Már éjfél is elmúlt. Nem érkezett még vissza Valrux,
ahogy visszakísért engem a szobánkba az estélyről. Mondta, hogy még van pár
megbeszélni valója, így elment.
Fél egyig vártam rá, azután elindultam megkeresni a
folyósón. Az egyik szobából beszélgetést hallottam. Tudtommal csak Sussanne
szobája van itt fenn, mi is ide kaptunk helyet.
- Ha megtudná, vége lenne mindennek. - közölte egy mély
hang.
- Tudod, hogy megoldható probléma a lány. - megismertem
Sussanne hangját.
Közelebb léptem az ajtóhoz, nem sejtettem, hogy ilyenkor
még van vendége a lánynak.
- Megkaphatsz egy titkot kedves… - felismertem Valrux
hangját.
Emiatt résnyire nyitottam az ajtót, ahol Sussanne
közelebb lépett Valruxhoz, hogy a fejük szinte egymáshoz ért. Meglepődtem. A
gyomrom meg összeszorult teljesen.
Gyorsan visszarohantam a szobába és próbáltam ésszerű
magyarázatot keresni a történtekre. De csak ugyanaz az érzés ragadott meg, amit
egykor Felicia miatt éreztem, akár hányszor csak ránézett Valruxra.
***
- Úgy hallom, elment. Tudtam, hogy keresni fog. Számítasz
neki. - mosolygott Sussanne.
- Azt hittem, tényleg megcsókolsz. Már kezdtem
frusztráltan érezni magam a szituációban.
- Miért kéne a végletekig mennem, ha tudom, hogy ennyi is
elég? Ha ennél nagyobb drámát akarsz, akkor itt maradsz nálam reggelig.
- Nem tehetem. Azt megértem, hogy ridegnek kell lennem,
de rosszul esett kimondanom azokat a szavakat, amikkel csak Őt illetném.
- Ne feledd, ha nem válik be, tényleg kénytelen leszlek
megcsókolni a szeme előtt.
- Inkább élek a szüleimmel, mintsem becsapjam Emmát holmi
jóslatok miatt.
- Nem félsz azt látom, pedig az én hátam is borsózik
Hildegarde grófnőtől.
Visszatértem a szobába, ahol már várt Emma. Sejtem, hogy
még mindig nem tudott elaludni. Furdalt a lelkiismeret, pedig tisztában vagyok
vele, hogy érte teszem. Ahogy bebújtam az ágyba, vártam, hogy szokásához híven
hozzám bújjon, de ma este nem tette meg. Nagyon szerettem volna megölelni, de akkor
nem sikerülne megvalósítani a jóslatot.
***
Felvettem egy kis fekete ruhát, mert Sussanne rendezett a
nyaralóban egy kis bulit. Vártam az estét, de kétségbe estem. Féltem, hogy
elveszítem Valruxot. Vártam az egyik pavilonnál, egyszer elém lépett Valrux,
hogy felkérjen táncolni. Forrónak éreztem az arcom, csak nem tudtam, hogy az
izgalomtól vagy a dühtől. Nem szólalt meg tánc közben, nem udvarolt bókokkal,
de a mozdulatai sugallták, hogy bízzak benne. A derekamnál erősen tartott
viszonylag finom érintéssel, mint valami törékeny tárggyal táncolna.
Idézőként elég egy érintés, hogy megtudjunk dolgokat. Az
érzelmei zavarosak voltak. Hirtelen beleláttam az egyik múltképbe. Nem csókolta
meg Sussannet. Valrux érzései zaklatottak voltak, sírhatnékja volt. Beleszédültem
az idézésbe.
- Emma! - rántott vissza a valóságba Valrux aggódva.
- Miért tetted? - kérdeztem vissza gondolkozás nélkül.
- Nem érdekel a jóslat, veled akarok lenni, mert
szeretlek. - ezt megerősítve szorított magához és megcsókolt.
Feltámadtak az érzések, biztos voltam most ismét
mindenben. Nem kellett sokat várnom, felkapott a karjaiba és kisétált velem a
teremből. Feltételezem, hogy mára ennyi volt nekünk a szórakozás a bulin.
Letett az ágyra, ő letérdelt elém és elkezdte mesélni, hogy mi történt.
Visszagondolva az elmúlt hetet, nevetséges szituációnak éreztem.
- Soha többet nem akarok úgy elaludni, hogy nem bújok
hozzád.
- Azt én is rosszul viselem, ha nem tennéd meg.
***
Egy
gyönyörű fenyő. Felette a sas, körülötte a medve köröz. De egyik sem tudja a
múltképet megszerezni. Egy kis medvebocs tipeg a fához, aki könnyedén
megszerzi.
