Beleásva a könyv legmélyebb bugyraiba, ahol negyven gyöngyszemet válogattam össze az általam is kedvelt idézetekből. Erősen
spoileres. Ha megbocsájtotok, Márikás idézetet itt sem hozok, mint anno a Nász
és téboly esetén, mert annak bizony külön megér egy posztot a szája járása.
…Ez mágyár nyelv lenni bonyolult – sóhajtott a hölgy,
majd ismét Totyóra nézett, kinek homlokán lilán dagadtak ki az erek. –
Bocsásson meg, Herr Tehenes, de nekem lenni német á Muttersprache. Alsó. Há
mágá még egyszer téved be házámbá, vagy settenked környék, nem hívom
Schutzmann. Nem, dehogy! Inkább hívom Greta, hogy törje el mágának nyák, reccs!
Detlich?
– Ammán igaz, hogy az én shukar shavomnál sebesebb kezű
kisprímás nincs az egész Tabánban – nyugodott meg Fecska, hogy aztán nagyot
villanjon a szeme. - De akkor mégiscsak egy másik lubnyi lesz a dologban, hogy a
rák egye ki…
– Mili kedves!
– Igen?
– Ott tartottunk, hogy kell egy terv!
– Igen, persze, egy terv – bólintottam, rátalálva korábbi
elszánt énemre. – Továbbá ezer korona!
– Ez igazán drága tervnek tűnik – vélte Richárd, én pedig
képtelen voltam eldönteni, hogy most épp gúnyolódik velem, vagy sem. – Ha
elárulna még néhány részletet, talán…
– Igen, máris – az íróasztalra tettem a petróleumlámpát,
majd hátat fordítottam a bárónak. – Előbb azonban szeretném, ha fogadóképessé
tenné magát. Igazán nem illendő a… Nos, az öltözéke.
– Amennyiben előre sejtem, hogy hajnali hatkor rám fog
törni, frakkban töltöttem volna az éjszakát – mondta közönyös hangon a báró,
majd hallottam, amint lerúgja magáról a takarót.
- Sebaj - súgta a kapuban állva Richárd. - A revolver jó
helyen lesz a nyakába kötött muffban, hisz onnan ki nem eshet, míg a kisasszony
mellőzni méltóztatik minden akrobatamutatványt.
- Majd épp cigánykerekezni van most kedvem. - morogtam
rá, fél szemmel a villa sötét ablakait lesve, melyek mögött a ház népe
gyanútlan álmát aludta.
– Hát még mindig nem érti? – Richárd szájsarkában
picinyke mosoly rezdült (vagy csupán én szerettem volna annak látni?). – A
kegyed nyugalma nekem ennyi pénzt bőven megér – bökte ki végül. – Ám nagyon
kérem, ne toborozzon több ilyen szélhámos zsarolót, különben kénytelenek
leszünk eladni a birtokainkat.
– Ezek szerint itthon nincs – biccentett Richárd, maga is
szigaretlire gyújtva. – Furcsállottam is, hogy bár én kivételesen a villában
tartózkodom, ő ma még egyszer sem rontott rám a kiszámíthatatlan szeszélyeivel.
– No, de minek is magyarázkodom? Itt marad és kész!
Megértettük egymást?
– Tökéletesen – bólintott Vili, kinek arcából a
parancsoló, fensőbbséges hang hallatán minden szín kifutott. – Boncterembe,
hullaházba újságírónak csak lábbal előre és fekvő helyzetben adatik belépés.
– Biztos ez?
– Mármint, hogy Trombitás halott? – néztem rá
furcsállkodva. – Hisz mondtam neked, hogy a látványát a reggelim bánta.
– Most már mindent értek – vágtam Agáta mama szavába,
majd tökéletes pukedlit mutattam be az én nagyon is tökéletlen ruhámban. – Ha
most megbocsát, grófnő, távozom. Valóban jólesne az a forró fürdő, bár még nem
döntöttem el, hogy önmagamat vagy inkább Richárdot fojtom-e bele.
A grófnő arcán oly finoman áradt szét a mosoly, mint
holdfény a szélcsendes tengerszem vizén.
– Tegyen belátása szerint, Hangay kisasszony – mondta. –
S tudjon róla, hogy ha az utóbbit választja, én teljes szívből támogatni fogom.
Habár – szólt utánam – úgy vélem, fojtogatás helyett elég lesz tán egy alapos
fejmosás is.
