Múltidő 7. fejezet: Ha te vagy a hercegem, miért titkolod?

Ha érteném a helyzetet, talán máshogy viszonyultam volna Valruxhoz. Talán a jövőmhöz is. Nem hiába mondják, hogy a múlt elhagyása nélkül nem tudunk a jövő fele fordulni. Körülnézve a szobámban elég elgondolkodtató számomra, hogy mi van azokkal az emberekkel, akik célja a múlt kutatása.
Valrux kezd kicsit megzavarni. Vár rám állítása szerint, de azon belül, hogy mire vár, fogalmam nincs. Van egy múltkép, egy titok, amit még ő sem tud, de töretlenül keresi. Ott van Felicia és Theodor, akik Valrux szerint összetartoznak. Milyen kusza lehet egy emberi lélek, ha mi magunk nem tudjuk az érzelmeink, miközben a lelkünk szerint már elkötelezettek vagyunk?

Ma nem agyalta túl Elle a készülődést, egy könnyebb anyagú bordó ruhát hozott el, ami egy könnyed vacsorához ebben a katedrálisban elég laza hangulatot árasztott. Az ablakra néztem, ahol észrevettem az eső első cseppjeit. Kicsit lelombozott, hogy a katedrálison kívül cudar idő van.

A vacsorát Gretaval és Susanneval töltöttem, szerencsémre egyik sem a beszédes személyek megtestesítője. Még a délutáni katasztrofális piknik sem tűnt már olyan eget rengetőnek. 

Egyre jobban és jobban éreztem magam, alvásig. Az éjszaka korán elriadtam. Az időt nem láttam, Elle gondolom, már rég alszik, de azt sem tudtam, hogy ebben a szinte középkori környezetben mi lenne a teendő, mert hiába próbáltam a lámpát feloltani, az bizony nem akart égni. Viszont kezdtem szégyenkezni, hogy még ha van a szobában gyertya, fogalmam nincs, hova lettek.

Így kibotorkáltam a szobámból, hogy valahonnan kerítsek gyertyát. A máskor apró csillárok szépen kivilágítják a folyosókat, most csak pár fáklya volt, ami nem volt elég a teljes folyosó bevilágításához.

Az folyósón bóklászva jöttem rá, hogy sosem kérdeztem Ellet, hogy őt hol lehet megtalálni. Annyira hozzászoktam, hogy éjjel-nappal ott van a közelemben, kezd ijesztővé válni számomra az egyedüllét. Folytattam az utam előre, arra hagyatkozva, hogy valahol csak ki fogok lyukadni.

- Elárulod, hogy mit somfordálsz itt a férfi körletben? Nem mintha zavarna, vagy ilyesmi, csak furcsállom, hogy már az ajtómtól is eltávolodtál. - ijeszt rám egy hang.

Hátranéztem, Valrux mögöttem futott utánam, bár tudhatta volna, hogy feleslegesen sietett. Az még hagyján, hogy utánam eredt, de a látványa miatt nem tudtam szó nélkül lerázni.

- Miért követsz? Meg mi a francért vagy ing nélkül?

- Azt hittem, hogy bajba kerültél és megint ki kell mentenem Téged.

- Megint a szőke herceget játszod?

- Neked mindig Kedvesem.

- Elmész a… - megfogta a karom, magához húzott és szemtelenül megcsókolt. Kész, itt teljesen kikapcsolt az agyam. Most meg két szép szürke szemével mosolyog rám. Zavar.

- Hova is menjek? - kérdi tőlem vigyorgó mosollyal.

- Talán vissza a szobádba az ingedet felvenni. - próbáltam zavaromban elrántani a karom az öleléséből, mielőtt bárki észrevesz minket. A szeme ijesztően hasonlított valami vágyszerűségre, de ez engem undorral fogott el. Nem hiszem el, hogy megint megcsókolt!

Mint a jóllakott macska, kihúzta magát és lassan hátrafordulva elindult vissza a szobájába. Pofátlanul otthagyott! Mérgemben elindultam vissza a szobám fele, de amint Valrux ajtajához értem, egy erős kéz megfogta a karom és behúzott a szobába. Egyenesen Valrux meleg karjainak ölelésének fogságába estem, mint egy madár, ő meg elkezdte csókolgatni a homlokom.

- Bocsáss meg, hülye voltam, gondolom te is a viharra ébredtél fel és nem találtál gyertyát. Kérlek, maradj itt és pihend ki magad, nem akarom, hogy elkószálj megint.

Egy csapásra megnyugodtam, tudtam, hogy Valrux védő karjában nem sok bajom eshet. Bár kicsit pironkodva bújtam be a nagy ágya meleg takarója alá, hiszen már másodjára is itt alszok el.

- Neked nincs szégyenérzeted, hogy itt alszok melletted?

- Nem hiszem, hogy bármi gond adódna belőle, hiszen csak meg szeretnélek nyugtatni. Feltételezem, hogy nehéz megszokni a vihart. Megvédelek, hiszen te mondtad, hogy a herceged vagyok.

- Ugyan, ne bízd el magad, ha csak nincs meg hozzá az előjogod.

- Ha csak ezen múlik hercegnőm, szerezhetek egy hercegi címet, de utána ígérd meg, hogy te leszel a jutalom.

- Jutalom? Nem vagyok holmi trófea!

- Dehogy, én csak azt szeretném, ha én herceg leszek, te leszel a hercegnőm.

- Ahhoz nem kellene mást tennem, csak… Tényleg, mit is kéne tennem?

- Egyszerű. Hozzám jössz. Vagy elveszlek, nekem mindegy, hogy ki teszi meg az első lépést.

Szóhoz sem jutok. Ez valami lánykérés lenne? Könyörgöm, még nem is igazán ismerem. Valruxnak meg csak csillog a szeme az örömtől, vagy attól a szerelemnek nevezett érzéstől. Nem sérthetem meg ennél jobban, hiszen ha úgy nézem, semmi gond nincs egymással.

- Rendben, de akkor feltétlen szerezd meg a címet, hogy érdemes legyél a hercegemhez.

- Feltétlen kedvesem. Feltétlen.

A szeme megrebbent, a fáradság kezdi legyőzni, egyikünk sem tudja már, hogy hány óra van. Így inkább befészkeltem magam a meleg karja közé és elszunnyadtam.

Folytatás