Böszörményi Gyula: Mindörökké várni

Ha még egyszer azt írom, hogy „ismét egy olyan könyv, amire nem számítottam”, bizony még magamnak sem fogok jót állni. Megint hosszú lett, mint a Nílus, akit a novellák érdekelnek, görgessen kb. a poszt közepéig. (Te nem tudod, hány oldalas szövegszerkesztőben a nyersanyag, én meg beletörődök, hogy ismét nem tudom három oldalba sűríteni a szájjártatásom.)
A sci-fi műfajba még emlékezetem szerint nem nagyon kóstoltam bele, de miután elolvastam a Calderon két kötetét (amit kifejezetten megszerettem), sejtettem, hogy nem fogok unatkozni ezen kötet olvasásakor sem. A lényeg, semmiképp ne alapozzunk az eddig olvasott sci-fi regényekre, mert ennek a könyvnek nem a cselekmények kapnak privilégiumot, hanem a mögötte bújó gondolatok. Na, de térjek a lényegre.

Mivel is állunk szemben:
Jó háromszáz oldalas kötet (Háromszáz még gombócból is sok, de könyvből egészséges mértékű, sőt, éppen csak kielégíti a könyvmolyokat.), és 12 sci-fi történetet tartalmazó novella-gyűjtemény. A történetekhez szemet gyönyörködtető illusztrációkat kaptunk, ami szintén emeli a könyv értékét a szememben.
Mondhatni a regényekhez vagyok szokva, így én a kötet megjelenésekor szkeptikusan fogadtam. (Kinek, hogyan és miért?) Illetve vehettem volna még legalább tíz másik könyvet a könyvfesztiválon, mégis a megjelenés óta kacérkodott velem a könyv. A borító felkeltette az érdeklődésem, letisztult és nyugalmat tükrözött számomra, röviden tömören megtetszett. A fülszöveg meg olvasás közben is elgondolkoztat, mit is várok a könyvtől.

Fülszöveg:

Ha azt hiszed, hogy nem a tiéd, akkor is…

„A magány, amit érzett, szavakkal leírhatatlan volt. Szerencsére nem is kívánta tőle senki, hogy megfogalmazza a kínt, ami egészen apróra préselte a lényét. Ült az ezüstös csillogású, fagyba dermedt metánhullám peremén és a fekete eget bámulta.”

Böszörményi Gyuláról, a mára klasszikussá vált Gergő és az álomfogók, valamint a kirobbanóan sikeres Ambrózy báró esetei és sok más népszerű regény szerzőjéről kevesen tudják, hogy a science fiction nagy kedvelője és művelője.

A szerző 2016-ban az Isȧ, por ës homou című novellájáért megkapta a hazai SF-irodalom legrangosabb kitüntetését, a Zsoldos Péter-díjat.

A díjazott novella, az Isȧ, por ës homou e kötetben is szerepel. Kiadónk ezen alkalomból jelenteti meg Böszörményi Gyula első science fiction novellagyűjteményét.

Bölcsesség, szellem, mély érzések.

Olvassa mindenki, még ha azt hiszi is, hogy nem szereti a sci-fit. Te is, kedves Olvasó! Meg fogsz lepődni.

***

Ezen után merjek nemet mondani? A kiadó webáruházában olvasható az első novella, így mikor megfogant bennem a gondolat, adni kellene neki egy esélyt, kíváncsian fogtam az olvasásába, megtudva, mi várhat rám. Először fogalmam nem volt, mit olvasok. Aki nincs hozzászokva a novellákhoz, annak furcsa élmény, hogy kicsit gyorsabban kell pörögnie a szürkeállománynak, ha lépést akarunk a történettel tartani. Mikor a végére értem, akkor összeállt a kép és a csattanós záró után felnevettem. Jól esett. Mintha ez kellett volna nekem. Erre a pozitív élményre alapozva vásároltam meg a könyvet, remélve, ha a novellák fele hasonló élményt nyújtanak, már kiérdemelte, hogy a könyvespolcomon helyet kapjon.

