Békebeli bűn- és szívügyek #3 Nász és téboly idézetek

Idézetek a Nász és tébolyból, merengve a történet titkaiban.

Összegyűjtöttem egy csokorba pár, nem csak általam kedvelt idézetet a könyvből, természetesen, akik még nem olvasták, azoknak túl sok információval szolgálnak egyes idézetek, így az elolvasását inkább a kíváncsiskodók és azoknak ajánlom, akik már kiélvezték a könyvet és nosztalgiázni támad kedvük. 

(Előre szólok, hogy igen, benne van a befejezés is!)

Első sorban Mili és Richárd fontosabb mozzanatait emeltem ki, így a sokak által kedvelt Müch Máritól most nem hoztam idézetet. (Bár, ami késik, nem múlik.)

– Úgy véli, Győző bátyám, hogy egy báróból sosem válhat igazi nyomozó?

– Dehogynem, fiam – nevetett keserűen Zsarnay Győző. – Majd ha szoknyás detektívekről ír az újság, akkor biztosan.

Én ekkor már a terített asztalon álló míves teáskancsó és a meggylikőrrel teli kristálypalack között próbáltam dönteni. Úgy véltem, bármelyiket is vágom először ahhoz a szívtelen, felfuvalkodott hólyaghoz, aki most épp átkozott köreit rója az orrunk előtt, elég komoly sérülést okozhatok neki, hogy befogja végre a száját.

- Még javában Emma kisasszony ügyében nyomoztam, mikor... erre Milike bizonyára jól emlékszik...

Milike neked az a sápkóros, monoklitól bandzsa, rizsporparókás kékvérű ángyikád!

- Örülök báró úr, hogy kezd végre önmaga lenni - sóhajtott megkönnyebbülten Emma. - A másik indok, mely Mili mellett szól, hogy ő az, akit a Monarchia legkiválóbb magánzó detektívje a nyomozás művészetére tanított.

Ambrózy báró töprengett néhány pillanatig, majd egyenesen a szemembe nézett.

- Kegyed mit szól hozzá? - kérdezte. - Lenne a feleségem, míg rács mögé nem tesszük a zsarolót?

- Egészen addig? - pattantam talpra, és mire leráztam magamról Emma kezét, már a Teleki téri kofák tónusában kiabáltam. - Miért is ne, ha a detektívmunka ezt kívánja! Ám annyit azért mondanék, báró úr, hogy miután börtönbe kerül a zsarolója, sürgősen tekerjen pisztolycsövet a nyaka köré, vagy lője főbe magát Bali Miska egyik kötelével, különben esküszöm, hogy én magam dugom be azt a kiállhatatlan fejét a Duna jege alá, és ott is hagyom tavaszig, hadd barátkozzék a halakkal!

– A szakramentumát! – kiáltottam, két kezemmel takarva el a kibuggyanni készülő nevetést. – Csak nem azt akarja közölni a báró úr, hogy anyai áldás nélkül akkor sem venne el, ha Wâr ránk gyújtaná az egész Monarchiát?

– Éppen azt – ismerte el ingerülten Richárd.

– No és ebben mégis hol van a detektívlogika és nyomozói racionalitás?

– Ne keresse, mert nincs – Ambrózy báró szigorú daccal pillantott rám. – Tessék, most boldog lehet. Végre rátalált egyetlen gyöngeségemre: körömszakadtáig ragaszkodom az őseimtől örökölt nemes hagyományokhoz.

– Egyetlen gyöngeség, jól hallom, valóban ezt mondta? – billentettem oldalra a fejemet, mint szemtelen kiskölök, mikor hamisságon éri a felnőtteket. – Recitáljam tán a többit is?

– Felőlem olyan bolondságra tékozolja az idejét, amilyenre akarja, csak azt ígérje meg, hogy anyámnak nem árulkodik.

– El vagyunk átkozva – leheltem akaratlanul is hangosan a konflis párás ablakára titkos gondolatomat, mire Ambrózy báró hökkenten fordult felém.

– Maga meg miről beszél?

– Rólunk – feleltem. – A Hangay lányokról.

– Átok? Badarság! Ugye nem kezd itt nekem hirtelen meghabarodni?

– Ha így volna, akkor sem a maga kedvéért tenném – nyugtattam meg. – Bár épp az ön által oly nagyra becsült orvostudorok állítják, hogy a túl sok gondolkodás árt a női agyvelőnek. 

– Statisztikai tény, hogy a hisztéria leginkább azon nőkön üt ki, akik túl sok romantikus regényt olvasnak.

