Októberi olvasmányok (A Tanú, Erelemkettő, A szerető, Hasnyálmirigynapló)

Üdv Sültkörték, itt Schildkröte, és nem mondok semmit, miért csak négy rövid kötet került sorra ebben a hónapban, mivel hosszabb olvasmányokhoz nem igazán tudtam nekiülni. Viccet félretéve, elég komoly tartalmú regények kerültek a kezembe, így lássuk, mi került terítékre.

 

Bacsó Péter: A Tanú (A tanú 1.)

Fülszöveg:

„Nincs mit tenni – mondja Pelikán. – Kinyírjuk Dezsőt. – Gizi elbúsúl, könnycsepp jelenik meg a szeme sarkában: – Muszáj? – Pelikánnak megtódul a vére. Még ez a lány is az érzelmeset játssza? Odavágja elé az asztalra a húsjegyeekt. – Vagy panírozd be ezeket! – A konyhában ott a többi gyerek is. Az egyik felkapja szép, színes papírokat, és földobja a levegőbe. Nagy, színes papírpillangók röpködnek, lassan leereszkednek a földre, a kölykök nézik, nagyokat nevetnek. Pelikán szótlanul figyeli a gyerekeit, aztán leül. Vészjóslóan mered maga elé. – Nincs mit tenni. Kinyírjuk a Dezsőt. – Gizi szavát alig hallani: – Szegény Dezső. – Meg kell halni neki – mondja ki az ítéletet Pelikán. – Most? – Éjjel. Sokára jön meg az este. Pelikán üvegezett verandán ül, s várja, hogy gyűljön a sötét. A túlsú partról harangszót hoz a szél. Aztán csönd, és végre fekete éjszaka. Pelikán föláll, bemegy a konyhába, félretolja a kecskelábú asztalt. Felemeli az alatta levő csapóajtót, az asztalról fölmarkol egy villogó, kajla kést, és leereszkedik a pincébe. Gizi még utánaad egy nyugtalanul lobogó viharlámpát…”

***

Monumentális jelenetek elevenednek meg ebben a rövid, de tartalmas regényben. A filmből készített, mondhatni könyvadaptáció, ami pár napra kikapcsolódást jelenthet azoknak, akik nosztalgiával élnének, és szívesen olvasnák a filmben látottakat.

Maga a film személyesen engem megragadott, gondolatai, és a mögöttes tartalma nem egy emberben szül gondolatokat. Ahogyan molyon többen is értékelték, teljesen frappánsan a kötethez illő hangnemmel, Szegény Dezső a legnagyobb elszenvedett alany ebben a fokozott nemzetközi helyzetben, ahol ráadásul a szexualitást meghagyják a rothadó kapitalista szellemnek, csak azért, mert az élet nem habos torta. 

 

Robin O'Wrightly: Erelemkettő (Erelem 2.)

(duplán eszetlen szerelem)

Fülszöveg:

Egy kabrió hasít végig a sztrádán, a kétszer megélt naplemente felé. Szökésben a tökéletesen tökéletlen páros, Tilda és Clifton, akik álnéven és igazi lúzerekként menekülnek a rendőrség elől. Így kezdődik az Erelem (eszetlen szerelem) abszurd romantikus paródia és narrációs szatíra folytatása, az Erelemkettő (duplán eszetlen szerelem).
Visszaköszön a többi eszetlenkedő: Tilda álleszbi húga, Janet, és a magányos szinglimami, Kristine, illetve a volt troll-éga, Tony, de még Russel, Janet álompasija is benéz. Azért jönnek sokadmagukkal, hogy tökéletes görbe tükröt mutassanak nekünk a gyarló, ámde megjavulásra képes és azt áhító emberiség érzelmi állapotáról.
És persze tovább bosszantja egymást az író két lírai énje, hogy az olvasó se unatkozzon. Felmerül a kérdés: meg kell-e magyarázni a viccet, vagy inkább énekeljünk gyerekdalt? Hányszor kaphatunk esélyt bármire is az életben?
A végére odakerül a mondanivaló is: a barátságról, a hűségről, a tiszteletről, az őszinteségről, meg a tizennyolcas karikáról, ami végül mégsem kell.

***

Talán ez az egy kakukktojás került bele a listába, mivel ez az a kötet, aminek az esetében megtanultam, hogy nem szabad semmit komolyan venni a történetből, de azért az én kíváncsiságom is legyezgette a történet, hogy a szőke Tilda és az ado-nisz Clifton milyen kalamajkákba kerülnek, míg talán egyszer végre valahára… ne kerüljenek kétértelmű helyzetekbe.

