A kötet akár feleannyi oldalszámból is állhatna, mégis ahhoz, hogy az olvasó számára ne merüljenek fel kérdések, részletesen beszámolva kapja meg a történetet. Ez teljesen ellentétben áll az Ambrózy sorozat titokzatosságától, mert ott Mili szemszögéből csak annyi információt kaphatunk, amennyit a főszereplő tud, megismert. Az időkút esetén viszont az E/3-as nézőpont segíti azt, hogy ne a cselekmény közben, hanem annál hamarább megismerhessük szereplőinket, és leginkább a szereplők jellemét.
Fülszöveg:
Budapest, Kőbánya, napjainkban.
Két lány, akiket sűrűn összekevernek, hiszen ikrek; pedig Angelina és Endzsi valójában olyan, mint a tűz és a víz.
Egy reggel aztán arra ébrednek, hogy szüleik valamiféle érthetetlen, idegen nyelven beszélnek, az utcán ló vontatta omnibuszok, az égen hatalmas teherszállító léghajók araszolnak, őket pedig a rendőrség egyik leghíresebb nyomozója üldözi… Az ikreknek csupán egy titokzatos, fiatal fiú kel védelmére, és próbálja őket megszöktetni kényszerzubbonyon, Dunán, hegyen és völgyön át.
Őrült és mulatságos kalandok, hátborzongató varázslatok, tündérfélék és sárkányok között visz a lányok útja, olyan tájakra és időkbe, amiről addig még csak nem is álmodtak.
Angelina és Endzsi, meg persze Teplica kapitány, Tühütüm táltos, Nyékberzeng és Nyéktüske, valamint a lányszíveket megdobogtató garabonc és nyegle, bár szívdöglesztő vetélytársa, Savanyác kalandjai ezzel a kötettel veszik kezdetüket.
Két lány, akiket sűrűn összekevernek, hiszen ikrek; pedig Angelina és Endzsi valójában olyan, mint a tűz és a víz.
Egy reggel aztán arra ébrednek, hogy szüleik valamiféle érthetetlen, idegen nyelven beszélnek, az utcán ló vontatta omnibuszok, az égen hatalmas teherszállító léghajók araszolnak, őket pedig a rendőrség egyik leghíresebb nyomozója üldözi… Az ikreknek csupán egy titokzatos, fiatal fiú kel védelmére, és próbálja őket megszöktetni kényszerzubbonyon, Dunán, hegyen és völgyön át.
Őrült és mulatságos kalandok, hátborzongató varázslatok, tündérfélék és sárkányok között visz a lányok útja, olyan tájakra és időkbe, amiről addig még csak nem is álmodtak.
Angelina és Endzsi, meg persze Teplica kapitány, Tühütüm táltos, Nyékberzeng és Nyéktüske, valamint a lányszíveket megdobogtató garabonc és nyegle, bár szívdöglesztő vetélytársa, Savanyác kalandjai ezzel a kötettel veszik kezdetüket.
***
Nos, ez után a bevezető után, amit még az olvasás félénél tartva írtam meg, hatalmas vitát indít el azon énemben, aki teljesen elolvasta a könyvet. Miután befejeztem, kicsit sem éreztem hosszúnak, kerek történetté alakult a szememben az ikrek első kalandja, ahol céljuk nem lesz már, mint az idő szőttesének hibáját felfedezni és kijavítani.
Morávia neve nem biztos, hogy mindenkinek ismert, de maga a népcsoport még ma is létezik, akik szláv eredetük mellett Csehországban jelenleg is erős gyökerekkel rendelkeznek. Viszont a történetünk idején ők maguk is megküzdöttek a kontinensen való terjeszkedésben és egy olyan utópikus fejleménnyel végződtek az ellenség módosításai, ahol Magyarország és a magyar nép egyáltalán nem létezik, szemben Morvaországgal, akiknek az esetében a továbbterjeszkedés a Kárpát-medencében a pontos fogalom, ami történik az események hatására. Erre azért felszisszennek az elvbuzgó magyarok, de a kötetnek nem az a célja, hogy ezeket a „nagy magyarokat” és azok elveit lenézze, hanem épp ellenkezőleg, a faji- és etikai nézőpontot mutatja be, teljesen ellentétes szemszögből.
