Múltidő 22. fejezet: Titkok tengere

Az internátusba csak ősszel lépek be, így a nyáron elkezdhettem a magam "nyári iskoláját" ami magából az idézés mesterségéből állt. Húsz éves koromra kell levizsgázni, így hosszú öt év vár rám a rendes iskola mellett.
Most, így a nyár első napján örömmel keltem fel, ahogy megláttam az íróasztalomon az idézők kódexét és a megfigyelési jegyzeteket, egyenesen az izgalom fogott el. Tudtam, hogy találkozok Martonnal, ahogy a tegnapi összejövetelnél is megbeszéltük, de kicsit csalódott voltam, hogy Margaret nem lehetett velünk. Bár könyörögtünk a szüleinknek, hogy velünk lehessen, amikor csak szeretné, hiszen lehet, hogy fog tudni idézni csak idő kell neki. A katedrálisban csak egy kisebb terem állt rendelkezésre, mivel mindenki vagy a könyvtárat vagy a szobáját választotta tanulás helyszínéül.

Elindultam reggelizni, az ebédlőben csak a szüleim voltak meg Theodor.

- Tudod, hogy csak délig lesz óra. - hallom meg Felicia hangját.

- Az nem lesz kevés idő? - válaszolta neki Marton.

- Épp elég lesz, hogy Alphonset megőrjítsd. - jegyezte meg epésen Felicia.

- Ne zavartassátok magatokat, de még egy cinikus megjegyzés és keressetek másik áldozatot. - szólt vissza Valrux álmosan.

- Miért áldozat apu? - kérdeztem anyutól, aki épp kiöntötte a reggeli tejeskávém, míg én a zsömlével foglalatoskodtam. Mindig lefoglalta magát valami segítéssel, hogy elterelje a gondolatait.

- Mivel nem jöhetett szóba más személy, csak ő, aki kitaníthat benneteket.

- Szóval apu fog egész nyáron segíteni nekünk. - egyből összeállt a kép a helyzetről. - Tényleg elég lesz velünk pár óra. - erősítettem meg Felicia állítását.

- Már te is ellenem vagy? Látom, jó ki nyarunk lesz. - sóhajtott Valrux a kávéja felett.

- Persze, hogy jó lesz, a levelezéseket úgyis én kezelem, így neked semmi dolgod délelőttönként. Ezért is hárul rád a feladat. Nem mellesleg jól tudod kezelni. Te tanítottál meg minket is Feliciával. - biztatta Emma Valruxot.

Bementünk reggeli a terembe, ahol gyakorolni fogunk, ott csak egy asztal volt található és pár szék. Mivel a kódexen kívül semmire nem volt szükség, így elég lazán sikerült venni az órákat. Néha benézett Margaret is, aki elvitte Rubyt sétálni és játszottak, míg én elfoglalt voltam. Az egyik nap a sok olvasás mellett kezdtünk elveszni a tudás tengerében.

- Apád sem a kegyelméről híres. - cincogta nekem két fejezetolvasás között Marton.

- Sikerült a Schwarzbaum família összes zsarnokságát összegyűjtenie. - ijesztettem meg Martont.

- Legalább ne mond azt, hogy a drága Hildegarde nagymamádra ütöttem… - szólt bele a cseverészésbe Valrux.

- Alphonse bácsi a megtestesült jóság. - szólt vissza Marton.

- Csak is kizárólag Emma nénédnek jutalmazom azt a címem, most pedig folytassátok megérteni az idézés lelki mivoltát, mert estig itt fogtok ülni. - gonoszkodott Valrux.

- Ezek szerint a lelki bántalmakat egyszerűen megtalálhatjuk? - egy kukkot sem értettem a könyvből, de igyekeztem könnyen venni az akadályt.

- Emlékek és érzelmek. Ezek mindennél fontosabb tényezői egy ember viselkedésének. A lelket nem igazán lehet megérinteni, az már nehezebb szintű idézés. - magyarázta Valrux.

Ekkor megszólalt a katedrális harangja, ami mindig a felüdült tanóra végét jelezte. Ezután mindig mentem átöltözni vagy csak készülődni az ebédhez. Valrux most gyorsan kiment, mert reggel akart beszélni Theodorral. Ahogy becsuktam a könyvem egy sóhajtással kísérve, előttem termett Marton. Meglepett, mivel ő az első, aki mindig meglép a teremből.

- Cecy, délutánra szeretnélek elvinni egy sétára. Meglepetésnek szánom, hogy hova. Vacsorára érnénk vissza természetesen.

- Margaret is jön?

- Dolga lesz. Azt mondta nem ér rá. Akkor ebéd után?

- Beszélek anyuval, aztán indulhatunk.