– Miként az is, hogy az ilyen művek rajongóinak életében nyomokban sem mutatható ki valódi romantika – fejem félrebillentve, számat elhúzva néztem rá. – Ezek szerint könnyen lehet, hogy a női elmebaj igazi kiváltója nem a túlzásba vitt olvasás, inkább a rideg, megkérgesedett és öntelt férfiszív, mely felsőbbrendűsége tudatában már-már dobogni is elfelejt. Mit gondol erről, báró úr?

– Leginkább semmit – mondta, és a téma iránti közönye őszinte volt. – Engem most kizárólag az a nő érdekel, aki a Vámház térről elvitte a gyilkost.

– Na tessék, már megint egy olyan kijelentés, aminél sértőbbet a vőlegénye szájából aligha hallhatna egy menyasszony – sóhajtottam megjátszott búval. – Nem kellene inkább kicsinykét udvarolnia nekem?

– Udvarolni?! – Ambrózy báró úgy meredt rám, mintha valami förtelmesen illetlent javasoltam volna.

– Persze nem az én kedvemért – tettem hozzá sietve. – Csupán azért, hogy a zsarolónk elégedett legyen.

– Ez esetben Wârnak mindenképp csalódnia kell, mivel én az udvarláshoz cseppet sem értek.

– Akkor hát fülig vagyunk a pácban – bólintottam, mire ő fürkészőn meredt rám, majd hirtelen megrázta a fejét, és bosszús sóhajjal ismét az ablak felé fordult.

Újra leült közénk a csend, ám én ezt cseppet sem bántam, mert az utóbbi időben rá kellett jönnöm, hogy Richárddal együtt hallgatni, némán létezni is jó.

– Kevesebb aligha volna elegendő ahhoz, hogy Ambrózy Richárd bárót az oltár elé citálják – jegyeztem meg csendesen.

– Magam is épp erre utaltam az imént – mutatott rám felvont szemöldökkel Rudnay, akinek a legkevesebb érzéke sem volt az iróniához. – Milyen nagyszerű együttállása a csillagoknak, hogy kegyed hajlandó belemenni ebbe a förtelmes játékba.

– Azért ne túlozz, Béla bátyám – hallottam Richárd enyhén sértett hangját a hátam mögül. – Hozzám jönni feleségül csak nem oly förtelmes dolog.

– Az majd elválik – pillantottam rá kalapom szegélye alól.

– (…) Mondja, gyermekem, szereti maga az én fiamat?

– Természetesen igen.

– Úgy érti, szerelemmel szereti?

– A válaszom erre is igen – mondtam, sietve hozzátéve: – Bár ha őszinte akarok lenni, még soha életemben nem éreztem ilyesmit senki iránt, így akár tévedhetek is.

– Engem inkább az érdekelne, gyermekem, hogy nem zavarja-e magát Richárd… nos, a fiam testi hiányossága? – döntötte rám, mint ólajtót (így mondják ezt mifelénk) a kérdést Agáta mama.

– A hiányzó karjára tetszik gondolni?

– Másról nem tudok.

– Nos, be kell vallanom, bizony zavar.

A grófnő szemöldöke feljebb szökkent, ajka pedig rászorult a szipka csutorájára.

– Zavar – folytattam –, de nem a hiánya, inkább csak a hiány oka.

– Oh!

- Most a férfiakról fogok neked beszélni csibe - mondta Renée.

- Hisz mindig róluk beszélsz - emlékeztettem hosszú sétáink örök témájára.

- Eddig csupán a férfiak egyszerű lelkéről, könnyen kiismerhető természetéről, folyton azonos irányba tekeredő eszéről tanítgattalak, de most... Tudod csibe, a házasságban nemcsak két szív, de a test többi része is egyesül. Vajon a te báród mennyire tapasztalt ilyen téren? Úgy játszik-e majd rajtad, mint Beethoven a zongoráján, a legmegrázóbb dallamokat csalva ki belőled, vagy inkább mint egy ötéves kisfiú, ököllel fogja verni a billentyűidet?

- Hát ezt meg honnét lehetne tudni előre?

- Sehonnét. - felelte Renée. - Minden férfi lutrijegy. Ha jót húzol, nincs más dolgod, mint élvezni a boldogságot, ám ha rosszat...

- Akkor tűrni kell - találgattam, mire ő háborogva így kiáltott:

- Frászkarikát csibe! Akkor elő kell venni az ágyban alkalmazandó női praktikákra, és kitanítani az ostobát, hogy végül ő is Beethoven legyen!

- Sajnálom, Mili - torkolt le Richárd, és a szeme nagyot villant -, de Ambrózy báróné nem engedheti meg magának, hogy személyzet nélkül éljen a Fischer-Sonnenberg-palotában!

Mili kisasszony maga a bajkeverés, így én csak annyit tehetek, hogy a nyomában járva igyekszem enyhíteni a károkat.