Kit mondhatunk igazán magyarnak? Miért magyar a magyar? Aki Magyarországra születik és a legtöbb felmenője is ebben az országban született, az vér szerint is tiszta magyar? Nos, a Hungaristák néha tényleg átesnek a ló túloldalára, de aki kicsit is foglalkozik legalább a saját családfájával, néha egészen meglepő dolgokkal szembesül. Kereshetnék példát, de nekem nem kell ezen törnöm a fejem, mivel én magam is hasonló cipőben járok, mint sok ezer honfitársam. (na, ezt a kifejezést sem nagyon hallhatják és olvashatják tőlem… aki ismer, tudja, miért borsózik tőle a hátam)
Nos, mivel ebben az országban születtem, így egyértelmű, hogy magyar vagyok. Magyarul beszélek, tehát magyar vagyok. A magyar hagyományokat követem, a magyar népdalokat ismerem, a magyar táncot járom (Jó, az erdélyit is magyarnak mondhatjuk, különben nem lehetne a magyar nép hivatalos tánca a kalotaszegi… ami még mindig erdélyi… ugye, hogy forrósodik a magyar megnevezésű táptalaj? Na, de ez csak a bemelegítő volt.), a lényeg, hogy még mindig ott tartunk, hogy magyar vagyok. Legalább két családfa ágat fel tudnék sorolni, akik öt, hat, vagy ennél is több generációra visszamenőleg bizonyítottan a magyar föld szülöttei, szóval ők is magyarok voltak. Na, de a többi felmenőm és a többi ág? Nagyszüleim visszaemlékezése alapján az egyik ükmamám csak szlovákul tudott, de senki nem firtatta, miért is kerültek a tót nemzetiségű Felvidékről a Dél-alföldre, miközben az ükapám felvidéki magyar volt. Van egy másik felmenői ág, akik pedig elviekben az Ipoly menti környékről származnak. Persze, ezek a helyek ma már nem Magyarország területén vannak, hanem Szlovákiában, és ott köztudottan a tót nemzetiség erőteljesebb volt mindig is… na, de ha a felvidéki tót is magyarnak mondja magát (már amelyik, mert lehet, hogy a többsége szlávnak mondja magát), akkor miért ne mondanám ettől függetlenül magamat magyarnak?
Mivel ilyen hosszúra kinyújtottam eme monológom, röviden ismertettem is a könyv elsődleges mondanivalóját.
Szereplőink ismételten a kedvelhető, szerethető kategóriába sorolhatóak, cinikus, kötekedő megjegyzéseikkel pedig felpezsdítik a történetet. Az ikrek közül, akivel jobban tudtam azonosulni, az Endzsi volt. Éles nyelve pedig nem csak a kamaszkorom idézte fel, hanem Hangay Mili is megirigyelte volna a kisebbik iker kérdéseit és párbeszédeit. Főleg, mikor a léghajón épp verekedni akar az asztali lámpával, ami le van csavarozva. (Honnan is ismerős jelenet? De legalább mindkét karakter hasonló konklúzióra jutott.)
Aki még felkeltette az érdeklődésem, az Teplica kapitány volt (ki gondolta volna?), aki ha két mondatban nem eleveníti fel a bal karját, a később kicsiszolt Ambrózy karakter felmenője is lehetett volna. (Pontosabban lehetne egy béta verziója, de maradjunk annyiban, hogy azt az ezüstfejű sétapálcát Teplica csak örökölte… Jó, üssetek agyon, hogy mindig ugyanoda lyukadok ki, de mégiscsak egy ember tollából és fejéből származik a két karakter, hogy a pitymallatba lehetne elkülöníteni őket egymástól?) A férfi emberségessége tetszetős volt, de az, hogy valami Detrich szerű banális nyomozóként figyeli az eseményeket, sikeresen csillapította bennem az Ambrózy misztikumot. (inkább istenítést, de most nem akartam a taki másik oldalára pottyanni)
A kötet végén is maradtak bennem kérdések, így nem kérdés, hogy folytatni fogom a sorozatot. (bár erre mondanák, hogy mivel előrelátottan beszereztem a teljes sorozatot, nem bízom a véletlenre ennek teljesítését…)
Amin még kifejezetten jót szórakoztam, azok a lábjegyzetek voltak. (Azok a kifejezések igazán odafértek volna, mintsem kitépem a hajam lapozgatás közben… azért nem egy pehelykönnyű kötetről beszélünk.) Most nem csak holmi fordításokat tartalmazott a lábjegyzet, hanem egyéb narrátori megjegyzést, ami néhol felnőtt fejjel túlzónak hathat.
(Felnőve a magyarázkodás pont ellentétes értelmet nyer, mikor Kaplony nem Endzsi ajkába harapott, és ezért szisszent fel, hanem mert Kaplony a saját ajkát harapta meg… vagy biztos csak az én fantáziám indult be a szövegboncolgatás közepette, avagy, ha nem lett volna részletezve, fel sem kaptam volna rá a fejem.)
Illetve, amikor Teplica megjelenésekor csak a külsejéből lehetett kitalálni… jó, 12 éves a kezdő korhatár, nem tudhatom milyen szövegértelmezési szinten tartanak a mai tizenévesek, szóval ebből kifolyólag elnézőbb vagyok.
Ez a sorozat várhatólag új ismereteket ad, újabb kérdéseket vet fel, amikkel érdemes foglalkozni, nem mellesleg lehetnek ismerős jelenetek vagy helyzetek a Gergő regényekből, vagy a később megjelent Ambrózy sorozatból, a trilógia egyfajta köztes fordulópont a szerző repertoárjából, amit nem érdemes kihagyni a szerző írásait kedvelőknek.