Azóta jó pár novellát olvastam, nem csak a könyvből, (mikor ezt írom, már az első 7 novellát kiolvastam) de mások, ismerőseim, bloggerek írásait is, így kezdtem ráérezni a novellaolvasás ízére. Rövid, tömörek, csattanósak és most függetlenül, milyen stílusról beszéljünk, ez az a fajta kategória (?), írási stílus, amire MINDENKINEK van ideje.

Bizony, valljuk be, ebben a rohanós világban sokuknak az a megváltás, mikor 10-12 óra kemény munka után pihenésképp lezuhannak a kanapéra… de egy novellára sincs már ideje az emberiségnek? Természetesen vannak pár oldalasak, ha tartalmasabb történetek is legfeljebb 20-30 oldalasak. (Ez még egy lassabb olvasónak is legfeljebb fél órás kikapcsolódás.)

Mikor olvastam ezeket a történeteket, felötlött a kérdés, ha van szabad 15 perced, mivel tudnád eltölteni?

Vissza a kötetre, nem egy elsietendő olvasmány egyik novella sem, én magam is úgy döntöttem, hogy míg olvasok egy regényt, előtte olvasási rávezetőnek olvasok egy novellát. Volt, amire két estét szántam, mivel ezek a novellák átlagosan 20 oldalas történetek. Kíváncsi voltam, hogy a történetekből mennyi marad a fejemben napok után is, van, amit lassan három hete olvastam… és meglepően emlékszek a fő koncepciókra. Amelyik novella meg ledöbbentett, azokra visszaemlékezve az agyam megjegyezte az élményt. Mivel rövidek a történetek, elég impulzívak, és mindegyik novella elérte, hogy gondolkozzak rajta.
Nevettem, sírtam, mosolyogtam, vagy épp a torkomat fojtogatva zaklatott fel pár jelenet, de végül az összes történetet kiolvasva egyfajta megnyugvásra leltem. (Lehet, hogy pont ezek a viccek kellettek, vagy pont azokat a mélyen gyökerező érzelmeimet bujtotta fel, amit eddig magam előtt is titkolni akartam. Hiszen magam is vallom, hogy két dolog tudja igazán az embert megnyugtatni: az olvasás és egy kiadós sírás, a felgyülemlő dühök levezetésére.)
Az összes novellában néhol előtérben, máshol pedig megbújva a szereplők érzéseiben felmerül a magány, a tudat, hogy az emberiség egymaga van, és ezzel együtt csakis magára számíthat.

A novellák:

Dogma

Az Alanori Krónika 64. Számában jelent meg, 2001 áprilisában.

Ez a kötet legrövidebb novellája, felvezető, kedvcsináló.
Sőt, első alkalommal a végén tényleg felnevettem, de másodjára újraolvastam... na, sikerült felfognom tiszta fejjel, mivel is állok szemben. Magam is meglepődtem, hogy a történet nem megdöbbent, hanem egyenesen elkeserített. (Bár, aki pesszimista az emberiség jövőjét illetően, annak ez csak finom arcon legyintés... ami felkészíti az olvasót a többi történetre.)
Három tekercs, három élet, illetve az emberiség borzasztó vége a Föld nevezetű bolygónkon. Ki a humánusabb? Az ember vagy az ember alkotta "tökéletes" androidok?

A Xonsi körzet (Káosz Galaktika-novella)

Az Alanori Krónika 55. Számában, Búcsú címen jelent meg 2000 júliusában.

„Néztem a két nőt, és tudtam, ebből még baj lesz.”

Nem semmi kezdés, ha pontosan visszaemlékeznék arra, mi minden jutott épp eszembe mikor ezt a mondatot elolvastam, akkor a kedves nem olvasóim biztosan a fejemhez csapták volna a könyvet. (De most miért, mennyi folytatásra lehet asszociálni erre a mondatra alapozva?)

