Egy rövidke történet egy képről, ami ihletet adott rá, hogy írjak is hozzá pár sort.
Mindenki hallott róla. Mindenki ismeri a gyönyörű, vöröses-rezes színben pompázó négylábú állatot, aki joggal mondhatja magát az erdő királyának és csibészének egyszerre.
A puha avarban nesztelenül osont, remélve, hogy mihamarabb az odújába érjen ép bundával. Biztonságba kellett érnie, tudva, hogy várják. Öreg és tapasztalt lévén nem tartott annyira a rá leselkedő veszélyektől, de számára is eljött az idő, amikor felelősséget kellett vállalnia.
Az odúba bekúszva elsőre meglátta azt a barnás-narancsos, őszi levelekbe beleolvadó gombócot, ami békésen hullámzott, szuszogó hanggal. Nem ébreszti fel, míg fel nem bukkan a hold.
„Most legalább nyugodtan pihen.” Vonta le az öreg róka és földre tette apró zsákmányát.
Mikor a sötétség vette át uralmát az erdő felett, közelebb lépett a kis rozsdabarna kölyökhöz, hogy arcon nyalintva felébressze.
A kicsi éledezve ásított egy hatalmasat, két mellső lábait maga elé téve nyújtózott. Még nem vakkantotta el magát, az öreg tudta, hogy egyből a zsákmányra fáj a kölyök foga. Elé is tette az elfogott verebet, a kicsi kikerekedett szemekkel és nagy örömmel csapott le a madárkára.
A kép alkotója: Kolarovszki Tamás
Köszönöm az ihletet :)