Sherloch Holmes és báró Ambrózy Richárd: mit tud a két detektív?

Hasonló karakterek, külsőre és gondolkodásra is, ezért is mondhatjuk azt, hogy Sherlock az alapja Ambrózy jellemének. Viszont, hogy ezt ki merjem jelenteni, ahhoz nem volt elég egy könyvet elolvasnom a Sherlock repertoárból, így ezért is csúszott meg erősen ez a bejegyzés, mivel az első hét részt elolvastam, és figyeltem az angol detektívünk minden rezdülését.

(Mellesleg több hetes munka volt az idézeteket gyűjtögetni, és még most is írás helyett ezeket hasonlítom össze… inkább megírom a saját szavaimmal a hasonlóságokat és különbségeket, de azért azokat az idézeteket beleteszem, amik kísértetiesen hasonlítanak a két szerző tollából.)

Sherlock részletes magyarázattal szolgál, hogyan deríti fel az eseteket, ezeknek az írásoknak a tanulmányozása érdekes kriminalisztikai szempontból is. Viszont ez a magyar arisztokratánknak nem tűnik elégségesnek, és képes pesszimistaként a nyomozás szöszmötölős részét kiemelni.

„– A valós nyomozói munka nem olyan, miként az Sir Arthur Conan Doyle a regényeiben lefesti. Képtelenség egy összekarcolt zsebórát vizsgálva megállapítani, hogy a gazdája mikor és miért szenderült jobblétre! Az igazi nyomozás nem más, mint módszeres adatgyűjtés! Türelemjáték, hivatalnoki szöszmötölés, papírmunka és…” – A Rudnay-gyilkosságok

Az, hogy erre a kijelentésre mit felelt volna Sherlock, kérdéses, és lehet, hogy a két különc detektív jobban járt, hogy nem kerültek még egymással szembe. (Bár Ambrózy szemszögéből nézve Sherlock egy fiktív alak, de Sherlock fiktív világában viszont Ambrózy elférne, így elég paradoxon képet kapunk a helyzetről, miért lenne nehéz a két férfi akár egy fanfiction történetben találkozóra invitálni. – Hiszen Richárd szentül hiszi, hogy Sherlock nem létezik.)

Sherlock személyiségileg olyan, amilyen, míg Ambrózy a múltbéli események hatására lett zárkózott. Így tekintve Sherlock nem változik, szemben Richárddal. (Ezt a teóriát próbálja megdönteni egy erősen fanfiction szerű történet*, a The daugther of Sherlock Holmes című könyv. *sejtéseim szerint)

Külsőségek

Sötét külső jegyeik mellett, amin jót szórakoztam, hogy még a magasságuk sem igazán különbözik.

Sherlock: 6 láb ~ 1,83 m

Ambrózy: 6,2 láb ~ 1,89 m

Szemük árnyalatának eltérése ellenére a belső tulajdonságaik ijesztően is sok hasonlóságról árulkodnak.

„– Az bajos lesz – sóhajtottam –, mivel az én igazolványom egy 189 centiméter magas, hullámos hajú, szakálltalan, ám hercig bajuszt viselő, gesztenyebarna szemű férfiú, kinek különös ismertetőjegye, hogy hölgytársaságban sokszor göcsörtös, durva tölgyfabunkóvá változik.” – Bitó és borostyán

„‒ Sötét karikák ülnek a szeme alatt ‒ folytattam, immár valamivel kedvesebben, s közelebb léptem hozzá. ‒ Az arca sápadt, a haja zilált és a tekintete… Mintha egész éjjel a démonok kongresszusán vett volna részt, ahol arról akarta meggyőzni a főördögöt, hogy most már igazán ideje lesz jó útra térnie.” – Leányrablás Budapesten

„A gangon magas, sportos testalkatú, fekete kabátot és keskeny karimás, barna puhakalapot viselő férfi állt, aki most udvariasan utat kért magának.” – Leányrablás Budapesten

„Hat láb magas szikár termete feltűnő jelenséggé tette. Szúrós szeme, vékony, merész metszésű orra elszánt kifejezést kölcsönzött arcának. Álla szögletes volt, amiből határozott jellemre következtettem. Kezén tinta-és egyéb foltok éktelenkedtek, ám ez a legkevésbé sem akadályozta őt a kifinomult tapintásban.”

„Sherlock Holmes nem tartozott azok közé az emberek közé, akik a testgyakorlást pusztán a testgyakorlás kedvéért végzik. Igaz, hogy a súlycsoportjában hozzá fogható kitűnő ökölvívót nem sokat láttam, és kevesen voltak képesek akkora testi erőkifejtésre, mint ő, de a céltalan testi erőkifejtést energiapocsékolásnak ítélte, és jobbára csak akkor gyürkőzött neki valaminek, ha hivatásának céljai megkövetelték. Akkor aztán kitartó volt, szívós, fáradhatatlan. Talán meglepő, hogy így is meg tudta őrizni erejét, de szerencsére mértéktartó volt az étkezésben, az életmódja pedig szinte spártaian egyszerű. Egyetlen hibája volt, a kokain élvezete, nagy ritkán, mintegy tiltakozásul az élet egyhangúsága ellen, ha kevés dolga akadt, ha semmi érdekesre nem bukkant az újságokban.”

