(Ha azt hiszed, ebben nem volt cenzúra, tévedsz.)
Egyszerűen elfog a sajnálat, hogy annak idején a Lipótot bezárták, nagy az állatkert, és kicsi az a bizonyos kerítés. Meg az a cinikus irónia, mikor hallgatom a rádiót és felnevetek, milyen bohókás szöveget nyomatnak, miközben eszembe jut, hogy nem a vasárnapi rádiókabarét hallgatom, hanem a napi híreket. Mikor már a valóságot sem akarod elhinni, na, ott vannak bajok. Tényleg kezdem nem normálisnak tartani, hogy nem alkoholt vásárolok inkább könyvek helyett, mert minden bizonnyal az előbbi kifizetődőbb. Ráadásul, mikor van végre egy szabad fél óra, és ez is kibukik belőlem, akkor sem mondhatom azt, hogy megnyugodtam. Nem, túlzottan el vagyok csigázva, és nem lehet érteni, hogyan jutottunk idáig. Mert az teljesen oké, én meddig jutottam, de mások… A flegmatikus énem pedig minduntalan azt ordítja, hogy hagyjam már szerencsétleneket, mindenki foglalkozzon magával, de az nem megy erre fele, kérem.
Megfogadtam, hogy folytatom a naplóírást. Ennyiben is maradt egy kemény oldal után, de azért nem adjuk fel. Meg sok apró, bagatell dolog foglalkoztatja az embert egy átlagos napon, hogy hirtelenjében azt sem tudom, hova kapkodjam a fejem. Ez a hónap nyugodtabb volt, rendezettebb, bár olvasni nem volt annyi időm, de kedvem sem igazán. Tegnap végre eljutottam tervezés szempontjából, hogy a következő hónapra kapott lendülettel az elmaradt olvasmányok végre sorra kerülnek. Azért a remény még él bennem, mert kicsit sem unatkozom emellett sem. Nos, sorozatügyileg viszont pozitív változást látok, miszerint félig be is fejeztem egy újabb animét. Legalább ez is megvan, de ettől függetlenül hordom vissza a könyvtárba a köteteket, mert nem találok rájuk már időt. Végül nincs is kedvem hozzájuk, hiszen csomó, felettébb jó kötet sorakozik a polcomon. Ha ezen az apró válságon is túlesem, akkor talán minden helyrerázódik.
De legalább a magánélet… már ami megadatik néhanapján, arra legalább nem lehet semmi panaszra okom. Mi is lenne? Csak beszélni kell, beszélni, néha olyanokról is, ami fáj, ami frusztrál, de végül megkönnyebbülten hajtsuk álomra a fejünket, remélve, hogy nem egy illúzióba csöppentünk. Komolyan gondoljuk, és ez is fontos lett nem csak az a tény, hogy új dolgokkal ismerkedtünk meg egymás által. Egyszerűen nagyszerű, főleg, ha a legtöbb érdeklődés, kikapcsolódó program kapcsán ugyanazt szereti mindkét fél, és lehet, hogy az új kapcsolat újdonságokkal van teli, nincs jobb, ha vannak közös dolgok, amiket mindketten egyformán ismertek. Az elmúlt hónapokban sok téveszmém, előítéletem változott meg, és máshogy állok egyes dolgokhoz. Máshogy is gondolkodom.
Viszont ezeket a sorokat leírva tisztán emlékszem az ígéretemre, hogy ezt nem vetem fel, nem is lesz szokásom, mivel ennyit meghagyok magamnak. A cukorszirupos máz konkrétan elő sem kerül, mivel a mindennapok problémái napról napra lefoglalják a gondolataim. Generálódnak a szituációk, értetlenül állok előtte, és csak vonogatom a szemöldököm, hogy sajnos lennének égetőbb prioritású feladatok is, mint az elmondottak.
Szóval, valahogyan az elmúlt hetekben semmi jó hír nem talált meg, ami mindent jelent, csak semmi jót, főleg, ha a történelem bugyrait kutatjuk. Igaz, szerencsémre olyan helyen élek, ahol elviekben értelmiségi emberek hangoztatják, hogy „ma már senki nem olvas”, miközben éppen pakoltam el a frissen érkezett könyvcsomagom. Még, hogy nincs irónia az életemben kérem szépen.