2015 tavasza
A lány csendben ült a buszpályaudvar világoskékre festett padján. Az ölében levő táskáját szorosan fogta, miközben a világ rohant előtte. Mégsem figyelt sem a járművekre, sem az embertömegre, ami hangyák módjára cikáztak céljuk felé. A lány tekintete mégsem erre terelődött, hanem a földre, ahol észrevett pár állatot.
Galambok. Ezek a szürke tollú, tömött jószágok kötötték le minden érzékét a padon ücsörgő lánynak, amik mintha provokálni akarnák az embert. Totyognak ide-oda, cikáznak az emberek között, néha tájékozódva tekintgetnek jobbra-balra, lesve, hátha akad valami morzsa.
Galambok. Ezek a szürke tollú, tömött jószágok kötötték le minden érzékét a padon ücsörgő lánynak, amik mintha provokálni akarnák az embert. Totyognak ide-oda, cikáznak az emberek között, néha tájékozódva tekintgetnek jobbra-balra, lesve, hátha akad valami morzsa.
Kunyeráló társaság. – gondolta elmélázva a lány, nem sejtve, hogy a galambokba több ész szorult, mint amennyit kinézett belőlük. Pár évvel később erre is rájött.
Valójában a lánynak elege volt a világból, a környezetből, de az idő és az utazás nem engedte el olyan könnyen a városból. Pedig semmi oka nem lenne a morgolódásra, hiszen minden rendben volt… a látszat szerint.
Suli ment, jövője is valahogy alapozva voltak, mindenkinek nyugodt szívvel tudta mondani, hogy még a magánéletére sem lehet panasza. Mégis, a lelke, az a tiszta és tapasztalatlan lelke hatalmas nyomás alatt tengődött, nem tudva, mi lesz a végkifejlet.
Évekkel ezelőtt megtudta, hogy ő kicsit más, mint a többi ember. Míg az emberek többségének fogalma sem volt, mi az, amiben egy introvertált másabb náluk, addig a megbélyegzett, antiszociálisnak titulált lány csak türelmesen pislogott. Ő elfogadta magát, de őt mikor fogják mások elfogadni?
Utálta az embereket. Főleg, a hamis, hazug és álszent némbereket. Pedig, már jócskán betöltötte a húszat, aminek következtében a társadalom őt is hasonló hamis, hazug és álszentnek akarták formálni.
Aki nem lop, nem csal, és nem hazudik, az sajnos a mai világban semmire nem viszi. – mantrázta magában a csendes lány, jól tudva, hogy ő elvekből és neveltetéséből fakadóan sosem lopott, mivel nem versengő típus, csalással sem akar a ranglétrán feljebb jutni, miközben hazudni sem tud, helyette legfeljebb nem árul el mindet az igazságról.
Valójában nem is értette az embereket, hiszen tapasztalata volt már az emberi szemétség minden formájának. Valójában tudta, hogy őt nem utálják. Nem azért utálják, mert kiállhatatlan, hanem többségük irigykedett, mert nem ismerték, okoskodónak titulálták, mert ami őt érdekelte, arról mindent tudott, és úgy köszöni szépen, megvan magában is, illetve nem állt be a divatos és trendi dolgokba.
Ha egy könyv szereplője lennék, én lennék az a karakter, aki folyton lázad a társadalommal szemben. – agyalta tovább a lány, mert hiába nem szólalt meg a nap nagy részében, a gondolatai autópályán lévő járműként száguldottak a fejében.
Ugyan, kihez beszélt volna? Különc volt, már csak azért is, mert egy koedukált fiúiskolában egy lány volt az alig tíz fős lányrendszerben. Az osztálytársai lenézték, mert lány volt, senki nem segített neki a lányokon kívül, mert lány volt, és a tanárai is pikkeltek rá, mert lány volt. Helyette megtanulta magának megtartani a véleményét és a gondolatait, menekülni kezdett a regényekbe, hiszen nagy könyvmoly volt és nem érdekelte, mi lesz a végén, hiszen minden nap küzdött a túlélésért.