– Ti sokkal kedvesebbek, szebbek és okosabbak vagytok,
mint a báró – vakargattam meg egyszerre Maci és Foltos homlokát.
– Az nem nagy kunszt – szólalt meg mögöttem Vén Bódis
Gáspár. – Hiszen lovak!
Nevetve fordultam hátra.
– Miért mondja ezt, Gáspár bácsi?
– Mert ez az igazság – felelt az öreg komoly képpel, de
huncutul csillanó szemmel. – A ló három dolgot sohasem tesz: szándékkal emberre
nem lép, magát csinosabbnak mutatni, mint amilyen, nem akarja, és ha mérgező
bürköt raknak elé, prüszköl, rúg, de nem eszik belőle.
– Ez nem ment túl jól – jegyezte meg Tarján Vili, miután
beszálltunk a bérkocsiba.
– Csodálja? - sóhajtottam. – Jelenleg az egész Kováts
família arról trécsel odabenn, minő ügyes férfi ez az Ambrózy báró, aki fél
karral is egyszerre két nőt tart ki.
– Mi azonban tudjuk, hogy ez nem igaz!
– Sokra megyünk vele. (…)
Balról, a Kőműves utca sötétjéből nyúlt ki érte a kéz,
ragadta meg kabátja grabancát, és berántva őt magához, úgy falnak nyekkentette
szegény kis fickót, hogy az levegőt is alig kapott.
– Bocsánat – mondta az idegen, aki az előbb, még a Farkas
kocsma sarokasztalánál ült.
– Ig… iga… igazán nem tesz semmit – habogta Tartli. – A
legmagasabb körökben is előfordul néha, hogy az úriemberek falhoz csapkodják
egymást.
–Maga meg…?! – szólt az illető, majd elharapva a
mondatot, a folyosóra lépett és berántotta az ajtót. – Mi a fenét keres itt
Mili?!
– Oh, ne - nyögtem elhaló hangon. – Azt hiszem, ez bizony
vis maior.
– Méghogy vis maior?! – ragadta meg a karomat Ambrózy
báró, hiszen ő volt az, aki az ajtón kilépett. – Gyerünk, Hangay kisasszony,
lódulás haza! Eins, zwei!
– Köszönöm, hogy üzent értem – biccentett Róza
asszonynak, aki kifelé menet Richárd vállára tette a kezét, és felém pillantva
így szólt:
– Kérem, barátom, ne kínozza meg őt túlságosan! Szegény
kislány még oly fiatal.
– Ahogy kívánja, Róza – felelt a báró. – Azt hiszem, úgy
lesz a legjobb, ha minden faxni nélkül egyszerűen csak lepuffantom és kész.
– Szóval ő nem is sejti, hogy itt vagyok? – Karlinka
csodálkozva emelte fel a szemöldökét. – De akkor miért akart oly makacsul
bejutni ide?
– Cili kisasszony miatt – sóhajtott a báró gondterhelten. – Annyit sikerült kiderítenie, hogy a Tabántól ideköltöztettem Kardos Cecíliát,
akit ő mindenáron meg akart ismerni, mert…
– Féltékeny! - Karlinka ismét nevetett, bár nem oly önfeledten,
mint korábban. – Hát már ennyire megnőtt az én rövidszoknyás kishúgom?
– Fogalmam nincs, miről beszél – facsarta ki magából a
szót Ambrózy báró dühösen. – Ugyan miért volna féltékeny Mili bárkire is?
– Esetleg mert szerelmes? – billentette oldalra a fejét
kérdőn Karlinka.
Richárdot megdöbbentette a két leány közti hasonlóság.
Jó, persze, Mili szertelen, heves, olykor lepuffantanivalóan pimasz, Emma
viszont bölcs, nyugodt és mindig valami éteri szomorúság lengi körül, amitől
azonban a szépsége nemhogy tompulna, de egyenesen felragyog, ám akkor is. . .
Micsoda egetverő ostobaság! – gondolta Ambrózy báró haragvó lélekkel. – Az
egész csupán az érzékek csalóka játéka, hiszen a Hangay lányok még csak nem is
édestestvérek!
– Elviselhetetlen volt maga nélkül ez a hét, Mili. Kérem,
sőt, könyörgök, jöjjön velem vissza a székesfővárosba. Az Ambrózy-villa sivár
és kihalt, a város szürke és érdektelen, a detektívmunka pedig végtelenül
unalmas, mióta ön nincs a köze. . .
