Múltidő 1. fejezet: A mese közepébe, mikor még el sem kezdődött

Ha úgy kezdődne a történet, hogy én teljesen hétköznapi életet éltem eddig is, akkor hazudnék. Vannak, akik különleges tulajdonságokkal bírnak, de csak akkor veszik észre ezt, ha már benne vannak a történet kellős közepében.
Egyik nap elsétáltam a városban levő nagy régies katedrális mellett, de valaki észrevett és berángatott. Szó szerint. Kiabálhattam, üthettem, ő akkor is bevitt.  Mikor megállt, jobban megnéztem magamnak a tettest. Szőke magas szürke szemű férfi, aki valószínű, hogy középkorú, vagy csak annak tűnik. De nem volt időm elmélkedni azon, hogy ki ő, mert egy nagy csarnok tárult a szemem elé. Nem hiszem el, hiszen mindenki tudja, a városban ez az épület zárva van. Egy hatalmas tömeg áll mégis a teremben érdekes abroncsos, bársony ruhákban, akik csoportokban várnak valamire. Mivel mindenki egy irányba nézelődött figyelemmel, én is odanéztem, ahol láthattam egy hosszú emelvényt. Rajta állt egy kicsit gonosznak, parancsoló tekintetűnek tűnő öregasszony. Még nem mondott semmit, csak állt és pásztázta a tömeget.

- A főmama elé vezetlek, marad itt. - hallom a szavakat, de nem tudtam értelmezni. Ekkor előlépett az a bizonyos "főmama" akit eddig vizslattam tekintetemmel.

- Üdvözlünk körünkben gyermekem. Most pedig gyere, megnézzük mit is tudsz valójában.

- Rendben. - válaszolom beletörődve, mert mint mondták esélyt sem látok a menekülésre. Volt két üveg, benne valami piros és zöld kotyvalék. Mondták kóstoljak bele és írjam le az ízeket. A pirossal kezdtem: finom alma, répa, eper, meggy és enyhe citromot éreztem rajta. A zöld folyadék kivinek tűnt, de éreztem az ízében egy fanyar narancsot, ami sehogy nem állt az ital színéhez. Mikor a főzeteket felismertem és leírtam az összetevőket, amiket gondoltam elégedetten elengedtek.

Követtem azt a magas szőke hajú férfit, aki beráncigált ebbe a káoszba, de ő lazán ment a folyósón, míg nem összefutott egy gyönyörű bordó ruhás lánnyal, aki mintha észre sem vette volna, hogy itt vagyok magához húzta a férfit és szemtelenül megcsókolta. De ez miért háborít fel engem? Miért dühít? A férfi felment egy emeletre és meg futottam utána. Mikor beértem, ő megfordult és megkérdezte, hogy mit akarok tőle.

- Hogy mit akarok? Miért kezdtél ki azzal a lánnyal? - kérdeztem lényegre törően.

- Mi a… - látom, hogy hátralép egyet, meghökkent, de mielőtt szólni, mert volna meglöktem mindkét kezemmel. Ekkor egy villanás tűnt fel számomra, amiben úgy láttam, hogy a férfi háta mögött egy sas emelkedik ki. Vagy főnixmadár? Amint nem értek az ujjaim hozzá, eltűnt ez a kép. Most rajtam volt a sor a megijedésre, hátrébb is léptem és szó nélkül hagytam, hogy elsétáljon.

Szomorúan állok a folyósón, nézem a kinti tájat. Egy nő letámadott és hozzám érve kért, hogy emlékezzek a behozóm nevére. De sosem hallottam a nevét. Odajött a főmama ő is ugyanazt csinálta, mint én egy jó fél órája a férfival. És beugrott egy név: Valrux. Ezután a főmama kérdezte:

- Tudod, hogy milyen állata van? - nem tudom és nem jöttem rá miről van szó. Otthagyott az idegen nővel, de pár perc agyalás után rájöttem, milyen állatra gondolt. Futottam a főmama után, mire utolértem elmondtam, hogy vagy sas, vagy főnix. Ő csak bólintott egyet és távozott. Várok nagy elképedt arccal, visszatérek eddigi tevékenységemhez, hogy nézzem a kinti tájat, ahol még pár órája sétálgattam gond nélkül, most meg mondják, hogy maradjak az épületben és gondolni sem gondoljak most már a kinti világra. Ekkor felbukkant a látószögemben az a bizonyos bordó bársony, felnéztem és az arcomba vigyorgott az a lány, aki miatt lehordtam a férfit, akiről már tudom, de nem tudom honnan, hogy Valrux a neve. Vagy ilyesmit állítanak róla.