Creb Tren Dobmar újdonsült celebrita szabadkereskedő, a Legionist űrhajó kapitánya. A legénység tagjai pedig két nő, Silia és Mara. Természetesen miután részletesen be lettek mutatva a hölgyek, a kevésbé kíváncsi férfiolvasóknak is, rá is térhettük a „piszkos kis üzletelésre”. (Ha nem kukkantottam volna vissza a nevekhez, még a lányok hajszínére sem emlékeznék, bár arra jól emlékeztem, milyen örömmel mesélt a kereskedő a két nőről… Ilyenkor tényleg nőnek érzem magam, mikor nem az érdekel, hogy néznek ki a szereplők, hanem milyen érzéseik vannak. Pontosabban, ez már megszokott tőlem.)

A történet fő központjában a Legionist első kereskedelmi útjáról szól, ami kicsit sem zökkenőmentes.

Megéri sok pénzért elvállalni egy illegális áru szállítását, vagy jobb, ha törvényesen jár el az ember és beéri a kevesebb haszonnal? A két nő egyfajta kisördög és kisangyal szerepet betöltő mondatokat kaptak, a hét főbűn közül pedig a kapzsiság jutott eszembe a történetről.

Tű és Pajzs (Káosz Galaktika-novella)

Az Alanori Krónika 52. számában jelent meg 2000 áprilisában.

Jix bácsi története. Milyen is az öreg Jix? Zsémbes, magának való, folyton káromkodó és enyhén iszákos személy, akit még a községben élő emberek is megvetnek.

Egy kisfiú meg akarja tudni az öreg Jix viselkedésének gyökerét, és mikor Jix rájön, hogy képtelen a gyereket elzavarni maga mellől, ad neki egy tanácsot, amivel megtudhatja a legféltettebb titkát, ami nagyban megváltoztatta egykor a világuk történelmét.

Minden tettedért felelős vagy, és vannak helyzetek, ami másokra is hatással van.

A fiú képes megérteni az öreget és meg tudja a jövőt változtatni, még ha csak egy szimuláció idejéig?
Először felkeltette az érdeklődésem, ahogyan a kisfiút, engem is érdekelt, mégis miért viselkedik így Jix. Itt is ki kellett lépni a komfortzónából, ami a nyelvezetet illeti, míg Jix kertelés nélkül kimondja a gondolatait, a fiú finoman dekódolja a hallottakat. (Igaz, minek sértődjön meg a fiú azon, hogy a nővérei ősi mesterséget űznek, ha nincsenek nővérei?) A fiúval együtt izgultam, hogy sikerül-e a tervet végrehajtania, ezzel leleplezni egy súlyos titkot.

A kutya (Káosz Galaktika-novella)

Az Alanori Krónika 53. és 54. számában jelent meg 2000 májusában és júniusában

Mit lehet egy űrben levő kutyáról írni? Már a történet közepén sejthető, hogy a kutya és gazdája valami erős ragaszkodás okából „lófrálnak” együtt. Még ha ez valójában teljesen a véletlenen múlt.

Ügyesen kicselezve, egy harmadik, külső szemlélő szemszögéből tudhatjuk meg az igazat erről a bizonyos kutyáról, miközben már a harmadik italt kedvelő férfinak életéről olvashatunk.

A férfi, az Intersztellár Rendészet tisztje, aki földönfutó úrcsavargó hírében állt, mielőtt a szervezetbe került volna. Fel tudja-e adni régi énjén egy biztos jövőért a férfi, vagy emberséges lesz, segít az elfogott idegennek és kutyájának, akik a szabadságot ígérik neki?
Bizalom, önzetlenség, mindez a legfegyelmezettebb formában.

