Ha már másodszorra is kiolvastam a könyvet, találtam is több
tucat idézetet a könyvhöz, most összeválogattam 20 általam is kedvelt idézetet,
amivel kedvet és nosztalgiát csináljak azoknak, akik már olvasták, vagy olvasni
szeretnék. Természetesen cselekményt is tartalmaz.
–
Nézze, milyen kedves öregúr! – bökte oldalba könyökével a leány a kocsist.
–
Addig jó nekünk, míg kedves – biccentett csendesen a konflis tulajdonosa. – Ő
ugyanis nem más, mint maga I. Ferenc József, Ausztria császára és a mi szép
Magyarországunk koronás királya!
–
Nocsak! – nevette el magát a leány, aki eddig csak képen látta a hatalmas
uralkodót. – Így, hogy mosolyog, hirtelen meg sem ismertem.
–
Látom, a kisasszony Jókait olvas. Mondja, nem túl nehéz ez magácskának?
(…)
–
Nehéz volna? – bámultam rá elkerekedő szemmel, majd fél kézzel néhányszor
megemeltem az ölemben heverő kötetet. – Nem, uram, én egész könnyen elbírok
vele.
‒
Ezek a nyafka, rátarti kiskakasok, bár a fejük üres, mint a likas hordó, mégis
azt hiszik, hogy aki szoknyát visel, azzal bármit megtehetnek.
‒ És
rosszul tűrik, ha a tyúkocska visszacsíp.
Három
koppantás a szalon padlóján, ami még a zárt ajtón keresztül is tisztán
hallatszott. Ez jelezte, hogy Róza néni szerint túl sokáig piszmogok a
mosatlannal. A bot, amit csak ilyenkor használt, a füles karosszék oldalának
támasztva strázsált, sárkánypofát mintázó ezüstfejével úgy vicsorogva, mintha
képes volna bármikor megnőni és felfalni az illetlen ideig mosogató lányokat.
A
mellette kuporgó Steindl-féle szekrénykén hevert a keretre feszített hímzés
(pufók angyalka kék virágokkal etet két pocsolyában ácsorgó kócsagot), amin úgy
kellett dolgoznom, hogy közben még levegőt is csak illedelmesen veszek (a
füllel hallható sóhajtás ugyanis a néni szerint az erkölcsi züllés előszele).
Mialatt
én tűt böködtem a szegény kócsagok tollas ülepébe, a nagynéném vagy engem
figyelt, mintha a fűzömön át egyenest a vesémbe akarna látni, hogy feltárhassa
végre romlottságom valódi okát, vagy a szentek életéből olvasott fel részleteket.
Még soha életemben nem hallottam annyi véres felnégyelésről, agyonnyilazásról,
lefejezésről, kerékbetörésről és keresztrefeszítésről, mint abban az öt napban
ott, a néni ájtatosságtól csendes szalonjában.
Mit
mondhatnék: még sosem tapasztaltam ilyen felháborító viselkedést, bár tudom,
hogy a nőktől minden kitelik.
A
viselkedése cseppet sem volt rátarti, fennhéjázó vagy pökhendi. Dehogy! Ambrózy
báró tiszta szívből, lelke legmélyéig hitte, hogy a szoknyát viselő személyek,
különösen, ha még nem töltötték be az ötvenet, mind ostobák. S ezt bizony nem
sértő szándékkal, csupán tudományos tényként vallotta, amin épp úgy nem szabad
megsértődni, mint ahogy a ló sem bántódik meg azon, ha azt állítják róla, hogy
négy lába van.
–
Hangay kisasszony – hajolt meg felém kimérten, majd lenyomta a kilincset.
Egyből
elfogott a pulykaméreg, hogy ilyen félvállról… ekkora közönnyel… szinte az
egész villát kitöltő egykedvűséggel üdvözöl.
–
Magának is szép napot, báró úr! – mondtam ridegen. – Ha szabad megjegyeznem, ma
reggel igen pocsékul méltóztatik festeni!
Richárd
mozdulata elakadt, a kilincs félig lenyomva várta sorát.