„Ha jól emlékszem, ön egy alkalommal, még barátságunk kezdetén, igen pontosan megjelölte egyéniségem határvonalait.
– Igen – válaszoltam nevetve –, az egy furcsa bizonyítvány volt. A filozófiát, csillagászatot és a politikát elégtelenre értékeltem, hajói emlékszem. A botanika közepes, a geológia jó, már ami a város ötven mérföldes körzetéből származó sárnyomokat illeti, kémia kimagasló, anatómia hézagos, bulvár-irodalom, bűnügyi jelentések – kiemelkedő. Azonkívül hegedül, bokszol, jeles amatőr jogász és ön-mérgező, nevezetesen kokainista és dohányos.”

„– Engem nem érdekel a politika – nyugtatta meg a báró.”

„– Soha! Ambrózy Richárd báró mélységesen megveti a szerencsejátékokat. Egyedül lóra szokott fogadni az ügetőn, és azt is csak azért, mert arisztokrataként szinte kötelező számára az efféle úri passzió.”

A tüchtig férfi is lehet kicsit szétszórt

Amilyen rendezett a fejükben levő gondolatok halmaza, úgy a körülöttük levő világ kaotikussága is bizonyítja, hogy ők a káoszban is találnak rendet.

„Mindig megütközést keltett bennem barátomnak, Sherlock Holmesnak az a rossz tulajdonsága, hogy – bár gondolkodásmódja kristálytiszta és a lehető legmódszeresebb volt, és öltözködését valami-féle kimért előkelőség jellemezte – szokásait tekintve a világ egyik legrendetlenebb embere volt, és lakótársait kétségbeesésbe tudta kergetni.”

„De az én rendetlenségemnek van határa, és ha azt látom, hogy valaki a szeneskannában tartja a szivarjait, egy perzsa papucs orrában a dohányát, és rugós késsel a fa kandallópárkány kellős közepére kiszegezve a megválaszolatlan leveleit, szinte hibátlannak érzem magam. Azt is mindig úgy éreztem, hogy a pisztolylövészet egyértelműen szabadtéri foglalatosság, és amikor Holmes egyszer rosszkedvében leült a karosszékébe, fogta gyorstüzelő pisztolyát és száz dumdum golyót, és a szemközti falra golyónyomokkal írta föl hazafias buzgalmában a királynő nevének kezdőbetűit, meg kellett állapítanom, hogy sem a szoba látványa, sem a szoba légköre nem lett tőle kellemesebb.

Szobáink mindig tele voltak vegyszerekkel, és hajdani bűnügyek ereklyéivel, és ezek a legváratlanabb pontokon bukkantak fel, például a vajtartóból kerültek elő, vagy még ennél is kevésbé kívánatos helyekről.”

„Mivel ebben az általános felfordulásban, amit csakis egy egyedül élő férfi képes maga köré teremteni, számos intim ruhadarab is hevert, ezért igyekeztem „nem nagyon” szétnézni. Annyit azonban sikerült megállapítanom, hogy Richárd báró gyakorlatilag minden iránt érdeklődik, ami csak fontos lehet a világban. Az újságok között számos zoológiái, csillagászati, vegytani, nyelvészeti, földrajzi, s ki tudja, még milyen tudományos rejtélyeket boncolgató szaklapot fedeztem fel. A falakon bekeretezett képek kissé rendezetlen serege függött, melyek különös állatokat, idegen tájakat, s olyan lázas tekintetű, torzonborz szakállú, vadászkalapos urakat ábrázoltak, akik az efféle lényeket és vidékeket fel szokták fedezni.
– Okos az én bárom – sóhajtottam a szobából kifelé óvakodva. – Okos és rettentő rendetlen!”

Hasonló dolgok fogják őket undorra

Az emberi természet, aljasság, vagy épp a gyilkosságok hidegvérű véghezvitele lelkileg őket is megrázzák, és akik nem érdemelnek kegyelmet, velük szemben kicsit sem tudnak toleránsak lenni az emberekkel szemben.

„– Ez, kérlek, förtelem! – háborgott Ambrózy báró, annak ellenére, hogy lelke legmélyén valójában cseppnyi felháborodást sem érzett. Már megtanulta, hogy az emberek sokszor gyarlók, rosszak, szánalmasan esendők és hamisak, ám mindez puszta tényként csapódott ki elméje lombikfalán. Neveltetése mégis arra késztette, hogy legalább szóban tiltakozzék az általánosan elfogadott erkölcstelenség ellen.”

„Holmes arca jéghideg maradt ellenfele sértő szavaira, de ökölbe szorított keze elárulta nekem, hogy mi mehet végbe benne.”

Érzelemmentes nyomozás

„…kérdezte rohamozó dúvad módjára Ambrózy báró, aki épp nyomozott, tehát nem ismert könyörületet.”

