Mihály sikerrel
jár, akkor a vonat megáll, mi életben maradunk, és a maga döntéséről kiderül,
hogy zseniális volt, ami szintén jó, sőt, remek. Mindezt végiggondolva,
semmiképp nem járhatunk rosszul, szóval ha lehet, ne tegyen fel több ilyen
ostoba kérdést, Mili!
– Bocsásson meg, hogy kimondom, drága gyermekem – fordult
ekkor felém Berta Mimi sajnálkozó ajakbiggyesztéssel –, de a kegyed mentora
végtelenül szívtelen, önző és számító alak.
– Tudom – bólintottam, és elhárítva Domonkos Jenci
támogató kezét, immár a magam lábán léptem előrébb. – Épp ez az, amit én a leginkább
becsülök benne. Ambrózy báró sosem mutatja magát másnak, mint ami.
– Ez a gyermek itt, kérem, súlyos beteg! – fordult
fenséges gőggel a minket némán, szájtátva hallgató utasok felé a „művésznő”. –
Azon sem csodálkoznék, ha már megjárta volna a Lipótot!
Tekintetem Ambrózy báróra siklott, aki rendkívül élvezte
a helyzetet, sőt, mikor a bolondház szóba került, a szája sarkában még
valamicske apró mosoly is megjelent. Ezt látva különös jókedv áradt szét
bennem, (…)
– Maga lő előbb, én másodiknak – mondta Ambrózy báró,
kinek kezében a fegyver hangyányit sem rezdült. – Biztosra veszem, hogy
egyikünk sem téveszthet célt.
– Mimike! – nyögte Zénó a testét-lelkét elöntő pániknak
köszönhetően már-már sikoltva. – Én nem… Nem így… Nem ezt…
– Ha javasolhatom végezzünk velük gyorsan és kíméletesen -
mondta az én kőszívű báróm. – Ön lelövi a segédemet, én pedig a maga szerelmét,
azután pedig…Nos, úgy sejtem, kettőnk közül én vagyok a jobb céllövő.
– Látom, egészen Marosvásárhelyig akar kísérni – mondtam.
– Ezek szerint még mindig nem bízik bennem.
– A bizalomnak ehhez semmi köze – felelte Richárd, rám se
nézve. – Abban immár nem kételkedem, hogy ha magára hagynám, innen egyenest
haza utazna.
– Akkor miért nem fordul vissza? Húsz perc múlva indul
Pestre az ellenvonat.
– Valóban. Csakhogy kegyed épp most szállt le egy olyan
szerelvényről, ami éveken át különösebb baj nélkül közlekedett, ám midőn maga
felszállt rá, rögvest három gyilkosság is történt rajta.
– Ezzel csak nem azt akarja mondani, báró úr, hogy én
vagyok az, aki vonzom a bajt?!
– Nem mondok semmit – rázta meg a fejét Richárd. – Ám
jövendő utastársai biztonsága érdekében mégis inkább egészen hazáig kísérem
kegyedet.
– Maga csak ne csináljon belőlem végzet angyalát, pimasz
alak, különben itt a nyílt színen pofozom fel! – sisteregtem hirtelen támadt
haraggal, és kezemet kirántva a karjából, szembe fordultam vele. Ő szintén
megállt, és úgy nézett le rám, mint lelkes entomológus arra a fura, új
rovarfajra, amit a fű között keresgélve épp az imént talált.
– Azt akarja mondani, báró úr, hogy maga nem tart velem?
Én azt hittem, háztól házig kísér, nehogy tévútra lépjek.
– A kegyed útjai, Mili, sokszor rögösek, nyaktörőek és
kiszámíthatatlanul kanyargók, ám különös mód… ezt még nekem is el kell
ismernem… valamiért sosem tévesek – mondta
a báró, fellépve az éppen induló ellenvonatra, mely
fekete füstöt ontva, lassan dohogva lódult Székelykocsárd és azon túl a
gyönyörű, izgalmas, mámorító, ám számomra immár tiltott Budapest felé.