Nem, valójában semmi ilyesmi nem történt.
– Ígérem, ha az urak most nem zavarnak ki – fogadkoztam
sietve –, akkor itt ülök majd végig a sarokban, a papuska kedvenc
olvasófotelében, és meg sem mukkanok.
– Ha azt várnánk öntől – közölte szőnyegünk mintázatával
a báró –, hogy mindvégig csendben maradjon, az emberkínzás volna.
– Tudod kislányom, én akkoriban már rég szerelmes voltam
az édesanyádba. Hanna gyönyörű volt és okos, ami rendkívül ritka kombináció a
helyi hölgyek esetében.
– Máshol is, Hangay úr, máshol is – vetette közbe már-már
keserűen az én szoknyagyűlölő báróm –, ezt elhiheti nekem.
– Na, de papus! – kiáltottam kétségbeesve. – Hogy
engedhette meg, hogy a csábító gróf kettesben maradjon a feleségével? És ha
újra megkörnyékezte volna, anyus pedig elmegy vele?
– Akkor maga, kedves Mili – nézett rám villámló szemmel a
báró –, sosem születik meg, mely esetben ez a kihallgatás is sokkal
zavartalanabbul folyna le.
– Ideje munkához fognunk – mondta anélkül, hogy köszönt
volna. – Látta már, mit művelt velünk az a gazember?
– Az istállóra gondol? – kérdeztem kissé összezavarodva.
– Nem is az ősszel lehullott levelekre – csattant fel,
miközben a hosszú asztal mellett sebesen le-föl járva, ujjaival a mellényén
dobolt. – Mili, ne mondja, hogy Marosvásárhelyt berozsdállt az esze.
– Jó – egyeztem bele mindjárt –, nem mondom.
– Helyes. Akkor hát hallgassa meg, mi történt itt,
mialatt maga otthon pihengetett.
…
– Való igaz, báró úr, én alaposan kipihentem magam, ám
magán a végzetes kimerültség jelei kezdenek mutatkozni.
– Hogy mondja? – pillantott rám értetlenül.
– Lázas tekintet, idegesen rángó szájzug, folyton matató
ujjak és végzetesmód elharapózó udvariatlanság. Már legalább két perce állok
itt, és ön még mindig nem kínált hellyel.
…
– Sikerült végképp feldühítenem az ellenséget – mondta
Richárd, oly büszkén, mintha nem épp a mi istállónk, de Bissingen Ernő egyik
kastélya vált volna pernyévé.
– Értem – bólintottam lassan, megfontoltan. – Még néhány
ilyen győzelem, és nem lesz többé fedél a fejünk felett.
– Micsoda? Jaj, Mili, maga már megint csak a fát látja,
pedig mögötte egy egész erdő dereng.
– Erdőnk se lesz, ha a gyújtogatok visszatérnek –
jegyeztem meg halkan.
– A szerbek majd megállítják őket – legyintett Ambrózy
báró, a három odakinn strázsáló vademberre célozva. – A lényeg azonban
mégiscsak az, hogy az ellenség végre elvesztette a fejét, tehát hibázni fog.
– És mégis, hogy sikerült ezt a nagyszerű haditettet,
mely egyébként hajszál híján Isti és a két lovacskánk életébe került, végrehajtania?
– Írtam egy levelet.
– Oh! Ha szabad kérdeznem, kinek?
– Bissingen grófnak.
– Igazán tüzes levél lehetett, hogy válaszul ő is
csóvákat küldött.
– No és maga, fiam, hol és hogyan töltötte a
szilveszter-éjszakát? – érdeklődött Agáta mama ártatlannak szánt, ám nagyon is
gonosz módon. – Reméltük, hogy velünk tart, hisz mostanság alig látjuk.
– Temérdek a dolgom – szegte fel állát Richárd, mint egy
önérzetét féltő, sértett kisfiú. – Az ügy…
– Mármint a Hangay-ügy? – kérdezett közbe a grófnő.
– Igen, anyám, a..
– Mi ügyünk – vittem be a következő döfést, miközben nem
győztem csodálkozni, hogy Agáta mamával milyen tökéletes összhangban vagyunk
képesek báró-aprólékot csinálni Richárdból.
