Ami szép, de kicsit sem akartam visszatekinteni, ellenkezőleg, a blog hatodik születésnapján agyalok és azon, hogy utána milyen tervekkel álljak elő. Az előző év akaratlanul is parkoló pálya lett még a blogot tekintve is, miközben az életemben egyre több változás érezhető, ami elől éppenséggel nem menekülni akarok, hanem tenni értük.
Előző nap pedig éppen nem kaptam sokkot, hogy a molyos számlálóm lenullázódott, pedig milyen nagy örömmel néztem rá minden nap, hogy az évben mennyi könyvet sikerült elolvasnom. (Ez főként a beszerzések miatt volt megnyugtató, de ránézve az anonim könyvfüggők zónára tudatosítanom kellett magamban, hogy én még messze sehol nem tartok. – tényleg nem)
Sikerült tegnap összeszedni a maradék gondolatom, készülni a következő év feladataira, és minden eshetőségre, ami miatt részben elcsigázott vagyok, másrészt elszánt és a flegmatikus énem előbújva folyamat azt suttogja a lelkiismeretemnek, ha valami vagy valaki a terveimbe beleköp, azt lökjem félre az útból, különben nem jutok előrébb.
Sosem gondoltam volna, hogy újabb könyves karakter lesz a példaképem, mégpedig a kicsi szipolyunk, Rianna, aki hegyi gyopárként túlél és küzd a saját életéért. Ő már rájött, hogy tőle kell félniük az embereknek és nem neki kellene meghunyászkodnia, így ezt az évet a sarkamra állásnak szentelném, mivel a tavalyi célkitűzésem, a tolerancia és a türelem magamba erőltetése mondhatni cseppet sem sikerült, sőt inkább kikészített lelkileg, és ez mindenre rányomta a bélyeget.