Megszokottan, ágyban fetrengve kikapcsolódó olvasmányként szolgált az amúgy kétszáz oldalt nem meghaladó regény, amiben a narrációk még mindig nevetésre sarkalltak. A szimbolikus tizennyolcas karikának a leszedegetése vagy éppen feltétele a regényre pedig minden oldalon kétségekkel telített, és maradjon köztünk, ez a rész is maradjon csak meg szépen a felnőtt olvasóknak.

 

Marguerite Duras: A szerető

Fülszöveg:

Néhány éve az egyik francia könyvkiadó azzal bízta meg a Naphosszat a fákon, az Oroszlánszáj és több más sikeres könyv íróját, hogy írjon magyarázó szöveget fiatalkori fényképeihez. Végül mégsem igazi képaláírásokból született meg a könyv: az írónő emlékezete „hívta elő” azt a sosem volt fényképet, amely albumbeli fotóknál is élesebben örökít meg egy pillanatot. Az emlékképbe az vésődött bele, hogy Marguerite Duras tizenöt és fél éves korában a saigoni kompon megismerkedett egy nála tíz évvel idősebb, dúsgazdag kínai férfival…
Az első szeretővel való szeretetlen-szenvedélyes viszonyáról, a családi tűzfészekről, a 20-as, 30-as évek Indokínájáról szól a regény, amely az utóbbi évek legnagyobb könyvsikere volt Franciaországban: több mint másfél millió példányban kelt el, és 1984-ben elnyerte a legrangosabb francia irodalmi díjat, a Goncourt-t.

***

Teljes mértékben egy klasszikus írásról beszélhetünk, ami francia monológ elbeszélésével Simone Beauvoir stílusát idézte fel bennem, elmesélve a főszereplő hányattatott sorsát, és miért dönt úgy egy tizenéves lány, hogy utat enged a vágyaknak. Félig meddig fiktív történetről beszélhetünk, mégis sok kérdést vet fel a kötet, már csak a rövidsége okából is, és csak egy kis szeletét ismerhetjük meg a szerzőnek az életéből.

Teljesen szépirodalmi műnek tekinthető, emiatt sem egy olyan gyorsan olvasható olvasmány, és érdemes több napot szánni a történetre. Feltételezéseim szerint az idősebb korosztályt fogja hamarabb elérni, mint a huszonéveseket, és félő, kicsit hamar került a kezembe ez a regény.

 

Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló

Fülszöveg:

„Rák, ez a jó kezdőszó” – vezeti be az olvasót Esterházy Péter naplója első lapján új életébe. Majd a mondat teremtette csöndben beszélni kezd: ismerjük és nem ismerjük ezt a hangot, mely hol távolról szól, hol közelről, játszik, fürkész, olvas, imádkozik, és néha szinte énekel annak a másiknak, aki ott benn fészkel. Aztán meg-megsötétedik, és kedvetlenül elhallgat. Napokra. Mit lehet tenni, ha a test, amely addig mindenestül a munkát szolgálta, egyszerre az írás ellen fordul? Hogyan rögzíti napjait az író, akinek minden műve valóság és költészet szétszálazhatatlanságára épül? Mi történik az „ontológiai derűvel”, amikor a halálos betegség mindennapi gyakorlattá válik? Megírható-e szerelemként a hasnyálmirigyrák? Nem egyszerű történet.

***

Ha erre a hónapra nem lett volna számomra elég komor történet, bizony a legütősebb, legmegrázóbbat utoljára tartogattam. Hónapokig kacérkodtam az utolsó magyar grófnak titulálható szerző műveivel, és mondhatni a legutolsó regényéhez nyúltam a könyvtári polcon, mondhatni ösztönszerűen.

Igazán attól féltem, hogy nem nőtt be eléggé a fejem lágya Esterházy írásaihoz, de miközben olvastam a sorokat, úgy véltem, épp itt volt az ideje megismernem a gondolatait. Mivel magam is gyakorlom a naplóírás ténykedését, így teljese mértékben tudtam a helyzettel azonosulni, a jegyzetelés, vagy épp leírása a dolgoknak nem mindig egyszerű és néha fájdalmas is tud lenni. A téma és a történet kicsit sem egyszerű, és az, hogy el kell fogadni az elfogadhatatlant, képes kifordítani az embert önmagából.

Egy őszinte, türelmes ember sorait olvashatjuk, aki próbál küzdeni, amíg úgy véli, érdemes, nem elveszítve a reményt és küzd azért, hogy ezeket a sorokat is megeleveníthesse. Viszont ezeket a lelki vívódásokat olvasva teljes mértékben megértettem, miért is lett oly sok kortárs író példaképe Esterházy Péter.