– A magyar úr szerenád nélkül olyan, mint a faroktollától
megfosztott kakas. Kell neki az éjben busongó nóta, a szívfacsaró rímek
hadrendje és a hegedű keserédes cincogása, mert más nyelven szólni a női
szívhez önmagában túl ostoba.
– Richárd soha nem adott szerenádot senkinek – jegyezte
meg Róza asszony. – Ugye jól tudom, barátom?
– Ha szót akarok váltani egy hölggyel, elé lépek, és
zenekíséret nélkül közlöm vele a tényeket – mondta Ambrózy báró, miközben
faképnél hagyva Márikát, átrobogott a szalonon, és közelebbről is megszemlélte
az órát. – Tessék, mér mindjárt fél tizenegy, de a százados úr még mindig
húzatja.
– Ez most egészen úgy hangzott – pillantott fel
csalafinta mosollyal Róza asszony –, mintha valami féltékeny férj mondta volna.
– Ugyan mit tudnál rólam írni, ami kompromittál?
– Azt, hogy a hozzád járó férfiakat már rég halálosan
unod, mosolyod irányukban hamis, hisz az egyetlen igazi szórakozás, mely még
felpezsdíti a véred, nem más, mint a délutáni pasziánsz – kacsintott a kacagó
Rózára Krúdy. – Amint a világ értesül róla, hogy a kartonlapocskára nyomtatott
tök filkót jobban kedveled, mint a húsból és vérből való hasonmásait, nyomban
oda lesz a Pilisy-ház varázsa.
– Tévedsz, kedves kis bohócom – paskolta meg puha kezével
az író bortól pirosló arcát a fehérkaméliás hölgy. – Házam varázsa ugyanis nem
az én mosolyomban, hanem a szoknyáink ráncában rejtőzik, és azt felkutatni
egyik férfi sem rest.
– Ha jól sejtem, ama bizonyos Cili kisasszony
becsületéért löveti le magát.
– Ezek szerint nem figyelt, Mili – mondta ő, szájsarkában
kisfiús mosollyal, amiért abban a pillanatban meg tudtam volna fojtani. –
Kardban állapodtunk meg.
– Késett – közölte velem Ambrózy báró. – Kerek három
percet.
– Erről ismerszik meg minden jó nevelésben részesült
hölgy – feleltem hűvösen, mire ő „hol itt a hölgy?” pillantást vetett rám, (…)
– Nocsak, hát magával hozta a kis boszorkányt is? Tán nem
volt neki elég a börtönkosztból? Persze ki csodálkozna ezen, hisz az ilyen kis…
Ambrózy báró sétabotja oly hirtelen mozdult, hogy szemmel
követni lehetetlen volt. A vasszöggel ellátott pálcavég egyenesen a titkár
tokája alatt bodorodó francia nyakkendő közepébe fúródott, akkora erővel, hogy
Matolcsy hátratántorodott.
– Még egy szó a kisasszonyról, és maga halott! – szólt
már-már közönyös hangon Richárd, majd így folytatta: – A grófhoz jöttem, a
lábtörlőjével semmi dolgom.
– Mili igen felelőtlenül, úri leányhoz cseppet sem méltó
módon fényes nappal és ráadásul vadidegenek előtt lövöldözött – vágott fia szavába
a grófnő, akinek immár a tekintete is villámokat szórt. – Ez nem komilfó.
– Talán ha régi ismerősök társaságában teszi, az
illendőbb? – próbálta tréfával elütni a dolgot Richárd, ám ez csak olaj volt a
tűzre.
– Csupán annyi a lényeg, hogy Mili kisasszony mindig
vonzza, vagy épp életre hívja a bajt, és annak végül valami csavaros módon az
adott nyomozás látja hasznát. Pontosan ezért döntöttem úgy, hogy nem tanítgatom
tovább, hisz amúgy is csekély az a tudás, amit e csinos fej befogadni képes. Inkább
hagyom, hadd keveredjék bajba, mert abból... Kisasszony kérem, most meg hova
rohan?
– Remélem olyan bajba, amiből nincs kiút, maga érzéktelen…
kőszívű… lelketlen főnemesi tuskó – kiáltottam a konyhaajtóból, amit aztán úgy
vágtam be magam után, hogy csak úgy dörrent.
Ezután két napig színét sem láttuk annak a bárói címmel
felcicomázott hólyagnak.
