Édes egyetlen testvérkém, Milike,
Most már eljött az ideje,
Hogy írjak neked valami szépet,
Tanítót és érdekeset.
Felkerülve Pestre azt hittem, édes az élet,
A kuzinom felnyitotta szemem, itt csak a pénz a lényeg,
Kettőt pislantva kerültem egy pincébe,
Hol a német szavaknak egy szavát sem hittem.
Sebest szöktem csömörből vödörbe,
Cirkuszi fényűzés, mi körbevesz engem.
Sok évig voltam távol,
Vásárhely nem hiányol,
Elkerülhettem volna Kecskemétre,
Rokonunk ezt nem vette jó néven.
Úgy utaznék ismét Pozsonyba,
Beugrani a hangulatos cukrászdába,
Hol ehetnék egy krémest a derék utásszal,
Aki mindig feldob egy csokor virággal.
Láttam segítőkész férfit,
Ki minden bajból kimenekít,
Szemem figyelte a rossz embereket,
Kiktől csak a szerencse mentett meg.
Dolgoztam pénzes, ártatlan emberek kárán,
Három barátnémmel mostuk kezünk árván,
Megszökni nem lehetett, nem is voltam képes,
Tabán korrupt hékek kezén ugyanúgy véres.
Hallottam pletykákat, miután szabadultam,
Amiket füzetes regényekben sosem írtak,
Hiába hunyok szemet minduntalan,
Mégis igaznak bizonyulnak.
Hallottam, hogyan estél konflis alá,
Mesélték, hogy keresel engem fel-, s alá,
Rég láttalak, nem is vitás,
Nem vagy te már rövid szoknyás,
Ugrasz, ha tudod, nyomra leltél,
Mégsem tudod, Cilivel mit tegyél.
Hiába tanított papuska jó modorra,
Báró után szaladgálni keringő egy csatára.
Ki megmentett, csak morog egyfolytában,
A kis segédje kutat utána.
Lásd, én sem tudom, mi tévő legyek,
Bocsásd meg, hogy szemet vetek,
Olyanra, ki hasonló, mint én,
Mégis rendes nővér leszek, tied a báró a legvégén.
Mégis kérve kérlellek,
Nem bosszantsd fel, ha elméletei tévesek,
Hidd el, meg fogja hálálni,
De csitt! Nem kell az orra alá dörgölni.
Voltam én Vögleine és Gerlice,
Néha elfeledve, hogy engem keresel, mint Cilike,
Dehonestálod tüchtig báród,
Miközben izgatottan minden este haza várod.
Elzavart a városból,
Ne ess kétségbe! Ez ment meg a bajoktól.
Elutaztam utánad,
Lássam, hogyan tűröd a fogságodat.
Ha én visszakerültem, te is hazatérsz,
Végül karnyújtásnyira elérsz.
Lást, mekkora szerencse ért,
Ambrózy báró mindig megvéd,
Mindketten épségben megúsztuk,
Ellenségeink szabadságát megfosszuk.
Új kihívások állnak életedbe,
Ott a lehetőség a kezedben,
Mivel újra bízni tanítasz egy kőszívet,
Segítsd meg az okos detektívet.
Szavaidból ítélve, így is fő a feje eléggé,
Makacskodással semmit nem érsz el, már rég rájöhetnél.
Tedd félre a kislányos érzelmeket,
Nemsoká báróné lesz kegyed.
Nem az a skandallum kishúgom,
Ha a férfi szoknyák után fordul,
A szoknyáért ölni nagyobb bűntett,
Mint borba fojtva érzelmeit nem követ meg.
Jusson eszedbe, nem minden férfi kel egy napra,
Van különleges és értelmes fajta,
Kinek elkél a szerető, női kéz,
Még ha morog, hogy egyedül mindent elintéz.
Van, miről még nem meséltem,
Tudomásod sem lehet, mi volt terítéken,
Én nem árulom el, mily beszélgetések folytak le,
Míg a Magyar utcában rejtőztem.
Ne most pattanj fel a székedről, hogy megcélozva,
Levelemmel fejbe csapd báródat kiborulva.
De ha mégis erre vetemednél felindultan,
Remélem, időben elkapja kezed, meglepve egy mosollyal,
Válaszok helyett leheljen csókot mindkét orcádra,
Hátha észhez térít az ármány gondolata.
Egy kézérintése többet mond el száz gyönyörű szónál,
Vallomást ne is várj, több esze van annál,
Hogy hamis ígéretekkel traktáljon,
Miközben lelkét beleadva nyomozzon.
Tébolyult egy múltja van, ez igaz,
A virágok közül mégis kiírtja, ami gaz,
Bagatell ügyekre rá sem hederít,
Kusza pókhálót szőve minden esetet felderít.
Tébolyult egy múltja van, ez igaz,
A virágok közül mégis kiírtja, ami gaz,
Bagatell ügyekre rá sem hederít,
Kusza pókhálót szőve minden esetet felderít.
Biztos sok okosat hallasz Renéetől,
Hiszen ő egy nagyvilági nő.
Azért néha hallgass Agáta mamára,
Tudja, mi a báród csíziója.
Ha kételkedsz szívében,
Megsúgom, mit rejt a szeme:
Mindig is te leszel neki a Liebling.