Múltidő 8. fejezet: Elmenni a világ végére is

A vizsgáztató maga a főmama volt. Megjelenése tekintélyt, sugárzott, miközben izgulva vártuk a számonkérést. Először pár egyszerű kérdésre kellett mindenkinek válaszolni, amit könnyedén teljesítettünk, mert Valrux a múltkép idézés elméleti dolgait megtanította nekünk. Az elmélethez segítségül volt egy kódex, ami az idézők fontos szabályait ismerteti.
A múltkép idézés valami mágia és varázslat keverékének hatott. A mágia inkább a fontosságára, a varázslat meg a láthatatlan csodára illik.

Ahogy egy idéző hozzáér egy hozzá hasonló idézőhöz, az csak valami láthatatlan kommunikációra hasonlított. Külsőleg valami rituálénak hatott, ahogy az idézők fogták egymás kezét, viszont tudtam, hogy milyen belsőleg érezni az érzelmek káoszát, ahogy a múltképek megragadják az embert.

A vizsga után a főmama örömmel tudta bejelenteni, hogy sikeresen teljesítettük a vizsgát és hivatalosan is múltkép idézők lettünk.

Délután hűvösre fordult az idő, elég őszies köd szállt le az udvarra. Így mindenki pihenésre visszavonult valamelyik klubterembe, vagy a könyvtárba. A klubteremben a meleg kandalló fogadott, kényelmes fotelekkel. Megláttam Valruxot az egyik fotelben ülve, ezzel együtt nagyot dobbant a szívem, ahogy közeledtem felé. Mintha megérezte volna a közeledésem, oldalra nézett egyenesen a szemembe.

- Szia, sejtettem, hogy megtalálsz. Jól érzed magad?

- Köszönöm, jó hangulatban vagyok. És veled minden rendben? - leültem a vele szemben levő fotelbe.

- Minden rendben van szerencsére. Közölte a családom, hogy nem kell sietnem visszatérni hozzájuk.

- Haza fogsz menni? - most gondoltam bele, valójában nem itt kellene élnie. Viszont fáj a gondolat, hogy nem sokáig marad mellettem.

- Ne aggódj, ha a családod megengedi, utazhatsz velem. Minden múltkép idéző el szokott utazni más országokba rövidebb-hosszabb időre.

- Gondolod, hogy belemennek az utazásba? - néztem rá aggódóan, de nagyon szerettem volna vele tartani.

- Ha csak úgy megengedték, hogy itt élj, nem hiszem, hogy többet kell győzködnöm őket, hogy velem tarthass.

- Nagyon jó lenne Valrux. Szeretnék veled tartani.

- Ahogy óhajtod kedvesem, még a világ végére is elviszlek, ha azt szeretnéd.

- Ugyan, csak azért is tenném meg, mert ha te elmész, nem tudnák mit kezdeni itt a katedrálisban. Gondolom, amit annyira keresünk, az nem itt lesz a falakon belül.

- Ebben igazad van, ez az izgalmas benne, hogy senki nem tudja, hol található. Elmegyek megkeresni.

- Ha meglesz, mihez fogsz kezdeni?

- Nagyon nem törtem ezen még a fejem, annyira leköt, ez a keresősödi, hogy másra nem is igazán gondolok. Bár ha másra gondolok, az csak a te szép mogyoró szemeid lehetnek, semmi más.

Ismét zavarba hozott, érthetetlen, hogy tud egyszerre komoly dolgokról beszélni és egyszerre bókolni.

Elle most sem tűnt el sok időre, megérkezett egy tálca süteménnyel és teával. Majdnem elrévedtem a nyugalomban, oldalra nézve észrevettem a rekamién Theodort és Feliciat. Nagyon kiegyensúlyozottnak tűnk számomra a körülöttük levő légkör. Keserű érzés töltött el hirtelen arra gondolva, még Felicia is akar valamit a jövőben. Biztosra veszem, hogy sikerül véghezvinnie a szándékait.

Visszanéztem Valruxra, aki a mondandóm után sem vette le rólam a szemét. Elvette a tálcáról az egyik csészét, odaadva a kezembe. Nem tudom, mit forral a fejében, miközben figyelően és együtt érzően néz engem.

- Rendben, szólok, ha döntöttem arról, merre megyek és mikor. - ekkor felemelte a másik csészét is és felállva távozott.

Az, hogy utazzak, azzal nem lesz gond. Már csak a családom kellene értesíteni. Bár pár nap nem a világ vége, gondolom, van még időm írni nekik. Végül el kell döntenem, mi lesz az utazáson és utána.

Két nap telt el csak, Elle izgatottan rontott be a szobámba felébreszteni.

- Elle, korán van, tanulni sem kell mennem, a reggeli… - folytattam volna a panaszáradatot, Elle higgadtan és gyorsan közbevágott.

- Kisasszony, egy levél érkezett. - kezembe adta a levelet, ami viszonylag vékony volt hosszú monológokra. Megfordítottam és a számomra oly ismert von Liberte pecsét virított a szemem előtt. Felbontottam, mert fogalmam nincs, mit közölhetne a családom, aki már hetek óta nem érdeklődött felém. Szinte remegett a kezem a papír fogásakor, de végül csak döbbenten álltam az olvasott szöveg előtt.

Drága szeretett örökösünk Emma,

Utólag is nagyon gratulálunk a múltkép idézővé válásod alkalmával. Tudtuk, hogy jó helyet választottunk taníttatásodra és családod tudását átvehesd. Lehet, hogy tudsz már róla, hogy jó száz éve nem volt a családunkban múltkép idéző és te lehetsz az a szerencsés, aki ezt a vonalat tovább tudja vinni. Találd meg a titkot, amit már őseid is kerestek.

Hallottuk hírét, hogy erős szövetséget kötöttél a Schwarzbaum örökössel, ami elég szerencsés a családunkra nézve. Az ifjú úr engedélyét kérte, hogy az utazásaira elvigyen, amit teljes mértékben támogatunk. Reméljük, hogy hazatérésed sikerekben gazdag és örömteli lesz.

A sorsot csak akarattal lehet megváltoztatni.

Famillie von Liberte

Szinte nevethetnékem támadt, hogy szövetségként fogta fel a család Valruxszal töltött időm.

A szobából kiviharzottam, hogy egyenesen Valrux szobája elé érjek. Dörömbölök az ajtón az sem zavarva, hogy felverem az egész folyosót.

- Mi a gond szépség? Megint nem találtál gyertyát a szobádban?

- Te… Alphonse, őszintén. Te értesítetted a családom az utazásról?!

- Ha már az eredeti nevem használod, gondolom, nem menekülök el a választól. Igen, én írtam nekik, hogy adjanak egy esélyt. Mint szövetséges. Vagy, ahogy szeretnéd, csak megnyugtatásul írtam nekik ezt.

- Köszönöm. - örömömben átöleltem Valruxot. Hiszen nagyon szerettem volna vele tartani.

- Ha nem akarok unalmas utazásokat megejteni, akkor szükségét éreztem ennek a cselekedetnek. - mosolygott le rám és megpuszilta a homlokom, miközben szorosan a karjaiban voltam.

Folytatás