Három nappal később…

Döbbenetes, elgondolkodtató történet az emberi viselkedésről. Ha valaki úgy véli jó dolog, hogy egy embernek hatalmat adjunk, itt van rá leírva a fellépő következmények, kicsi politikai felhanggal.
Egy háborús riporter szemszögéből megismerhetjük a Liga egyik elhivatott osztagparancsnokát, aki szentül és rögeszmésen meg volt győződve, hogy aki a Liga ellensége, azoknak veszniük kell.

„Brenton lövetni fog, mert Brenton mindig lövet.”

A novellának vannak magyar utalásai, meg sem lepődtem, mikor olvastam, hogy a riporterünk Budapestet tartotta otthonának. (Akinél a felszerelése között volt kanálgép, annak származásában nincsen kétségem alapon.)

Mi lesz három nappal később? Aki végig olvasta, már tudja.
Mikor a végére értem, tényleg felötlött bennem a gondolat, mi van, ha elolvasom a történetet és három nappal később... ? Aztán azzal nyugtattam magam, hogy már előttem is sokan olvasták, túlélték, szóval csak nem lesz gond... (Megjegyzés: ötödik nap, még mindig megvagyok.)

Isȧ, por ës homou
A Galaktika 300. számában jelent meg, és Zsoldos Péter-díjat kapott az év legjobb SF novellája kategóriában.

Mikor az illusztrált oldalra esett a tekintetem, megfogott. Miután kiolvastam, én magam is fejet hajtok az előtt, hogy ez megérdemli a díjat.

Már a felénél kattogott az agyam, hiszen a szereplőnk sok, általunk ismert kifejezést elfelejtett, így magunk is csak találgatunk, ki/mi lehet a Csónakos, a Folyó, a Kutya, a Nincs, a Kapus és a Sokfejű.

Miután éjjel fél kettőkor rávett, hogy felcsapjam az összes otthon levő csillagászati könyvem (mivel arra gondoltam, hogy a Holdon játszódik a történetünk) zavarodottan vettem tudomásul, hogy nem csillagképek. (bár sejtettem, hogy nem ilyen egyszerű) De mikor rájöttem, hogy semmi sem stimmel számomra (még a kráterek neve sem), tovább olvasva belefutok egy jelenetbe, ami már a görög mitológiára hajaz. Mikor már azt hittem, hogy felugrok az ágyból éjjel fél 3-kor, hogy heuréka! NEM! (Csak egy karnyújtásnyira volt a fal, de a fejem is, és agyaltam, hova csapjam elkeseredettségemben a semmiről sem tehető könyvet. Aztán inkább folytattam az olvasást.)

Mindent értesz a történetből, de úgy érzed, kicsi vagy a világban még ehhez és mégsem érted.
A nap további részében is egészen estig kattogott rajta az agyam, meg akartam fejteni.

Na, kicsit kutakodtam neten, mert még ez alatt a poszt készítésekor is a kíváncsiság hajtott, mi lehet a titka a novellának. Megtaláltam! Azt hiszem…

Mivel az utolsó mondatban szerepel Clyde Tombaugh neve, ezzel az egy megoldó kulccsal szolgálok. (Jó kutakodást. – Nehogy már mindent spoilergyilkos módra eláruljak.)

Amúgy nem kerestem első alkalommal rossz fele, csak kicsit távolabb kellett néznem az orromnál. (Hol kérvényezhetem a megérdemelt tejeskávém?)

Mikor megfejtettem, megéreztem a fülszöveg sugallatát: bizony, az enyém is, még ha elsőre azt hittem, hogy nem.