***
Egyszerre riadtunk fel az álomból. Valruxszal teljesen
összegabalyodva aludtam el, így biztos voltam benne, hogy ő is látta.
- Medvebocs. Mindenre számítottam csak erre nem. -
mormogott Valrux
- Az jó, mert én még fel sem fogtam mit láttam.
- Mi vagyunk a kiválasztott idézők.
- De nem mi szerezzük meg a múltképet az álom szerint.
- Nem, de segítünk a medvebocsnak, nélkülünk nem fog neki
sikerülni.
- Tudod, hogy
kinek a lélekállata lehet?
- Sejtésem van csak. Valószínűleg a leendő gyerekünké.
***
Ahogy a sejtései és az állításai beigazolódtak Valruxnak,
úgy jött egyik meglepetés a másik után.
Az egyik őszi reggelen zajra riadtam fel az alvásból.
Kinyitottam a szemem, épp szóltam volna Valruxnak, de nem volt benn a szobában.
Gondoltam, kisétálok a szalonba, ahogy közeledtem az ajtóhoz, hirtelen
kivágódott és besurrant egy kis aranyszínű szőrgombóc. Nem tudtam hova tenni a fejemben
a jelenetet, így csak kérdőn néztem Valruxra, aki pont abban a pillanatban
esett be a szobába, feltételezem, hogy a szőrgombócot elkapja.
- Meglepetésnek szántam, de nem bírta ki, hogy ne lásson…
- kezdett bele a magyarázatba Valrux.
- Egy kutya? Lehet egyáltalán a katedrálisban tartani?
- Megoldottam. - vigyorgott rám Valrux.
- Nem vicces, de most már érdekel, hogy milyen
meglepetésre tartogattad.
- Nekünk. A családnak. A gyereknek. Jó, ha lesz neki egy
hű társa.
- Értem és jónak találom az ötleted. Természetesen, marad
a kutya.
- Mire megszületik a csöppség, betanítom a kutyát. -
ígérte meg végszóként Valrux.
Eközben fel-alá futkosott a kutya, aki hirtelen a lábam
előtt kötött ki. Gyorsan felkaptam, hogy közelebbről is megismerhessem kis
családunk új tagját. A kutyus félősen rám nézett, ahogy a biztonságot kereste.
Pár nappal később már a segítők is hozzászoktak, hogy a szalonban kapott
helyet. El is neveztük Rorynak.
A másik már tudható meglepetés miatt fel kellett jó időre
függesztenünk az utazgatást. Elle nem győzött körülöttem sündörögni, mert
folyton aggódott. Bár nem sok oka volt rá, mert remekül éreztem magam.
Délutánonként az udvaron voltunk, ahol Valrux próbálta tanítgatni Roryt de
sokszor játékba fulladt az igyekezet. Ezzel nem csak engem szórakoztattak,
hanem az udvaron sziesztázó iskola növendékeket is lekötötte a kutyus
aranyossága és Valrux ügyetlenkedése. A másik vicces tény önmagában is
felvidított, ahogy Rory nagyon jól kijött velem és szót fogadott nekem, míg
Valruxnak épp nem kellett könyörögnie hozzá.
Végül április végén megszületett közös gyermekünk, Cecilié.
Valrux lelkesedését nehéz volt eltörölni, nehéz volt meggyőzni, hogy ne
csődítse össze ránk az összes ismerőst és még fogadást se szervezzen.
Segítettek még Felicia levelei, aki már másfél éve egy kisfiú anyukája.
Mivel sem nekem, sem Valruxnak nem voltak fényes emlékei
a gyerekkorunkat illetően, így Ceciliének mindent képesek lettünk volna
megadni. Bár védte őt a két család minden téren, hiszen ő volt a biztosíték, ha
idéző lehet belőle is. Viszont elkényeztetni nem akartuk, mai nem volt egyszerű
egy segítőkkel teli katedrálisban, ahol lesik éjjel-nappal minden szavát.
Saját tapasztalataink alapján és a kódex írásai szerint
tudtuk, hogy tíz éves kora előtt nem kellett aggódnunk az idézés miatt, így
Valrux is igazat adott benne, hogy a tízedik születésnapjáig nem kell
elmondanunk neki, hogy később képes lehet idézésre.
Rory is mindenhova követte Cecyt, így szabadabbnak véltem, mint
amilyennek én éreztem magam a von Liberte kúriánál. Ezzel Valrux ötlete is összejött,
hogy Cecy ne legyen viszonylag egyedül.Folytatás