– Szereti magát és aggódik.

– Nocsak, tán bajban vagyok?

– Igen – Ambrózy báró sötét pillantást vetett rám. – Hisz hozzám fog jönni nőül.

– […] Szóval – a grófnő továbbra is Márikát szemlézte, ám közben már hozzám beszélt – ő volna az, akit komornájának szeretne kinevelni, kedves?

– Mindig is izgattak a lehetetlennek tűnő kihívások – feleltem magabiztosan.

– Mivel néhány hét múlva hozzámegy a fiamhoz, ebben cseppet sem kételkedem.

– Sürgős üzenet a méltóságos úrnak – mondtam, ám a levelet nem nyújtottam felé. – Saját kezeihez… Akarom mondani… Bocsánat.
– Marha! – sziszegte a füembe az inas, majd kikapva ujjaim közül a levelet, mély főhajtással átadta azt Ambrózy bárónak.
(...)
– Hol van? – kérdezte Ambrózy báró, a lakosztály szalonjának asztalára dobva a kezében tartott borítékot. – Ebbe biztos nem férne bele. 
– Magának is derűs napot, báró úr – mondtam epésen, egész testemmel rátapadva a cserépkályhára.
Ő hökkenten bámulta meg különös öltözékemet, kiemelt figyelmet szentelve túl feszes nadrágomnak. 
– Mili maga egészen… Felháborítóan… 
– Csinos? – segítettem ki. 
– Inkább szemérmetlen. 
– Ez két okból is téves megállapítás – okítottam. – Először, mert a londineröltözet csakis akkor erkölcsromboló, ha leány viseli, én viszont jelenleg a világ szemében fiúnak számítok. Másodszor pedig a maga menyasszonyaként… 
– Az álmenyasszonyomként! 
– Egykutya – legyintettem. – A lényeg, hogy ha ilyen szörnyen passzentos ruhában mutatkozom maga előtt, akkor önnek, báró úr, hivatali kötelessége engem szerelmes pillantásokkal illetni. 
– Előadná végre az aktát, Mili? – köszörülte a torkát ingerülten Richárd. 
– Miből gondolja, hogy sikerült megszereznem? 
– Abból, hogy képes volt félpucéron szaladgálni a városban, és most itt van. 
– Jól van, na, maga búskóros gyászhuszár – mutatóujjammal köröket rajzoltam a levegőbe. – Fordítson nekem hátat, és megkapja a nyamvadt aktáját.
– Ne játsszon tovább, Mili, erre nincs időnk. 
– Játsszék magával az éhes havasi ordas, hisz én csak a maradék jó erkölcsét próbáltam megóvni – nyelveltem vissza. – Vagy inkább szeretné, hogy a szeme láttára gomboljam ki a zubbonyomat? 
Nem akarta, hát persze, hogy nem.

  

Mikor a pap engedélyt adott a csókra, Richárd felhajtotta a fátylamat, amiben nekem is segédkeznem kellett, ám ettől valahogy mélységes szomorúság fogott el.

Ezt akartam, erről álmodtam, erre vágytam régóta, de nem így! – üvöltött bennem az elkeseredett harag.

Richárd látta, hogy könnyel telik meg a szemem, és a piszok fráter mindjárt ki is olvasta a gondolataimat.

– Tudom – súgta közel hajolva, majd miután gyors, könnyű csókot lehelt az ajkamra, még hozzátette: – Bocsásson meg nekem!

Amint egymás közelébe értünk, megfogtam Richárd kezét. Ő a szemembe nézett. A tekintetében kétségbeesés ült.

- Semmi baj – súgtam.

- Sajnálom – felelte ő.

Csókunk hosszú, fogvacogtatóan rémült és mégis oly őszinte volt, hogy a világ néhány pillanatra egészen megszűnt létezni körülöttünk.

Ambrózy báró bágyadt mosollyal nézett rám.

- Ha ezt túlélem... - súgta elhaló hangon.

- Természetesen túléli - vágtam a szavába. - Amennyiben másként merészel cselekedni, esküzöm, a saját két kezemmel fojtom meg a ravatalán!

- Jó - küldött felém egy halovány mosolyt, majd ismét mélyen a szemembe nézett. - Ám volna itt még valami.

- Igen?

- Egy kérdés.

- Hallgatom.

- Mondja Mili, ha felépülök...

Türelmetlenül vontam össze a szemöldökömet, mire ő sietve folytatta:

- Nos, csupán azt kérdezném kegyedtől, maradna-e, ha szívből kérném, továbbra is a feleségem?

Epilógus

Felépült.

Maradt.

Böszörményi Gyula - Nász és téboly (könyvösszegzés)