Még kérdés a Pöffeteg Vörösszemű (Valami vulkán? Feltételezem, nem Sauron lesz, akit meg kell etetni a „drágasszággal”) és a Kóválygó Kavicsok Síkja. (Death Valley/ Badwater-medence?)
Apropó, volt még egy lényeges gondolat a történetben, ami a méhekkel kapcsolatos. Valahol valamikor olvastam/ találkoztam azzal a ténnyel, hogy a méhek nélkül nem élhetnek a növények többsége. Az ehhez tartozó jelenetek komoly hangvételűek, de vannak vicces elszólások is. (szegény virágokat is már csak a robotok elégíthetik ki... ilyenkor tényleg az jut eszembe, hogy megérett az emberiség a pusztulásra, ha a méhek is életképesebbek lehetnek... - a vegánoknak senki nem árulja el, hogy sok gyümölcs nem létezne a méhek beporzási rituáléja nélkül (pl. alma), mert a végén tényleg éhen fognak maradni.)

Jó éjt, kapitány!

A hipertér vándorai című sci-fi antológiában jelent meg, 2004-ben.

„Nagyszüleim emlékére”

Még el sem kezdtem, de már közelinek, személyesnek éreztem a történetet. (Pontosabban meghatott.) Talán ez volt az a történet, amibe a leghamarabb beleképzeltem magam, miközben éreztem, hogy itt is van valami titok a háttérben, a szinte idilli jelenetben.

Komor hangvételű, megrázó háttér és vibráló (sugárzó) külvilág. Éreztem a nappali levegőjében szálldosó porszemcséket, a zongora finom hangját, de ugyanúgy a hajnali sikítás is megdermesztette az ereimben levő vért. Bár a történet elején is megakadt a szemem a számozás lábjegyzetébe tett rajzon, ebből már sejtettem az egyik titkot.

Kitartani a végsőkig minden helyzetben. A történetben szereplő páros pedig minden viszontagságot igyekeztek túlélni még akkor is, ha tudták, ők lesznek az utolsók. (Illetve köztudott elv, hogy a kapitánynak illik utolsóként elhagyni a fedélzetet.)
Vannak, akiknek kétségei vannak afelől, jó döntés-e, hogy a házaspárból a férfi irányítja a nőt és a férfi hozza meg az utolsó döntést. Magam úgy éreztem, már rég közösen eldöntötték a végkifejletet, a nő pedig pont arra várt, hogy a férfi mikor mondja ki az utolsó szót.
A férfi kicsit morc, komor személyiség, mégis láttam benne emberiséget, szeretetet és igyekezett a környezetében élőknek semmi fájdalmat sem okozni. A nőn érezni lehetett néha a tehetetlenséget, el kellett foglalnia magát, amiben támogatóan segített neki a férje, még ha ez néha a férfit elszomorította. (Talán, pont a nő miatt tartott ki.)

Mindörökké várni

Az emberiség már az ősidők óra vár valamire. Néha sejtették mire, de valójában sosem értették, mire is kellene igazából várni. Mindig vágyakozni valami elérhetetlenre, valami ismeretlenre, ami még akkor is belénk van kódolva, ha már fizikálisan is mindent elértünk.
Miért azok a legboldogtalanabbak, akiknek mindenük megvan, és miért örülhetnek azok, akik csak várnak az álmaik beteljesülésére?
Mi történik, ha végleg elveszik a remény és az ezzel járó várakozás élvezete?
A történet csattanóval zárul, elmosolyodtam az utolsó kérdésre.

Üvöltő szörnyeteg

Egy elmesélő végrendelet a beletörődésről, és a reményről, hogy ha az ő életének vége szakad, jobb lesz mindenkinek a jövőben. Tudom, a két kifejezés teljesen ellentétes vonatkoztatású, de nézzük el a szereplőnknek, aki realista szemlélettel vág neki élete utolsó feladatának.
Történetben kiéleződik a szeretet, odaadás és a viszonzatlan érzelmek megbocsátása.
Szó esik az emberi természet, a csordaszellemre jellemző megjegyzésekről, amik többek, mint igazak.