– Nagy mulatság várható – biccentett Joszó prímás. –
Tudom, mit beszélek: Pitykóval nemegyszer húztuk már a banki uraságoknak, és
mondhatom, reggelre még a kristálycsillárokon is százkoronások meg finom kis
selyembugyingók csüngtek!
– Azt hiszem, sejtem már, hol a bibi – néztem végig ismét
a társaságon. – Ambrózy Richárd báró nem kapott meghívót a bankettre, igaz?!
Joszó prímás, Pitykó és Fecska viszont igen.
– Tökéletes analízis – szögezte le elégedetten Vili. –
Jöhet a végső következtetés!
Tekintetemet a vendégeink arcára függesztettem. Csurár
Fecska biztatón hunyorított, Pitykó amolyan „bánja a Devla” fintort vágott, míg
a vén prímás kerekded arcán halovány mosoly terült szét.
– Hallja hát, akit érint – szólaltam meg, bal karomat a
kissé meglepett Richárd jobbjába fűzve –, hogy szombatra a tabáni Joszó cigány
bandája két taggal kibővül!
– Már majdnem kész – mondta eztán, majd hirtelen a
szoknyám alá nyúlt, és se szó, se beszéd, lerántotta rólam a könnyű
selyembugyit.
– Hé, te mit művelsz? – sikkantottam.
– A báród parancsa – felelte, és még kacsintott is hozzá
a pimasz – hogy bidoshali roma shejt* csináljak belőled. Lépjél ki ebből a
selyem rongyból, oszt máris az vagy.
*hibátlan cigány lány
Vajon Richárd tud róla, hogy az igazi cigány lányok sosem
hordanak alsóneműt? – morfondíroztam magamban, mikor beszálltunk a fiákerbe,
ami kora este jött értünk. – Jaj, istenkém, hát épp erről ne tudna? Tán épp
ezért fordítja el a fejét oly megvetően, és bámul kifelé az ablakon!
– Szép műsor volt báró úr – mosolyodott el Joszó dad,
szemét összecsippentve.
– Minél nagyobb hatalmasságot szolgál, a személyzet
általában annál dölyfösebb és ostobább – mondta Ambróczy báró. – Ez a fickó még
tíz év múlva is apróra fel tudja majd idézni, miként könyörögtem a
bocsánatáért, ám azt, hogy fél karral hegedülni képtelenség, akkor sem ismerte
volna fel, ha az orra alatt lengetem az üres kabátujjamat.
– Ez nem volna túl okos – figyelmeztette Ambrózy báró. –
Ha az inasokat és a vendégeket is távol akarja tartani, mondja inkább azt, hogy
a dohányzóban épp… Nos, épp alkalmi légyott zajlik az egyik úr és a maga
társnője között.
– Mármint hogy velem? – kapkodtam levegő után. – És mégis
kivel?
– Nevet nem kell, sőt, nem is szabad mondani – magyarázta
az én Grönland fagyos szikláinál is érzéketlenebb báróm.
– Szóval engemet meg lehet nevezni, sárba tiporva a
becsületemet, de azt a himpellért… Azt az elvetemült gazembert és liliomtiprót,
aki velem van odabenn…
– Én leszek benn magával, Mili – nézett a szemembe mélyen
Ambrózy báró. – Én és Bissingen gróf.
– Mondja csak, gróf úr, egész pontosan honnan származnak
ezek a kimerítő ismeretek?
– Számos ügynök, hivatalnok és éles szemű informátor
dolgozik nekem, a szálakat viszont a titkárom…
– Matolcsy! – kiáltottam. – Az a csupaszcsiga pofázmányú,
sunyi nyúlbogyó, hogy tekeredne meleg sál a nyaka köré, de csakis a saját
nyelvéből!
Róza asszony, Bissingen gróf és Ambrózy báró mind rám
meredtek. Az előbbi kettő hökkenten és némán, míg a harmadik értőn biccentve
kérdezte:
– Isti?
– Isti – bólintottam, felfedve cifra külvárosi modorom
amúgy sem titkos forrását.
Levegőt vettem, hogy egyetértésemet fejezzem ki, ám
hirtelen egy kéz tapadt a számra. Richárd állt mögöttem – mikor került oda? –,
és a fülembe lehelt:
– Csönd!
Biccentettem, mire elengedett, én pedig lenyeltem a
mondanivalómat.