Ha volt ideje, inkább nyakába vette a belvárost és igyekezett minél szebb épületekben gyönyörködni, ahelyett, hogy a nagy üzletekben csámborgott volna. Valójában vásárolni is utált. A sok sorban állás, a sok ember, a tömeg… mind kirázta teljesen, és alig várta, hogy hazatérve bebújjon az ágyába, a meleg takaró pedig védőpajzsként rejtse el a világtól és néha önmagától is. Egy valami még várta haza türelmesen, az pedig az a plüssállat volt, ami akkora volt, mint egy kispárna, de a lány számára mindennél többet jelentett neki. Még ajándékba kapta a születésnapjára, egy kézzel készített teknős volt, már évekkel ezelőtt elveszítette a két kis állatkáját, de ez cserébe minden fájdalmát enyhítette. Míg általános iskolásként a két kis ékszerteknősével hármasban lehetett és sírva kibeszélte nekik minden fájdalmát, és mennyire nem bírja az osztálytársai szekálását, most felnőttként is szeretetre vágyva bújt minden este a plüssteknőshöz, reménykedve egy jobb holnapban.
2018 tavasza
Manifesztál. – Csak ez zakatolt a fejében, miközben fogalma sem volt, valójában mit akar közölni magával, vagy csak a világgal. Ismét előbújt belőle a mérlegelő énje, nem tudva, hogy akkor most mondja, vagy ne mondja. Ha igen, miért ne, és ha nem, akkor miért igen?
Sejtette, hogy a korosztálya többsége még értelmezni sem lenne képes ezt a fogalmat, de mindig tett a barátain egy halovány kísérletet erre vonatkozólag. Pont ő, aki utálta a nyelvtant, az irodalomban is csak a könyvolvasásért rajongott, miközben az elmúlt években belemélyülve szép lassan megszerette a szavak játékát és igyekezett mindig pár új kifejezést megtanulni.
A lényeget kifelejtette, hogy bizony még egy életunt személynek is lehetnek barátai, még ha többnyire nincs is rájuk tapadva nap, mint nap. De legnagyobb örömöt mégis csak a könyvek és a regények adták minden este, elalvás előtt. Élte a boldog szingli életmódot.
Minek pasi, ha a polcomon van itt szexi árnyvadász, bukott angyal, sőt más különleges képességekkel rendelkező egyén, miközben egy másik polcot foglalnak el herceg, angol márki, magyar báró és spanyol arisztokrata kapitány személyében, miközben még skótokból sincs hiány. Ennyi férfiról még egy plázacica sem álmodik. Nincs is nehezebb döntés, mikor kitaláld, este melyik férfi karakter fog megnevettetni és segít kikapcsolni.
Szép és jó az élet igaz? Főleg, egy introvertáltnak, akinek legalább fél éve nem kell kimozdulnia otthonról, miközben szépen és lassan hullik szét körülötte az élet. Még egy könyvidézet is a fejébe ötlött, de tartott attól, hogy abból baj történne, ha ezt mind papírra vetné, így megtartotta magának a már ominózus felszólást, amit megkedvelt sok emberrel együtt az egyik könyvsorozatban, amit egy tabáni lányka mondogatott. Mivel annyira belemélyült a könyvek világába, hogy az előzőleg említett karakterek közül már csak kettőből nem tudott dönteni: hiszen mindkettő férfi magyar szülemény, de egy karakteres spanyol arisztokrata legyen a nyerő, vagy a vérbeli magyar zsenit válassza, még a testi hiányosságok ellenében is?
Sosem hitt az igaziban, tudta, milyen kegyetlen a viszonzatlan érzelem, és főleg jól tudta, milyenek a férfi hazugságok. Mondhatni még társat is csak megfontoltan keresne. Sőt, így is tett. Mégis, egy tervezett kapcsolat után szinte sírni támadt kedve, hogy ő is úgy tegyen, mint az egyik szeleburdi lányka a könyvben, bár kicsit sem volt ínyére nyomozót fogni egy autó elé ugrással. (De mi van, ha mégis sikerül?)
Képes volt felnevetni a saját bolondságán, hogy még ilyenre is vetemedne, ha tényleg kétségesett helyzet születne, mégsem volt a szája ízére tervezve.
– Ez a pasi maradjon csak könyvben. Innen legalább nem szökik meg – döntött végül, visszatéve megillető helyére a könyvet, hogy egy másik világ másik karaktere nevettesse meg.