Vörös kendővel válladon (Mysterious Universe-novella)

Az evolvens kalózai című antológiában jelent meg 2005-ben.
Ez a kötet leghosszabb, kicsit több, mint negyven oldalas novellája.
Ha azt gondolod, olvasóként kezedben az irányítás és sejted, mi folyik a háttérben, akkor is megvan az értetlenség érzete az utolsó oldalakig.
Lehetnek olyan dolgok a mienk, amik valójában soha nem voltak azok?
Kicsit meseszerű, főszereplőnk elindul a következő küldetésére, de felbukkan egy idegen, akinek teljesíteni kell a kérését. Ha elvégzi a feladatot, teljesül egy soha meg nem fogalmazott kívánsága.
Szó esik a magány érzetéről, illetve, hogyan tud az ember megtörni lelkileg, ha úgy érzi, kicsúszik a kezéből az irányítás.
Teszem hozzá, a történet közepén elsírtam magam, bár nem magán a történeten, inkább a bennem mardosó, frissen, még alig beforrt lelki sebeim felszaggatását eredményezte. Na, de túltettem magam, és tovább gondolható befejezéssel zárult.

A bolond

Az udvari bolondok élete sem egyszerű, főleg ha bolondozásra ítélve, a vár vénájaként lüktetve kell másokat derűre fakasztania, ezáltal senki nem veszi komolyan. A tudat, hogy valaki van, teljesen természetes mások számára a jelenléte, miközben nem foglalkoznak vele.
A történet udvari bolondja éjjel az őrséget ébren tartja, aztán a "legkorábban" kelőt ébreszti, reggel a szolgálókat lelkesítette, a sötét órákban betegeket vidít fel, enyhítve szenvedésükön, rossz szándék nélkül bosszantotta az díszőröket, belopózik a palota mesés termeibe, hogy a koldusbotra jutott szegényeknek újrakezdési reményt adjon pár ékkővel, udvarol az udvarhölgyeknek és a király lányának, miután a környezetében mindenki vidám lett, este visszatérve lakhelyének tornyába, fogadta az elkeserülteket, hogy elmeséljék neki a lelki gyötrelmüket.
Ő maga is örül a sikerének, hogy mindenki boldog és vidám, legfőképp elégedett, de benne is felmerül, hogy ha ő mindenkit meghallgat, mindenkire figyel, őt ki hallgassa meg és ki fog vele foglalkozni? Keserű könnyei, számára fájdalmas érzések megélésének hiányát és ennek eltitkolását fejezi ki.
Minden ember kitart valameddig, az utolsó reményszálakba kapaszkodva, de az elutasítás torokszorító érzése végzetes döntésre juttatja.
Szomorú mese volt számomra, és eszembe juttatta a "lelki szemetesek" embertípust, aki mindenkire figyel, mindenkit meghallgat, és mivel magam is ismerek ilyen személyt, akit én magam nem tartottam annak, így párszor feltettem neki a legfontosabb kérdést:
"Az még rendben van, hogy te mindenki lelki problémáját meghallgatod, de téged ki fog meghallgatni? Hiszen ha így folytatod, összeomlasz. Kell, hogy legyen a te életedben is egy ember, aki figyel rád és meghallgat." (Megjegyzem, erős célzás volt a részemről, de nem, nem én lettem az erre kiválasztott.) Ezért is nagyot sóhajtva léptem a következő történetre.