„Richárd arca nyúzott és mészfehér volt, homlokán az ostormarta seb, melyet már nem takart kötés, beforrt ugyan, de azért még mindig vöröslő vonalként emlékeztetett arra a végzetes éjszakára, a tekintete pedig… Nem is tudom. Máskor, ha együtt nyomoztunk, a szeme mindig élénken csillogott, a pillantása sosem kalandozott el, és biztosra vehettem, hogy olyasmit is lát, amit én nagyítóüveggel sem vennék észre. Most egészen más volt a helyzet. Richárd merev háttal ült, kezét a sétabot végén nyugtatva, és nem csupán az ujjai doboltak idegesen, de a tekintete is hol az egyik, hol pedig a másik ablakra rebbent, mintha attól tartana, hogy egyszer csak valami borzalom tör rá. A konflismerénylet! – döbbentem meg. – Miért is vettem oly természetesnek, hogy egy ilyen megrázkódtatás semmi nyomot nem hagy rajta?”

„Csillogott a szeme, és mintha még egyébként sápadt arca is kipirult volna kissé. Gyorsan felsietett a szobájába, és néhány perc múlva már hallottam is a hall ajtajának csapódását, amiből megtudtam, hogy a zseniális vadász újra elindult.”

„Nem tudom, aznap éjjel mennyit aludt Sherlock Holmes, de amikor másnap lementem reggelizni, sápadt volt és zaklatott, szeme alatt a sötét karika csak kiemelte csillogó tekintetét.”

„Látszólag valóban értem tesz mindent, de valójában csak a saját nyomozói hiúságát legyezgeti. Ambrózy báró úr nem tűrheti, hogy akár egyetlen rejtély is kifogjon rajta, igaz? De nem ám! Csakhogy közben rám is vigyáznia kell, pedig semmi többnek nem tart, mint zavaró, kotnyeles, bosszantó körülménynek.”

„Richárd ekkor ama tevékenységhez fogott, amit nyomozói munkájában a leginkább gyűlölök: jobb öklét hátul a derekához szorítva, tekintetét a földre szegezve le-föl kezdett járkálni. Útvonala a perzsaszőnyegen át a szalon bejárati ajtajától rejtekhelyemig, az íróasztalig tartott, Sebessége pedig hol nőtt, hol csökkent, attól függően, hogy a gondolatai épp száguldottak, vagy csupán cammogtak.”

„A szobái fényárban úsztak, így még az utcáról is jól láthattam magas, szikár alakját, ahogy többször is elhalad az ablak előtt. Gyors léptekkel járt fel s alá a szobában, lehorgasztott fejjel, hátrakulcsolt kézzel.
Jól ismertem minden rezdülését, hangulatait, szokásait, így a viselkedése most is mindent elárult nekem. Holmes dolgozik. Búcsút mondott egy időre kokainmámoros álmainak, mert éppen szimatot kapott egy új ügyben.”

„Az előkészületekből hamarosan nyilvánvalóvá vált számomra, hogy most is ülve fogja tölteni az éjszakát. Levette a zakóját és a mellényét, nagy, kék háziköntöst öltött, aztán összegyűjtötte a szobában a párnákat: a díványpárnát, a vánkost az ágyából, az ülőpárnát a karosszékből. Ezeket egymásra rakva keleties heverőt csinált magának, törökülésben rátelepedett, maga mellé tett egy uncia finom dohányt és egy doboz gyufát. Így ült a lámpa halvány fényében, s egy öreg gyökérpipát pöfékelve üresen bámult a plafon sarkára.”

„Richárd izgatottságában már-már kézzel kotort a véres cafatok és ronggyá szakadt ruhadarabok közé, ám még időben észbe kapott, és végül a sínek mellett talált drótdarabbal tette meg ugyanezt.”

„– Hol az a kéz? – tért vissza Ambrózy báró a pléhkoporsóhoz, egészen úgy viselkedve, mint mohó ínyenc, ha csemegéstálat lát. Mivel én képtelen voltam az emberi maradványokra pusztán érdekes nyomként tekinteni, inkább hátat fordítottam, míg ő a korábbi drótdarab és a hullaszállítók kordéjában talált, karbolsavtól bűzlő rongy segítségével rátalált a keresett testrészre.” – Nász és téboly

„Maga tudja, Watson, hogyan szoktam dolgozni ilyenkor. A másik ember helyébe képzelem magam, felmérem, hogy milyen okos, és megpróbálom elképzelni, mit csinálnék az ő helyében az adott körülmények között.”

„A nyomozás mesterségében az a legfontosabb, hogy külön tudjuk választani a lényeges elemeket és a lényegteleneket. Ha nem tesszük meg, szétforgácsoljuk az erőnket, ahelyett hogy összpontosítanánk.”

„Felcsillant a szeme, sovány arca is kipirult egy kicsit. Egy pillanatra fellebbent a mohó, érdeklődő természetét elrejtő fátyol, de csak egy pillanatra. A következő másodpercben már megint mozdulatlan volt az arca, akárcsak egy rézbőrűé – nem csoda, ha sokan inkább gépnek tartották, mint embernek.”