– Sötét karikák ülnek a szeme alatt – folytattam, immár valamivel kedvesebben, s
közelebb léptem hozzá. – Az arca sápadt, a haja zilált és a tekintete… Mintha
egész éjjel a démonok kongresszusán vett volna részt, ahol arról akarta
meggyőzni a főördögöt, hogy most már igazán ideje lesz jó útra térnie.
(…)
– Oh!
– nyögte csalódottan. – Talán akad még valami, amit az imént nem tudott
elmondani a pocsék külsőmről?
–
Azon már túl vagyunk, báró úr – mondtam visszafojtott haraggal (s közben
rádöbbentem: majdnem az csúszott ki a számon, hogy "bárókám"). – Most
inkább azt szeretném hallani, merre járt és mit tudott meg azalatt, míg engem hol
jéghideg, hol perzselően forró vízbe mártogattak, hátha attól visszatér a józan
eszem, amit a maga konflisa ütött ki a helyéből.
Ekkor
– mindenre esküszöm, ami szent – Ambrózy Richárd fakó arcán fanyar, gunyoros
mosoly suhant át!
–
Uram, ön engem ostoba csitrinek néz, ami természetesen szíve joga – mondtam. –
Csakhogy engem jelenleg fikarcnyit sem érdekelnek a maga úri kaszinóban
felszedett, ostoba előítéletei!
Egy
idős, fekete főkötős grófnő, meg a félkarú fia, és persze én, a
Marosvásárhelyről szalajtott polgárlány, akik a reggeli mellett ülve oly
természetességgel beszélgetnek egy közeli tébolydában elkövetett gyilkosságról,
mintha az úri etikett épp valami ilyesmit várna el tőlük!
– Ha
egy férfi igazán nagy bajba kerül, akkor egészen biztos, hogy a kedvesénél
igyekszik menedékre lelni – mondtam ekkor csendesen.
Agáta
mama és Richárd meglepve nézett rám.
– Hát
ezt meg… – sóhajtott a grófnő, ajkán halvány mosollyal, ám én, meg sem várva a
kérdést, zavaromban már hadartam is a választ:
–
Olvastam! Otthon sok könyv fordult meg a kezemben, és mindegyik ezt írta: a
bajban lévő férfiak a mamájukhoz, a feleségükhöz, vagy ha e kettő nincs nekik,
akkor a kedvesükhöz rohannak menedékért.
‒
Minő bölcs szavak ‒ értett egyet a grófnő.
‒
Nekem tehát azt kell kiderítenem, merre találtatik Schützer Ottó babája ‒
morfondírozott Richárd, észre sem véve, hogy az általa használt kifejezés nem
épp komilfó. ‒ Nehéz ügy lesz: végig
kell járnom a Tabán és Pest összes rosszhírű lebuját…
‒
Erre semmi szükség ‒ szóltam ismét közbe. ‒ Róza néném egyszer elszólta magát,
mondván: Ottó már jó ideje valami ledér hölggyel közösködik, aki az Abbázia
kávéház kasszírnője.
‒
Abbázia?! ‒ kiáltott ekkor Richárd, s felugorva az asztaltól, lobogó állkendőjét
le sem véve, a függönnyel elválasztott nappaliba rohant, hogy aztán a Pesti
Napló egy példányával térjen vissza. ‒ Ez a tegnapi szám, amit csak este tudtam
elolvasni. A gyorshírek között… Igen, itt van, olvasom:
(…)
Az
újság szárnyaszegett madárként hullott a padlóra. Ambrózy báró a sarkát
összecsapva meghajolt felénk…
‒
Elnézést, hölgyek, de nekem most nyomban távoznom kell.
…és
már ki is viharzott az ebédlőből, nyakában a fehér állkendővel, amiről
tökéletesen megfeledkezett.
–
Hogy maga, kisasszony…! Valóban maga volna Hangay Emília, akit a méltóságos úr
volt szíves elütni?!