Nemzedékek

Két nagyon megoszló téma boncolgatása szerepel a történetben, ami komoly bajokra és problémákra van kiélezve. Amire először affektáltam, az a generációk különbsége, ugyanis lényeges szereplőink egy nyolcéves kislány és annak nagymamája. Innen sejtettem, hogy lesznek nézeteltéréseik. De mégis mi okból lenne?
A kislány megszokottan megjelenik a mamánál egy kéthetes vakáció keretén belül, de idén nem az egyik barátnőjét vitte el kísérőként, hanem az édesanyjától kapott androidot, Vív-et.
Én magam a legmodernebb, japán női robotmodellt képzeltem a helyzetbe, ami a leírás alapján külsőleg is hasonlított egy emberi egyedre. (Vannak dolgok, amikben már közelebb vagyunk a jövőhöz, mint gondolnánk.)
Itt jön az első megoszló kérdés, hogy az androidhoz hogyan viszonyuljunk? Míg a kislány szemmel láthatóan utasította a vele érkezett gépezetet, lenézően és lekezelően bánt vele, addig a nagymama első benyomás alapján (mivel totálisan élő embernek nézte), emberségesen igyekezett vele bánni.
Természetesen a lány a legtöbb esetben elhanyagolta az androidot, mikor nem volt rá szüksége, de a nagymama igyekezte Vív-et megismerni.
"A gépeknek nincsenek érzései."
Magam a nagymama szerint cselekedtem volna kezdetektől és hiszem, hogy ezek a chipekkel és programozással született élettelen élőlények mélyén bujkálhatnak, ha nem is érzelmek, de önálló parancssorok. (Melyik informatikus nem szokott a számítógépével vitatkozni, vagy épp könyörögni neki? Néha meg kell simogatni a buksiját, hogy tegye azt, amit szeretnénk. Nem hiába működik az a tizenöt éves Pentium 4-es családi gép, amit a kegyetlenebb emberek már kidobtak volna. És igen, ahányszor elsétálok mellette, mert már öt éve nem őt kínzom, mindig képes vagyok szánakozva bocsánatot kérni tőle azokért a régi kínzásokért, amiket leműveltem vele. Végül is együtt nőttünk fel, és tényleg nem kíméltem sokszor szegényt, feszegetve a határokat, de hát tapasztalattal tanul az ember.)
Ebből az okból kifolyólag fojtogatott a félelem és legszívesebben leüvöltöttem volna a lány fejét, hogy olyannak teszi ki az androidot... amit egy nő sem tűrne el. Igen, kifejezetten dühített és ki akartam volna a helyzetből menteni Vív-et.
A másik embereket megosztó téma az utóbbi két évben nagyon elharapódzott, magam is megijedtem olvasás közben, hogy erről hogyan írjak, vagy mit és mennyire. (Nagy levegő, oszt essünk neki)
Szóval, burkoltabban megfogalmazva, mennyire lehet kihasználni egy androidot és rákényszeríteni olyanra a gépet, ami se nem humanitárius, se nem etikus. Alapból a tény, hogy az ember miért ad olyan parancsot egy gépnek, amit önmaga, önként nem tenne meg? Beléjük programozzuk, hogy ne hazudjanak, ne öljenek embert, sőt ne is támadjanak ok nélkül senkire, akkor miért engedhetjük meg, hogy a gépeket erőszak érje bármilyen formában?
A történetben Vív gondolatait is olvashatjuk, aki igyekszik magát is megnyugtatni, hogy a parancs csak egy kötelezettség, a tanulás viszont egy lehetőség.
Szó esik az utasítás és a kérés közötti különbségről, illetve az egyik legösztönösebb emberi érzelemről, a kötődésről.
"Mindenkinek tartoznia kell valakihez." Még az androidoknak is.

Kiolvasva a könyvet, magaménak éreztem, olvastatta magát, ha belemélyültem, le sem tudtam tenni, ahol kellett elgondolkodtatott, és lényeges, hogy olvasás közben nem kalandozott el a figyelmem, kicsit sem éreztem unalmasnak, sőt, ha egy másodpercre úgy éreztem, hogy nem figyelek eléggé, ijedten olvastam vissza a sorokat, mert próbáltam megérteni a történetek fő mondanivalóját. Ahogyan a fülszöveg is ígérte, hogy "meg fogsz lepődni", meglepődtem, pozitív értelemben.

Végezetül, ha már a Plútónak öt holdja van, így a részemről megkaphatja az öt csillagot a kötet. (Tudom, spoiler... de ezt is csak azt tudhatja, aki olvasta.)

Az illusztrációk László Maya munkái, a tetszésemet megnyerték.