Feltétlen bizalom

„– Bocsásson meg, hogy kimondom, drága gyermekem – fordult ekkor felém Berta Mimi sajnálkozó ajakbiggyesztéssel –, de a kegyed mentora végtelenül szívtelen, önző és számító alak.
– Tudom – bólintottam, és elhárítva Domonkos Jenci támogató kezét, immár a magam lábán léptem előrébb. – Épp ez az, amit én a leginkább becsülök benne. Ambrózy báró sosem mutatja magát másnak, mint ami.” – Bitó és borostyán

„– Maga jól ismeri, Watson. Annyira kifürkészhetetlen, hogy nem tudok eligazodni rajta. Gondolja, hogy bízik a sikerben? Gondolja, hogy ki tudja bogozni ezt az ügyet?
– Nem mondott róla semmit sem.
– Rossz jel.
– Éppen ellenkezőleg, inkább azt szokta megmondani, ha nem halad előre. Ha valamilyen nyomot követ, de nem teljesen biztos benne, hogy helyes nyomon indult el, hallgat. De azzal, hogy idegeskedünk, semmit sem segítünk a dolgokon, gondolom, jobb lesz, ha lefekszünk, hogy legyen erőnk holnap mindarra, ami vár ránk.”

Türelem és empátia

„A kakaója várja a szomszéd szobában, kedves Watson, de kérem, hogy igyekezzék, mert nehéz nap áll előttünk!”

„‒ Akkor hát ne gubbasszon tovább, Hangay kisasszony! ‒ szólalt meg a hátam mögött Ambrózy báró.
Ültömben megpördülve néztem fel rá. Ahogy a lépcsőforduló udvarra nyíló, kicsiny ablakában állt, még sápadtabbnak, elgyötörtebbnek tűnt, mint néhány perccel korábban.
‒ Mire a szobámba értem ‒ mondta Richárd átgondoltam mindent, s beláttam, hogy igaza van: akármilyen fáradt is vagyok, magának jogában áll kérdezni, nekem pedig kötelességem mihamarabb válaszolni. Kérem tehát, jöjjön most velem.”

Az elismerésekért meg kell dolgozni

„…de a várva várt és méltán remélt dicséret elmaradt: egy kurta fejbólintás nem sok, még annyira se méltatta fejtegetésemet. Ellenkezőleg: amúgy is zord ábrázata még a szokásosnál is komorabb lett, amint azt kommentálta, amit aznap véghezvittem, helyesebben, amit véghez kellett volna vinnem.”

„– Az, hogy mikor, mi okból és hova járok, csakis az én dolgom – mondta visszafojtott haraggal, majd hirtelen harcmodort váltott, és tekintetében elismerő fény villant. – Különben pedig fogadja elismerésemet. Úgy tűnik, az utóbbi hónapokban többet lesett el nyomozói módszereimből, mint remélni mertem.”


Holmes és Watson

„Tudós barátom a vállamra tette a kezét, és egészen közel hajolt a fülemhez:
– Tudja, kedvesem, hol vagyunk? – suttogta.
– Bizonyára a Baker Streeten – válaszoltam, miközben megpróbáltam kikukucskálni a piszkos ablakon.
– Eltalálta. Ez itt a Camden House, mely épp szemközt áll a mi régi lakásunkkal.
– De miért jöttünk ide, ha szabad tudnom?
– Azért, barátom, mert innen festői kilátás nyílik a szemközti házra, győződjék meg róla személyesen! Ha nem fárasztja túlságosan, húzódjék közelebb kicsit az ablakhoz, de vigyázzon, hogy ne igen mutassa magát. Nézzen át szépen hajdani szobánk ablakára! Ó, egek, mennyi izgalmas, szép kalandunk indult el onnan… Most majd kiderül, három esztendő elmúltával tudok-e még meglepetést szerezni önnek, kedves barátom.”

„Késő éjszaka volt már, amikor Holmes visszatért magányos kirándulásáról. Kétágyas szobában aludtunk, ez volt annak a falusi fogadónak a legjobb szobája. Én már aludtam, de Holmes beléptére felébredtem.
– Na – mormogtam –, talált valamit?
Csendben állt mellettem, gyertyával a kezében. Azután sovány alakja fölém hajolt.
– Mondja, Watson – suttogta –, félne maga, ha egy szobában kéne aludnia egy holdkórossal, egy agyalágyulttal, egy hülyével, akinek megbomlott az agya?
– Egy cseppet sem – válaszoltam megdöbbenve.
– Az nagy szerencse – mondta, és egy szót sem szólt többet aznap éjjel.”

„Watson, úgy látom, maga félholt a fáradtságtól. Dőljön le a pamlagra, s én majd megpróbálom elaltatni. Elővette a sarokból a hegedűjét, s mialatt én kényelmesen elnyújtóztam, Holmes halk, ábrándos dallamot kezdett eljátszani – minden bizonnyal a saját szerzeményét, mert e téren is rendkívüli tehetsége volt. Eleinte láttam még szikár termetét, komoly arcát és vonója mozgását, nemsokára azonban úgy éreztem, hogy lágy hanghullámokon lebegek, míg végül eljutottam az álmok országába, ahol Miss Morstan kedves arca tekintett rám.”

Ambrózy báró és Mili

Ahogyan a legutóbbi interjújában említette meg Böszörményi, miért is ennyire férfi Richárd és miért olyan nőies Mili, magukban az olvasókban kell a választ keresni, mivel ők teszik őket azzá, amik.

„A tekintete rideg, kutató, sőt, mintha számonkérő lett volna. Nem értettem, hogy egy ilyen jóképű, nemes arcvonásokkal bíró fiatalemberben miként lakozhat ekkora megvetés a nők iránt, de pillanatnyilag ez valahogy nem is érdekelt.”