– Hát ezért párbajozott vele? – kérdeztem, és a számban
keserű íz gyűlt. – Féltékenységből?
– Hogyan? – ráncolta homlokát Richárd. – Miféle
féltékenység? Mili, hiszen ismer! A romantikus szédelgés oly távol áll tőlem,
mint… mint… Nem is tudok ide illő mértékegységet, hacsak nem a csillagászatból
kölcsönzök egyet.
– Magába tényleg nem szorult szemernyi érzés sem? –
hűltem el.
– Téved, Mili. Sajnos sokkalta több lakozik bennem az
efféle botorságokból, mint kéne, ám kemény munkával igyekszem figyelmen kívül
hagyni azokat.
– Kérem, ne prédikáljon – a hangom fáradt volt és
szomorú. – Elismerem, hogy ismeretségünk óta számos olyan dolgot tettem, ami az
ön szemében felelőtlen, meggondolatlan, sőt, talán őrült cselekedetnek hatott.
– Mint például cselédnek állni, hogy Ottó közelébe
férkőzhessen?
– Igen, de…
– Vagy az, amikor szobalányként bukkant fel a Hungária
Szállóban, hogy a perzsa uralkodó elleni merénylet nyomozásába ártsa magát?
– Richárd, én…
– Esetleg cigány lánynak öltözve csörgőtáncot járni a
részeg bankárok előtt?
– Hé, hiszen az a maga ötlete volt! – kapott el a
pulykaméreg. – Ráadásul minden esetben hasznosnak bizonyult, amit tettem.
– Valóban! – fordult felém a báró, és hihetetlen, de
igaz: melegen rám mosolygott. – Mili, én nem tagadom, hogy a meggondolatlansága
már több ősz hajszálat termett a fejemre, mint ama borzalmak, amiket a
nyomozásaim során láttam, de mégis ezt a tulajdonságát kedvelem a leginkább.
Üdítően, sőt, vérpezsdítőén hat rám a maga széllelbélelt, bájos szeleburdisága.
A fejem valahogy mindig kitisztul tőle, a bosszankodás felgyorsítja a
pulzusomat és a heves szívdobogás, amit akkor érzek, mikor látom, hogy egyenest
fejjel rohan a falnak, jót tesz az agyi keringésemnek.
– Úgy? – hökkentem meg. – Ezek szerint a báró úr ily
esetekben heves érzéseket táplál irántam?
– Érzéseket? – vonta fel a szemöldökét Richárd, mint aki
cseppet sem számított erre a kérdésre, és így hirtelen maga sem tudja a
választ. – Nos, azt hiszem, ez csupán puszta fiziológia. Akaratlan és ösztönös
reflexe az emberi szervezetnek, amit…
– Amit a közemberek nyelvén érzelemnek neveznek – vontam
le sietve a végkövetkeztetést, mielőtt Ambrózy báró tudományos okoskodása
mindent elront. Ő néhány pillanatig a szemembe nézett, azt fontolgatva, hogy
talán mégis érdemes volna befejezni iménti gondolatmenetét, azán csak
sóhajtott, hátát az ülés bőrtámlájának vetette, és a zárt konflis falának
címezve szavait így szólt:
– Tudja mit, Mili, legyen vasárnapja.
Ha nem épp a Vigadó előtt hajtunk el, azt hiszem,
felpofozom.
– Ennyire gonosznak hisz engem, Vili? – rebegtettem
szomorúan a szempillámat, ő azonban ettől csak még kétségbeesettebb arcot
vágott.
– A nők gonoszsága, ezt már megtanultam, szélesebb
spektrumon mozog, mint a fény, és mélyebb, mint az óceán – mondta a hírlapíró,
ám mielőtt kikérhettem volna magamnak csípős szavait, sietve hozzátette: – A
huncut csínytől a jogos férfibosszantáson át egészen a méregkeverésig terjed,
így tehát gonoszságnak tán nem is ildomos nevezni. Fegyvertár ez inkább, igen!
Furmányos arzenál, mely arra szolgál, hogy a férfi végül azt tegye, amit a nő
akar.
Ahogy előre sejtettem, az ajtó zárva volt. No, de mire
való a könnyen hajlítható hajtű, amivel az ember leánya nem csak csinos
kontyot, de – ha ügyes, és előzőleg bizonyos bárókhoz járt stúdiumra – sok
minden mást is képes megbirizgálni?