- Látom, gyorsan elnyerted főmama elismerését. Bár nem tudom, hogy Valrux mit akart veled kezdeni, de nem fogom jó szemmel nézni, ha téged választ.

Kiválasztani? Mi okból és miért engem? Nem, én semmit nem akarok tőle. Lehajtottam a fejem, mint aki meghunyászkodik ezelőtt a féltékeny nő előtt, akiről látom, hogy ő tud valamit, amit én még nem.

Jött a főmamával látott nő, aki az elébb szinte az agyamba kutatott és mondta kövessem az egyik szobába az emeletre. Belépve valami tizenhetedik századi bútorozás tárult a szemem elé. A nő a szekrényhez lépett, kiválasztott egy gyönyörű sötétkék bársony ruhát, aztán mondta segít átöltözni és mostantól ő lesz a segédem. Elég markáns erős nővel álltam szemben, azt meg végképp nem hittem el, hogy segítőm is lesz. A tükörben nézve a végeredmény ledöbbentett. Hiába voltam alacsony, a középbarna hajamhoz nagyon jól állt ez a sötétkék, a gyertyák meg érdekes megvilágításban tükrözték vissza a ruha mintázatát, ami meg ezüst volt.

A falak régi vörös téglákból épültek, nagy reneszánsz ablakokkal. A katedrális még a reneszánsz idejében épült, így ódon falaival szinte mesésnek hatott a barokk környezetben. Mégis tudtam, hogy a huszadik században vagyunk. Mindenkin látszódott a viselkedésén, a nyelvezetén mégsem értettem, miért öltöznek maskarába mindannyian. Visszatérve a nagyteremben már készülődtek nagy asztalok és padok pakolásával a vacsorára. Utánam sietett segítőm, Elle, aki közölte vele, hogy most már itt élve be kell asszimilálnom a közösségbe.

Ahogy álltam a nagyteremben egyszer csak a látómezőmbe került Valrux, aki szétnézett, a tekintetünk összetalálkozott és egyenesen sétált felém. Szétnéztem magam körül, hátha máshoz megy oda, de senki nem volt még a közelemben sem. Ez ide jön hozzám. De mit akar tőlem? Járásában a magabiztosság, a tartás és a férfiasság nagyfokúan megtalálható.

- Lenyűgöző igaz? Lehet, hogy elsőre szokatlan, amit itt látsz, de hamar megszokod. Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, amiért csak úgy szó nélkül idehoztalak. Majd mindent idejében megtudsz erről a különleges világról, addig is pihenj és szórakozz, mert aztán a főmama nem fogja hagyni, hogy lustálkodj.

Vacsora után Elle szólt, hogy a főmama hívat, most már pontot kell tenni erre a napra. Beléphettem a főmama szalonjába, ahol három kényelmes kanapé várta a sorsukra hagyott emberek fogadását. Mivel Elle nem lépett be velem eléggé félni kezdtem.

- Látom, nagyon összebarátkoztál Valruxszal. A vizsgán viszont nem lehet segítségre számítani tőle.

- Milyen vizsga? Még hogy én jóban vagyok azzal a levakarhatatlan bolhával. Felejtse el, inkább kérem, hogy beszéljen a vizsgáról.

- Gondolom, még a képességedet sem ismered, nemhogy vizsgázni tudj belőle. A képességed nem más, mint a múltképek idézése az emberek lelkéből. Eddig négy embert tudtunk, akiben a múltkép idézésének képessége lakozik, te vagy az ötödik. Téged teljesen véletlenül talált meg Valrux, mert benne is megvan. Mind az öt embernek van egy lélekállata, ami a lelkük konkrét tükörképe. De ezt csak akkor látod, ha hozzáér egy másik múltkép idéző a szívéhez közel. Valrux egyik kiváló tanulóm volt, most már a vizsgára készül Feliciaval. Holnaptól te is csatlakozol hozzájuk és más dolgod sem lesz, csak a vizsgára készülés.

- Sejtettem, hogy valami van köztük… megtudhatom, hogy miért van szükség rám?

- Egyszerű. Meg kell keresni egy múltképet, amit elveszítettünk, de senki nem találta még meg. Holnap felkeres Valrux, hogy megmutassa, hogy kell a múltképeket feltárni, hogy könnyen észrevedd, mi a múlt és mi a jelen. Most pedig menj, pihend ki magad, holnap várhatólag nehéz napod lesz.

Mi sem természetesebb, ez a történet se legyen könnyed süti egy kis habbal. Úgy vánszorogtam be az ágyamba, mint egy megkínzott, vártam a csodára és tudtam, hogy attól a férfitól nem szabadulok egykönnyen. Vagy nem is akarok?

Folytatás