„Richárd báró mélységesen megvetett, unt és ostobának tartott. A gyilkosság ugyan érdekelte, de tőlem mintha irtózott volna. Kerülte a tekintetemet, és ha mégis kénytelen volt hozzám szólni, azt olyan fensőbbségesen tette, amitől mindjárt egészen kicsinek, és valóban ostobának éreztem magam. Oh, az a félkarú, nagyképű, pökhendi pojáca!”

„Ekkor ‒ mindenre esküszöm, ami szent ‒ Ambrózy Richárd fakó arcán fanyar, gunyoros mosoly suhant át! Oly rövid ideig tartott ez a furcsa jelenés, hogy egyetlen perccel később már magam is bizonytalan voltam benne, vajon valóban jól láttam-e. Akár igen, akár nem, a haragom hirtelen semmivé lett tőle, s helyébe szorongás költözött.”

Azok a bizonyos nőügyek

A nők csak megzavarják az éles elmét, de mindkét férfi meghökken, ha érzi, nem menekülhet a szoknyás személyektől.

Nőkkel szembeni hozzáállásuk különböző. Sherlock szemében minden ember egyforma, így a nők is épp csak annyira keltik fel az érdeklődését, ha valamelyik ügyhöz kapcsolódnak. Ezzel szemben Ambrózy ugyanolyan férfi, mint bárki más, mivel ő még a nyomozói ténykedések előtt megszokott arisztokrata életet élt. Bár, nem csábult el a hamis vágyaktól, de a szerelem számára is eszet vesztő érzelem. Mivel viszont pont ennek az elvesztése, a csalódottság és a gyász az, ami hajtja a tragédia után, a befordultsága teszi őt olyan zorddá és kemény rideg férfivá, mint elődjét. Mégis, az ő szívében lakozik a sérelmeire gyógyír, ellenben Sherlockkal, akiben nem volt semmi hasonló trauma vagy lelki változás, ami miatt változott volna a nőkkel szembeni felfogása.

„Miközben a grófnő még mindig az irományt tanulmányozta, észrevettem, hogy Richárd báró mindvégig engem figyelt. A tekintete rideg, kutató, sőt, mintha számonkérő lett volna. Nem értettem, hogy egy ilyen jóképű, nemes arcvonásokkal bíró fiatalemberben miként lakozhat ekkora megvetés a nők iránt, de pillanatnyilag ez valahogy nem is érdekelt.”

"(...) barátom a nőkkel való viselkedésében rendkívül udvarias és szeretetreméltó volt. Megvetette és lebecsülte a női nemet, de mindig lovagias ellenfélként viselkedett vele szemben."

„– Uram, ön engem ostoba csitrinek néz, ami természetesen szíve joga – mondtam. – Csakhogy engem jelenleg fikarcnyit sem érdekelnek a maga úri kaszinóban felszedett, ostoba előítéletei. (…)
Kicsit persze reménykedtem benne, hogy az ifjú báró ettől az okos, nagyon is érett nőhöz illő megnyilatkozástól majd magába száll és elszégyelli magát. Ám mikor ez mégsem történt meg, a csalódást is könnyen elviseltem, azt gondolva: „lám, milyen okos férfi, és mégis mennyire ostoba”.
– Hát legyen! – dobta cigarettáját az előző esti tűz rég kihűlt hamukupacára a báró, majd szembefordult velem, ám továbbra sem nézett a szemembe.”

„Ő volt számára az örök asszony. Mindig csak így emlegette: a Nő. Holmes szemében Irene Adler testesítette meg a női ideált. No, ne gondolják, hogy beleszeretett volna, azt már nem! Az érzelmek – különösképpen az effélék – távol álltak Holmes hűvös, racionális és irigylésre méltón kiegyen-súlyozott lényétől. Tökéletes volt, mint okfejtő és oknyomozó masina; művészi fokon művelte a mesterséget – ámde a szerelmes férfi szerepe hiányzott a repertoárjából. Ha egyáltalán szóba hozta e gyengéd érzelem témáját, arról csakis gúnyos fintorral beszélt. Ő csupán az eseteket látta a nőkben, s ha figyelemre méltatta őket, csakis azért, mert úgy tartotta, hogy ők a mozgatórugói az eseményeknek: élő bűnjelek, akik nyomra vezethetik őt. De a nemek harcában mindvégig külső szemlélő maradt, és ez érthető is: a hozzá hasonlóan képzett és kivételes elme nem engedheti meg magának, hogy váratlan viharok, kiszámíthatatlan érzelmi hullámok megzavarják érzékeny kedélyét, szabályos életritmusát.
Holmes barátomat az érzelem ugyanúgy gátolta volna működésében, mint a finom műszert a fogaskerekek közé került aprócska homokszem, vagy a mikroszkóp nagyítólencséjét a parányi karcolás. Mindennek ellenére számára is létezett egy asszony.
Egyetlenegy: a kétes emlékű Irene Adler.”

