Egy hosszú történet, három szemszög, de végül minden a
helyére kerül.
Fülszöveg:
Egy kislányt magára
hagynak 1913-ban egy Ausztráliába tartó hajón.
Lélek egyedül érkezik,
csak egy kis bőrönd van vele, benne néhány ruhadarab meg egyetlen könyv – egy
gyönyörű mesekönyv. A gyermeket befogadja a kikötőmester és felesége, és mint a
magukét nevelik fel. Huszonegyedik születésnapján elmondják neki az igazságot,
és „Nell”, aki úgy érzi, hogy kicsúszott alóla a talaj, nekivág, hogy megtudja,
ki is ő valójában. Kutatása során eljut a Cornwall partján álló Blackhurst
Udvarházba, és nyomára jut a Mountrachet család titkainak. De csak Nell halála
után folytatja a kutatást az unokája, Cassandra, és akkor áll össze a kirakós
rejtvény valamennyi darabja.
***
Kicsit több mint egy hónap volt csak az olvasása, miközben
maga a történet lekötött, két hét után már kívántam, hogy zárjuk le végre.
Amúgy a fő lényeg benne van a fülszövegben, ezért is bátorkodom ezen
bejegyzésbe beletenni.
Miért voltam ilyen türelmetlen? Talán mert már az elejétől
fogva tudtam, mi lesz a vége. (Majdnem, de az összefüggéseket kitaláltam, így
az már nem izgatott különösebben) Ezen felül volt egy elképzelésem, egy
elvárásom a könyvvel szemben, de ebből maximum pár jelenet bontakozott csak ki.
(Ne, sose legyenek elvárásaitok a könyvvel szemben, mert tényleg nem olyan
élvezetes.) Bár, ez a történet három szálon fut, ami amúgy összetartozik, a
tudat, hogy tudom a következő lépést… szinte már bosszantó jellegű volt
számomra.
Ha valaki úgy vélné, lepontoznám a könyvet, csalódást kell okoznom neki, de
azért a kitűnő és kiváló minősítést nem kaphatja meg tőlem.
Anyja, lánya, unokája.
Megkeresni a gyökereket nem is olyan
egyszerű, főleg, ha semmit nem tudunk, és semmire nem emlékezünk. Azt tudjuk,
ki a lány, aki négyévesen Ausztráliában kötött ki. Tudjuk, ki ennek a lánynak
az unokája, aki megkeresi azokat a válaszokat (és önmagát) amiket a nagymama
nem tudott megtalálni, mert más célt tűzött ki neki az élet. De ki az anya és
dédnagymama, akit annyira rendületlenül keresnek, hogy több ezer kilométerre,
az ausztráliai kontinenstől elutazzanak, szinte új életet kezdve ott, ahol
minden elkezdődött?
Nyomozó lelkületű olvasók, sejteni fogják, kit is keresünk,
csak az okokra kell fényt deríteni, ami bizony nem egyszerű. Tegyük hozzá, az
írónő itt nem arra koncentrált, hogy majd a szereplők megkeresik a válaszokat.
Dehogy! Erre a „fordított” helyzetre jár az elismerésem, mivel tényleg az
olvasónak kell kitalálnia, mi is történt a keresett szereplőnkkel.
Komor, nyomasztó élet, egy kislány tele álmokkal, akinek nem
csak a megszületése, hanem a végzete is meg volt írva.
Melyik a fontosabb? Feltétlen
hűség és ragaszkodás a családhoz, vagy a függetlenség?
A történetet három gyönyörű és gondolatokkal teli mese
tördel meg, amit nem szabad kihagyni. Attól függetlenül, hogy sok olyan szereplő
van, akire tényleg azt tudom mondani, hogy kiállhatatlanok, kompenzálják az
egyensúlyt azok a szereplők, akik viszont a három nő mellett álltak ki és
segítik őket. A „negatívabb” szereplők esetén is csak az volt a kellemetlen,
hogy ennyire életunt és elkeseredett szereplőkkel még életemben nem találkoztam
és már helyettük ugrottam volna kútba.
A három szál közül egyértelműen Eliza Makepeace szemszöge
tetszett a legjobban, ezeket szerettem olvasni, míg Cassandra szemszöge sokszor
megdöbbentett, mivel neki kellett rájönnie bizonyos dolgokra. Maga Eliza
személye számomra valósághű volt, direkt rá is kerestem, hogy véletlenül
létezett-e az írónő. (Amúgy nem létezett… kár érte.)
Csak, hogy legyen egy kis spoiler is:
Cassandra szerelmi szála kevésnek bizonyult, amiért nem
kicsit voltam morcos, mert már az elején gondoltam, hogy lesz itt férfi, de az
arany pöttyösökhöz, New Adult kategória esetén azért kicsit több romantikára
vágytam.
Azt még megértem, hogy Eliza, 1900-as évek eleji történetszálában ez
nincs részletezve, de azért egy 2005-ös történetszál esetén az olvasott „visszahúzottság”
elég viszályos.
Oké, Cassandra esete nem egyszerű, nehezen nyílik meg másoknak,
fel kell dolgoznia, hogy tovább kell lépnie, ami nem egyszerű. Ha így nézzük,
az életébe betoppanó férfi egészen gavallér pasas, jár neki a kéznyújtás egy
csókra.
Másra vágytam, mást kaptam, így sem kellett a történetben
csalódnom, amikor volt időm olvasni, gyorsan belemerültem, megértettem az ok-okozati
összefüggéseket és a végén én magam is eltátottam a számat a meglepetésre,
mikor a teljes kép összeállt.