Ahogy megbeszéltük, az udvarnál találkoztunk, hogy elinduljunk. Kimentünk a rét végéig, ahol az erdő kezdődött. Az ösvényt követve Marton egészen egy hatalmas fáig vezetett, ami nem volt mélyen az erdőben, de nem is volt olyan közel, hogy azonnal észrevegye valaki a nagy fát.

- Szép. Szerinted milyen öreg? - kérdeztem Martont.

- Elég öreg. Ha elkezdünk idézni gyakorlás után, ide jöhetnénk, hogy megnézzük, hátha az ősi öreg fák közé tartozik.

- Benne vagyok. Sajnos eddig csak egyszer sikerült fát idéznem ugye, az is véletlen volt.

- Mert Alphonse bácsi hagyott emléket rajta. Máskülönben nem történt volna meg.

- Ez a fa mit tudhat?

- Bármit vagy semmit. Majd megtudod. Ha van emlék rajta, akkor biztos megtalálod. De ez legyen a mi titkunk. Ígérd meg, hogy senki nem tudja meg!

- Ha csak szóban ígérem, akkor mennyire biztos az ígéretem?

- Lehet más módja is az ígéretünk véglegesítésének.

- Mit tegyek Marton?

Ekkor közelebb húzódott hozzám, megfogta a kezeim és a fejét az arcomhoz közelítette. Megsúgta, hogy mit kér cserébe. Nyeltem egyet, mert szóhoz sem jutottam, bár nem volt ellenemre a gondolat, hogy megtegyem a kérését. Miután bólintottam beleegyezve és Marton szemébe néztem ismét, mint a bálon, ő csak magához ölelt engem, hogy megcsókolhasson. Ez nem az a gyerekszerű puszi volt, mint legelőször, sokkal felnőttesebbnek és sokkal érettebbnek véltem.

- Köszönöm Cecilié. Hálás vagyok neked. - elengedett az ölelésből Marton, de a kezeim melegen tartotta a kezeiben.

Még egyszer ránéztem Martonra, akivel egyszerre mosolyodtunk el, végül nevetésbe fulladt a délután. Boldogan tértem haza, ahol most nem anyu várt érdekes módon, hanem apu. Egyből elkezdett égni az arcom, mikor feleszméltem, hogy még mindig Marton kezét fogom, mint egész délután. Próbáltam úgy semmi, mintha semmi nem lett volna és a szokásos örömmel köszöntöttem aput, aki el volt foglalva, hogy Martont vizslassa. Viszont semmit nem szólt, ami a veszély közeledtét jelentette.

***

- Emma, most tényleg úgy csinálod, mintha nem érdekelne téged, hogy a lányod mit csinálhat? - hallgatom Valrux kiakadását, miközben a kanapén olvasni szerettem volna.

- Én azt nem értem, téged miért izgat fel, ha Martonnal elmegy sétálni kettesben? Hiszen áldásod adnád a fiúra. Nem is találhatnánk rendesebb fiút Cecynek. Cecy meg nagylány, tudja, mit csinál. - legyintettem rá. Sejtem, hogy semmi olyat nem tenne Marton, amit Cecy ellenezne.

- Igen? Meddig kell eljutni, hogy kézen fogva sétáljanak haza? - folyatta a kiabálást Valrux.

- Ne aggodalmaskodj! Te sem az ártatlanságodról voltál híres, mikor többet ittam a kelleténél és nálad kötöttem ki. - nevettem fel. - Meg kérlek, ne kiabáld már tele a Katedrálist, mert félő, hogy két dühös apa dühkitörése épp elég, hogy összeomoljanak a falak.

- Szép érv a katedrális védelmére, inkább mond azt, hogy a gyerekek meghallhatják. - ült le a kanapéra mellém dühösen Valrux.

- Alphonse, ne aggódj, az egész katedrális látta őket, e felől semmi kétségem. Szóval nem aggódok, hogy megtudják, mennyire dühös vagy, mert mikor Cecy hazaért, már tudta.

- Most mit kéne tenni? - nézett rám tétlenül azzal a fáradt szürke szemeivel. Csak ha boldog, akkor tud fényesen ezüstös színben ragyogni az a szempár.

- Talán hagyni őket. Ha bármit megtiltunk, félő, hogy butaságot tesznek a hátunk mögött. Ha tanácsra van szükségük, segítsük őket, mint eddig, de a legjobb, ha rájuk bízzuk a dolgokat. Még úgysem tudják, mit kéne tenniük. - zártam le a beszélgetést és magamhoz húztam a könyvem olvasni.

Valrux közelebb húzódott hozzám, mintha védelmet keresne megnyugtatásul. Mindig hozzám bújik, ha meg akar nyugodni. Így közelebb engedtem, hogy a fejét átkaroljam és simogassam, amíg a légzése nem lett lassult.

Folytatás