„– Rendkívül bájos teremtés – fordultam lakótársamhoz.
Holmes újra pipára gyújtott, s félig lehunyva szemét a székébe huppant. – Igazán? – válaszolta lassan. – Észre sem vettem.
– Ön egy igazi automata, valóságos gép! – kiáltottam. – Szerintem nem is vér kering az ereiben!
– Mindig ügyelni kell arra – szólt bágyadt mosollyal –, hogy személyes tulajdonságok soha ne befolyásolják az ember ítéletét. Ez rendkívül fontos dolog. Számomra a kliens sohasem más, mint a probléma egyik tényezője. Az érzések a világos gondolkozás kárára vannak.”

„– Maga férjhez menne, Mili? – nézett rám őszinte csodálkozással a báró. – Én azt hittem, komolyan gondolja a detektívi hivatást.
– Miért? – torpantam meg hirtelen. – A detektív tán nem ember, mint bárki más?
– Nem, kisasszony – felelte Ambrózy báró rideg tárgyilagossággal. – A jó detektív nem engedheti meg magának, hogy esendő ember legyen.”

„A nők számomra ritkán jelentettek vonzerőt, mert elmém biztosan uralkodik a szívem felett, de amikor erre a tökéletesen metszett, tiszta arcra néztem, amelyről csak úgy sugárzott a vidék üde bája, tudtam, hogy nincs az az ifjúi szív, amely ne dobbanna meg érte.”

„– Látod, Győző bátyám, én éppeg ezért kerülöm az asszonynépet – közölte kissé rátartian Ambrózy báró. – Az eszemre nekem van szükségem, nem kívánom azt híggá oldani holmi olcsó románcban.
– Annak is eljön majd az ideje – hagyta rá Zsarnay, ám Richárd tovább nyúzta a témát.
– Ez a hely sem az, ami kedvemre való volna – villant körbe a tekintete. – Léha nők és kéjsóvár férfiak találka helye, hol a madame csupán látszatra különb a Conti vagy Bérkocsis utcai kuplerájosnéknál, de valójában…
– Öcsém, te most épp arra készülsz, hogy az egyik legkedvesebb barátnémat sértegesd – mordult a detektív, kinek szeme oly hirtelen feketült el, mintha a koponyájában valaki lecsapta volna a villanyos kapcsolót. – Semmit sem tudsz Rózáról, úgyhogy jobb, ha hallgatsz.” – Nász és téboly

„De a szerelem kedélyhullámzás, s ami a kedélybe vág, az ellensége a nyugodt, józan észnek, amelyet a legtöbbre becsülök. Én magam sohasem házasodnék meg, már pusztán félelemből sem, hogy ítélőképességem elhomályosul.”

Dohányzási és ivási és egyéb szenvedélyfogyasztási szokások

„– Gondolom, Watson – kezdte –, ön most erősen gyanítja, hogy az ópiumszívást is beiktattam a kokaininjekciók és egyéb gyarlóságaim mellé, amelyekről oly gyakran kifejti nekem orvosi álláspontját.
–Nem tagadom, meglepődtem, amikor ott találtam.
–Hát még én!”

Ambrózynak nincs különc szenvedélye. Sherlock nem veti meg a kokaint, miközben Ambrózy csak fiatalon csábult el az italok mértéktelen fogyasztása kapcsán. Viszont felettébb sokat dohányzik, Sherlockkal ellentétben, aki a pipájához leginkább csak a nyomozáskor felállított teóriáihoz és töprengéseihez kell neki az „agyserkentő”.

„A helyiség annyira tele volt füsttel, hogy az asztali lámpa fénye is alig tört át rajta. Miután mégis beléptem, hirtelen megnyugodtam: az erős pipadohány csípős szaga fojtogatott és köhögtetett meg előbb. A ködfátyolon keresztül csupán körvonalait láttam Holmesnak, aki összekuporodva ült az egyik karosszékben, szájában fekete cseréppipája. Körülötte papírgombócok tucatjai.”

„Aznap s még a rákövetkező két napon is Holmes hallgatag kedvében volt; akik nem ismerik, morózusnak is mondhatták volna. Kirohant, berohant, szünet nélkül dohányzott, időnként játszott egy-egy futamot a hegedűjén, álmodozott, rendszertelen időközökben befalt egy-egy szendvicset, alig-alig válaszolt hozzá intézett kérdéseimre. Világosan láttam, hogy nem áll jól a nyomozása.”

„Ma is, amint együtt ültünk a szobában, Holmes levette a kandalló pereméről az üvegcsét, majd előhúzta a tiszta bőrtokból a fecskendőt. Hosszú fehér ujjaival beleillesztette a vékony tűt, a bal kézelőjét pedig hátratolta. Egy ideig tűnődve nézte a számtalan szúrásnyomot és sebhelyet, melyekkel csuklója és izmos alsókarja telis – tele volt. Végül beleszúrta karjába a tűt, megnyomta a fecskendő gombját, s felsóhajtva kényelmesen hátradőlt bársony karosszékében. Hónapok óta naponta háromszor végignéztem ezt a jelenetet, de sehogy sem tudtam belenyugodni.”

„– Ma mi következik? – kérdeztem tőle merészen. – Morfium vagy kokain?
Lassan fölemelte szemét a régi fóliánsból, amelybe beletemetkezett.
– Kokain – felelte. – Hétszázalékos oldat. Talán maga is meg akarja próbálni, doktor Watson?
– Eszem ágában sincs! – feleltem meglehetősen nyersen.”

