Bogarásztam a dokumentumok között és egy dátumozatlan írásra leltem, amiből sejtem, hogy az ősz környékén írhattam, egy újabb mélypontnál.Tudom, mély és letargiával teli, de van, amikor jobb megírni, ezzel is könnyítve a lelkünkön.
Olvashattátok már, mi is történt, de valahogy ez az írásom nem került ki.
Megjegyzés: látom az alagút végén levő fényt. Ennél több nem szükséges.
Mennyire lehet sötét az ember lelke?
Azt hiszik, hogy minden rendben. Nekem könnyű, nekem jó. Mennyiszer mondták már nekem. Pedig ha
tudnák, mit éltem már át…
Igen, valami eltört bennem már régen. Mikor, miért és
hogyan, senkit nem érdekel, én magam sem jártam utána. Abban viszont biztos
vagyok, hogy valamire már korai kamasz koromban rájöttem, amit a legtöbb ember
csak a középkora tájékán kezd megérezni.
Nem tud kiszakadni a mókuskerékből, elfásul, kimerül,
kiég, és még kismillió kifejezés vagy a magyar nyelvben arra a lelki
gyötrelemre, ami többségében beletörődéssel társul.
Stressz, depresszió… csak fogalmak, amikkel lelki
nyűgeink próbálják diagnosztizálni, de gyógyítást senki nem kap rá.
Elvesztegetett percek, órák és évek, amiket soha vissza
nem kapok.
Elmaradt találkozások, fel sem tűnt érzelmek, meg nem élt
élmények…
Hazudok. A környezetemnek, a családomnak és bárkinek,
akinek úgy vélem, jobb lesz mindenkinek.
Azt hiszik, rendben vagyok. Nagyon nem. Én tudom, hogy a
lelki békém határain lógatom a lábam, és tudom, hogy sírások között olyan
gondolataim is támadtak már, ami józan gondolataimban eszembe sem jutna. Jó
lenne a fájdalmaktól megszabadulni.
Eszembe jut, hogy nemsokára újra elém tesznek egy tortát,
de kérdéses, hogy ki fogom-e bírni, hogy közben ne sírjam el magam. Fáj a
hazugság, de ennél az igazság még fájóbb.
Meddig színészkedhetek?
Pocsék egy évet zárhatok le úgy, hogy egy évvel idősebb leszek.
Nem tudok örülni kis apróságoknak, mert hiába nevetek két másodpercig, ha aztán
két órát sírok, mert rájövök, nem erre vágyok.
Van az a szint, ahova soha nem szabad lesüllyedni, mert
onnantól már nem lehet visszahúzni. Mennyire lehet erős az ember lelke? Enged
Lucifer kísértésének, vagy szembeköpve kiröhögi és tovább tud lépni?
Bizony, nem kell rossz családi háttér, hogy szörnyűnek
érezzük az életünk. Azt hiszik, jó lesz így. Döntések, és kötelezettségek
halmazába zárva lenni.
A felhőtlen gyerekkor szinte egy pillanat alatt eltelik.
Egyedül. Mindig körbe vagyok véve emberekkel, mégis
egyedül érzem magam. Igaz barátok, társ? Szinte elérhetetlen messzeségben.
Persze, vannak napok, emberek, akik percek alatt kihúznak
a sötét veremből, ahova vissza-vissza kerülök, de kérdéses, meddig fogják
megtenni?
Másokat boldoggá tenni… Ha nem vagyok boldog, hogyan
adhatnék belőle, aminek alig vagyok birtokában?