A rókás kép után jöhet még egy kép egy történettel?
Az őszi színekbe borult erdőben, amit egy keskeny folyó szelt ketté, ott állt rendületlenül a malom, amit a nagy víztömeg igyekezett munkára fogni.
Napokig, hetekig, néha hónapokig is megállíthatatlanul, cammogva mozogtak körbe-körbe a fából készült lapátok. Nincs hova sietni, hiszen míg a folyó fut, egészen az óceánig, addig a malomház biztos bástyaként állt mozdulatlanul.
Csendes vidék volt. Kora reggel a rigók ébresztették fel a többi madarat, hogy aztán gyönyörű koncertet adjanak egész nap a malomnak. Néha a madarak meg is látogatták, az égben levő lapátokra szállva billegtek pár másodpercig, hogy aztán ugyanaz a lapát a vízben a halakat szórakoztassa. Néha előbukkant pár kóbor állat a környéken, sün, róka vagy akár őz, természetesen egymást elkerülve, az erdő békéjét nem megzavarva.
Egy fiatal legény járt el minden nap a malomhoz, kora reggeltől napnyugtáig figyelte, hogy az őrlők végezzék kemény és monoton munkájukat. Az egyik melegebb napon sem történt másként, egészen addig, míg a legény, pihenőt tartva kilépett a folyó partjához, ahol le is ült, lábát lógatva a folyóba. Mikor felmérte a környezetét, váratlan dolgot vett észre. A folyó sekélyebb részénél feltűnt valami. A legény értetlenül pislogott, tartva, hogy csak káprázik a szeme, és délibábot lát. Jobban koncentrálva kivett egy sötétbarna, derékig fonott hajzuhatagot, hófehér, buggyos ujjú blúzt és hozzá illő fehér szoknyát. A délibáb megmozdult, így a legény jól látta, hogy a hófehér angyal kezében is patyolat tiszta textil lengedezik a folyó vizében. A legény ekkor vette észre a parton hagyott kosarat, ami tömve volt.
Csendben figyelte továbbra is, tartva, hogy ha megijeszti a leányt, tündérré válva fog eltűnni, vagy csak elfut, mint az őzek. Eszébe sem jutott megzavarni, vagy szóba állni vele. Talán az égiek gonosz, de jótevő játéka lehetett, mikor az egyik ruha kisiklott a leányka kezéből, aki hiába próbálta kezével elkapni az elszökő, hímzéses kötényét, a folyó rendületlenül sodorta magával. A legény meglátta a kötényt, mivel a nap fénye rávetült a fehérségre, csillogva kínálta magát, hogy fogja meg, nehogy a malom lapátjainak áldozatává váljon. A leányra vetette a tekintetét, aki kezeit szája elé téve, ijedten lesett rá, felkészülve a legrosszabbakra. Gyorsan döntött, levette az ingét és beleugrott a folyóba, hogy kihalássza a kötényt.
A leány nem volt képes felocsúdni a látottakra, ahogy a szeme előtt a vízbe merülve eltűnik a legény. Számára lelassult az idő, a legény nem bukkant fel. Most már nem csak a köténye miatt kellett aggódnia, amire rengeteg időt szánt, hogy elkészüljenek bele a gyönyörű hímzések. A legény végül kidugta a fejét a folyóból, diadalittasan emelte fel a kezét, markában szorongatva a meglelt kötényt. A leány gyorsan kifutott a partra, közeledve a legényhez, aki szintén felé indult el.
A legény örült, hogy sikerült visszaszereznie a leány tulajdonát, de enyhén bele is pirult, hogy visszaadja. A leány nem győzött hálálkodni a segítségért, végül megkérdezte, mit szeretne kérni cserébe.
– Nem tartom meg a kötényt, de cserébe megtartom azt, aki készítette ezeket a hímzéseket bele. – hallotta meg a leány a választ.
A kép alkotója: Kolarovszki Tamás