„Ő először az íróasztalhoz ment, s némi keresgélés után egy Fleur cigarettát illesztett az ajkai közé, majd egyetlen kezével, ördögi ügyességgel kezelve a gyufát, meggyújtotta azt.”

„A 'Princesas szigaretti füstje lágyan ringó, kék pászmákkal redőzte be az Ambrózy-villa szalonját.”

„(…) lépett ismét az íróasztalhoz Richárd, immár a harmadik cigarettát gyújtva meg. Minden mozdulatából, pillantásából, szavából csak úgy sütött az elfojtott nyugtalanság.”

„Richárd ezt meg sem hallotta. A kisszalon asztalához lépve felnyitotta az elefántcsont berakásokkal díszített indiai dobozkát, és a szivarok között kezdett válogatni. Mire én is leültem, a kicsiny helyiséget Virginia kesernyés illata és a báróból áradó, kirobbanni készülő feszültség láthatatlan szikrákat pattogtató légköre töltötte be. (...) – ült le az asztalkához Ambrózy báró, majd szivarjával felém bökött. – Konyakot!”

„– A terv… – estem volna neki azonnal, ám ő felemelt mutatóujjával türelemre intett, majd a franciaablak beugrójában lapuló kisasztalhoz lépve kinyitotta az ott heverő szivardobozkát.
– A füst élénkebbé teszi az agyat – mondta és rágyújtott.
– A kávé persze még ennél is hatásosabb volna, ám Terka nénit felébreszteni… Nos, ahhoz igazán szívtelennek kéne lennünk, nem igaz?”

Nyomozói logika

„– Maga tanította, hogy nyomozáskor semmire nem mondhatjuk rá: „ez lehetetlen”. Ha valami annak is tűnik, az csupán azért van, mert még nem ismerjük a logikus okát.”

„– Én már túl sokat láttam ahhoz, hogy ne tudnám: egy nő megérzései többet érhetnek, mint egy analitikus gondolkodó következtetései.”

„– Nem, nem; én sohasem találgatok. Az egy utálatos szokás, amely gátolja a logikus gondolkodást.”

„– Hűvös logika, barátom, semmi több – kopogtatta meg homlokát a pipaszurkálóval Ambrózy báró. – Ilyesmire kizárólag a jól karbantartott férfiagy képes.”

„– Szabad? – léptem oda a báróhoz, és kivettem kezéből a pipaszurkálót. – Jómagam is tennék egy próbát ezzel a híresen hűvös logikával, ha megengedi.
– Csak tessék – hátrált el készséggel az utamból Richárd, és az arcán fennhéjázás helyett őszinte kíváncsiság ült.”

Hűvösek, komorak, hallgatagok, ráadásul kiismerhetetlenek

Folyamatos meglepetéseket képesek okozni, miközben úgy tűnik, csak a saját kis életük és világuk foglalkoztatja őket a bűnügyeken kívül. Kiszámíthatatlanok, épp mit fognak lépni, vagy éppen hol bukkannak fel, és milyen hangulatban.

 „Magam se hinném el, ha nem láttam volna a saját szememmel magas, inas figuráját, kaján mosolyát, kíváncsi, élénk tekintetét annak, akiről azt hittem: végleg eltűnt az élők sorából. Nem mondtam, de megérezte, hogy vélt halála mélyen megrendített, ezért hangjában meleg együttérzés és biztatás csengett.”

„Holmes hűvös volt, komor és hallgatag. Ahogy az utcai lámpa sápadt fénye arcára hullott, láttam szigorúan összeráncolt szemöldökét és pengevékony, összeszorított ajkait.”

„A grófnő megérintette a nyakában függő arany feszületet, és halk imát mormolt maga elé. Mikor a fia idegen emberek haláláról számolt be, méghozzá meglehetősen érzéketlenül, Agáta mama mindig így tett. Sosem tudtam eldönteni, vajon e röpke fohász az eltávozottakért, vagy inkább az ifjú báróért szól-e, kérve az Úr bocsánatát az ő rideg közönye miatt.”

„– Nekem nincs öcsém – szólt hűvösen Richárd, egyértelművé téve, hogy ő bizony a kisujját sem mozdítaná a züllött rokonért.”

„Holmes szörnyű hahotába tört ki. Nem hallottam sokszor nevetni, de ha nevetett, arra mindig ráfizetett valaki."

„Hosszú, hegyes orra alig pár hüvelyknyire volt a padlótól, mélyen ülő szemei pedig úgy villogtak, mint egy ragadozó madáré. Nesztelenül és gyorsan mozgott, akár a vadász, aki a vad nyomát követi. Mialatt néztem, önkéntelenül az a gondolat villant át agyamon, milyen rettenetes gonosztevő lett volna belőle, ha mindezt a bátorságot, ravaszságot és kitartást a törvény helyett a bűn szolgálatába állította volna.”


Az a bizonyos kutya

A rajongóknak bizony nem csak a nyomozótársak lehetnek érdekesek, hanem az is, amikor a két főszereplő hasonló szituációkba kerül… ha más nem, épp ugyanazon típusú állattal hozza őket a sors.