–
Nos, nem a szívével, inkább a konflisával tette, de igen, én vagyok Hangay
Emília, aki jobban kedveli, ha Milinek szólítják – nevettem rá a bumfordi
fickóra.
–
Látja, Mili, épp ezért kellett volna a villában maradnia! – csattant fel
ingerülten Ambrózy hangja. – A szökése egyszerűen… Absolute dehonestáló!
– Na
de Richárd…! – sápadt el Tarján. – Talán mégse kéne így beszélned a kisasszonnyal,
már megbocsáss! Ha most párbajképes volnék…
–
Hagyja csak, drága Vili – legyintettem ajakbiggyeszve, bár ennek hatását sajnos
teljességgel tönkretette az arcom elé hulló, vadonatúj kalapháló. – Ambrózy
báró már korábban is számos jelét adta annak, milyen kevésre tart engem.
–
Kevésre?! – fordult felém Richárd. – Hisz mióta csak a konflisom kerekei alá
került, mindent magáért tettem!
–
Sajnos ebből egy mukk sem igaz – magyaráztam tovább csípősen a megkövült újságírónak.
– Látszólag valóban értem tesz mindent, de valójában csak a saját nyomozói
hiúságát legyezgeti. Ambrózy báró úr nem tűrheti, hogy akár egyetlen rejtély is
kifogjon rajta, igaz? De nem ám! Csakhogy közben rám is vigyáznia kell, pedig
semmi többnek nem tart, mint zavaró, kotnyeles, bosszantó körülménynek. Nos,
drága szerkesztő úr, mikor majd megírja a teljes történetet, kérem, erről se
feledkezzék meg!
– Egy
nőről pedig úgy tudhatják meg a legtöbbet, uraim, ha átnézik a toalettjét!
Amint
a férfi a lépcső aljára érkezett, odafönn Ambrózy báró alakja jelent meg. Richárd
elegáns mozdulattal tette fejére a szürke puhakalapját, két ujjával eligazítva
annak karimáját. Ezután kényelmesen elindult lefelé, sétapálcájával minden
egyes fokra külön-külön rákoppintva, míg végül meg nem állt a földön fetrengő,
tört üvegcserepek által összevagdosott, keservesen nyöszörgő komornyik fölött.
–
Egyszer és mindenkorra jegyezze meg, fiam, hogy az Ambrózykat sehonnan nem
lehet csak úgy kidobni! – mondta hűvös fensőbbséggel, majd a karját nyújtva
kivezetett a Jovanovics-villa parkjából.
–
Mili…! – lépett a vaskapuhoz Ambrózy báró, miközben kesztyűbe bújtatott keze ismét
a csengő fogantyúja felé emelkedett. – Értse már meg, hogy életveszélyben van!
–
Amíg nem eszem az itteni szakácsnő főztjéből, addig semmi bajom nem eshet –
feleltem makacsul összefonva magam előtt a két karom.
–
Csak nem! – csapta össze a két tenyerét Terka asszonyság. – De ha előre tudta,
hogy ilyen nyughatatlan természete van annak a leánynak, akkor miért nem
figyelmeztette a fiát, méltóságos asszonyom?
– A
jó pedellus sem súgja meg előre az öntelt diáknak, hogy miféle leckét eszelt ki
számára a tanár – felelt titokzatos mosollyal Erdődy grófnő. – S úgy tűnik, ez
a Hangay lány bizony remek tanár! Olyan, aki a legcsípősebb leckét sem fél
feladni az én fiamnak, aki bizony akármilyen lángelme is… ezt lássuk be, Terkám,
sajnos cseppet sem tiszteli azokat, akik szoknyát hordanak.
–
Fáradjon be, Hangay úr.
–
Oda? – sápadt el a könyvkereskedő.
– Én
majd idekinn őrködöm, és ha jön valaki, kuvikot utánzok.
– A
kuvik csak éjjel szól, báró úr! Nappal az olyan madár aludni szokott.
–
Sebaj – rántott a vállán mosolytalanul, s tán kissé sértődötten Richárd. –
Akkor majd legfeljebb olyan kuviknak hisznek, aki alvászavarban szenved.