„Nem véreb volt, és nem is szelindek, hanem inkább e kettő keveréke, ösztövér volt és elvadult, csaknem akkora, mint egy kisebbfajta oroszlán. Még most, halottan is szinte lángolt a szája, kicsiny, mélyen ülő, kegyetlen szemei tűzben égtek.” – A sátán kutyája

„Ahogy közeledtünk, lánccsörgést és valami nagy állat mocorgásának zaját hallottam.
„Nézzen csak be!” – mondta Mr. Rucastle, és egy nyílást mutatott két deszka között. – „Igazi szépség, nem?”
Benéztem: két izzó szemet láttam, s egy kuporgó, elmosódott alakot a homályban.
„Ne féljen tőle!” – mondta munkaadóm, s nevetett, ahogy összerezzentem. -„Csak Carlo az, a szelindekem.”

„Holmes és én kirohantunk, s Tollerrel a nyomunkban megkerültük a házat. Ott láttuk a hatalmas, kiéhezett bestiát, amint fekete pofáját Rucastle torkába temeti, az meg vonaglott és sikoltozott a földön. Odarohantam, és szétlőttem az állat fejét, de az éles fehér agyarak még mindig összezárultak a torok redői fölött.” – A Vérbükkös tanya

„Végül aztán eljött a pillanat – percekkel, vagy tán órákkal később? –, mikor Ambrózy báró feje egy különösen kegyetlen ütéstől félrebicsaklott, ő pedig meglátta Belzebub földre szállt szörnyetegét. A kutya akkora volt, mint egy borjú, vicsorgó agyarai közül sűrű nyál csordogált, a szemében pedig az égő fákon táncoló lángok vörös visszfénye lobogott. Ilyen tehát Kerberosz, az Alvilág őre – gondolta Richárd, félelmet nem, csakis némi kíváncsiságot érezve. – Vajon hol hagyta a többi fejét? A revolver magától sült el, senki nem célzott vele. A golyó egyenest a kutya felé szállt, megperzselve szőrét és feltépve nyakán a bort. A szelindek előbb rémült vinnyogást hallatott, majd megrázta magát, és nem fékezve tovább gyilkos ösztöneit, a két férfira rontott.” – Nász és téboly

Az ártatlanokkal szembeni hozzáállásuk

Aki nem követ el nagy bűnt, vagy nem lenne értelme börtönbe juttatni, azoknak ügyesen kikerülve a kötelezettségüket mentik ki a szorult helyzetbe kerülő személyeket.

Képesek ridegen megölni és ítéletet mondani a gyilkosok felett

Nem kockáztatnak, és akik akár az ő életükre is törhetnek, azoknak bizony nem kegyelmeznek, és ha kell, akár a saját fegyverükkel oltják ki a gazemberek és gyilkosok életét.

Rendőrséggel való együttműködés

Persze, a sok önkényeskedés mellett szívesen segítenek be a rendőrségnek, remélve, hogy izgalmas ügyben kérik ki a véleményük. Ez természetesen oda-vissza működik, és ha a magándetektíveknek kell a rendvédelmi erősítés, csak egy szavukba kerül, és kapnak embereket az ügyekhez.

Színdarabba illő fellépés, szimulációk bemutatása

Míg Sherlock türelmesen vár, elméleteket gyárt, Ambrózy cselekvő, és bizonyítékokat keres a legtöbb esetben, de ami igazán hasonló, az a bűnügy felgöngyölítési előadásuk, ami szinte már színpadias jelleget kap, mikor szembesítik a helyszínen részt vevőket az esetről. Egyik férfi sem riad meg a bűntény szimulációjától, vagy épp attól, hogy egymaga tegye bilincsbe az elkövetőt/elkövetőket.

Egyebek, amiket még szóba lehet hozni

• Mindketten érdeklődnek a kémiai kísérletek iránt.
• Szeretik a társaságot, még akkor is, ha szeretnek önállóan cselekedni.
• Rejtélyes eltűnéseik mindig okkal történnek.
• Mindketten képesek félni azon ellenségeiktől, akik a vesztüket akarják.
• Kicsit sem tökéletesek, de szerencsére mindig belátják, ha hibáztak.
• Sherlock szereti a dicséreteket, bókokat, Ambrózy megtűri, mivel mindkettejük számára a kötelezettségük elvégzéséért járó elismerés teljesen természetes.
• Kedvtelve szidják a rendőrség és a többi kolléga munkáját és társaiknak imádattal fejtik ki véleményük a nyomozók leggyakoribb hibáiról.

Felhasznált irodalom:

Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten

Böszörményi Gyula: A Rudnay-gyilkosságok

Böszörményi Gyula: Beretva és tőr

Böszörményi Gyula: Ármány és kézfogó

Böszörményi Gyula: Bitó és borostyán

Böszörményi Gyula: Nász és téboly

Böszörményi Gyula: Szer'usz világ

Arthur Conan Doyle: A bíborvörös dolgozószoba

Arthur Conan Doyle: A négyek jele

Arthur Conan Doyle: Sherlock Holmes kalandjai

Arthur Conan Doyle: Sherlock Holmes emlékiratai

Arthur Conan Doyle: A sátán kutyája

Arthur Conan Doyle: Sherlock Holmes visszatér

Arthur Conan Doyle: Sherlock Holmes – Félelem völgye és más elbeszélések

Arthur Conan Doyle: Az ördögláb