Schildkröte megmondja… kamaszkori "nyavalyák"

„Minden nem lehet rendben soha, ha nagyjából rendben vagyunk, az is maga a csoda.”

Marissa Meyer: Heartless – Szívtelen 

Ahogyan mondani szokás, nagyanyáink nem voltak olyanok, mint a most felnövő generáció, bár már az 1800-as években is köztudott, hogy létezett a "nő hisztéria", a "női fejfájás", vagy épp a szülés utáni depresszió, aminek az esetében sajnos csak a mai korban adtak hangot a pszichológiában jártas szakemberek. Az őseink és az öreg orvosok letudták a problémákat, hogy a hisztéria ellenszere vagy egy kúra (bár, a váltóvizes fürdő nem lehetett annyira üdítő, mintha kényszernyaralásra küldik az ember lányát), de ha ez sem segítene a női nyavalyákon, akkor letudták, hogy meg kell házasodni, és majd a férj "tudja a dolgát". Ha viszont van férj, tanácsolták a gyerekszülést.

A nagy kuruzslások és javaslatok tárháza úgy tűnik, a mai napig nem nagyon változott, maximum felajánlják a pszichológusokat, a terapeutákat, és ha ezek sem válnak be, majd egy kis gyógyszer lehetőleg lehiggasztja a stresszes pácienst. (ha nem válik be a nyugtató, akkor jöjjön az altató… ha pedig vaksi szegényke a szerelemben, adjanak neki szemcseppet) – Tudom, nagyon elkanyarodtam a témától…

Na, de mi okból van az, hogy a 21. századba csöppent kamaszok szinte egyfajta letargikus, negatív, világvége érzettel csak a depresszív és öngyilkos gondolatokkal tudják túlvészelni ezt az amúgy szellemileg tevékeny időszakot?

Elsősorban magát a családi hátterek okolhatnánk, hiszen, egy jó, belsőséges, bizalmi alapokon megálló családban sem mondhatja azt az ember "hisztis kölke", hogy neki rossz dolga lenne. Persze, lehet rossz napja az embernek, illetve nem szabad a ló túloldalára sem esni, hiszen az elkényeztetett gyerekek is éppen úgy ki vannak téve azoknak a hatásoknak, amik azokkal történik, akik a második esetbe tartoznak.

Másodsorban a legnagyobb mozgatórugó a szeretethiány. Mert a gyerek szeretetre éhezik, meleg, családi közegre, ahol tudja azt, hogy elfogadják, olyannak, amilyen.

Sajnos a társadalmi kortárs csoport erősen meghatározza pár egyén kitalációja alapján, mi is a "standard" egyén, így az ő szemükben, ha nem vagy olyan, mint az általuk meghatározott személy, vagy ignorálnak, vagy nevetség tárgyává akarnak tenni. Az ignoráltságot nem tudják a kamaszok elviselni, bár az introvertált egyéneknek ez egy jó menekülési lehetőség, szemben a szinte zaklatássá fajuló kiközösítéssel. Extrovertáltaknak már az is elég, ha nincsen körül véve emberre, szinte pánikba esik, így a kamaszkorú is képes botorságokba hajszolni magát, csak, hogy emberekkel legyen körülvéve. (aki nem érti az extrovertált-introvertált kapcsolatot, annak lesz a közeljövőben egy ehhez kapcsolódó bejegyzés)

Próbálják elérni azt, hogy elismerjék őket. Minden esztelen viselkedésre képesek, csak azért, hogy felhívják magukra a figyelmet. Ez az internetes világban pedig hatványozottan igaz. Kétszeresen igyekeznek megfelelni az elvárásoknak, miközben a veszélyek, illetve a zaklatások száma is növekszik.

Felnőttként tekintve is hányan kámpicsorodnak el az instagramot nézegetve? Tudja a tudat, hogy ez csak egy képzelt világ, de lássuk egy kamasz szemén, aki korából tekintve korlátoltan látja ugyanezt a képzeletbeli világot. Elhiszi, amit lát, és ez az, ami őket kétségbe taszítja. Hányan lettek már internetes zaklatások miatt öngyilkosok? Túl sokan. Miért? Mert nem látják, nem mérik fel a veszélyt, és sajnos későn kapnak észbe, hogy baj van. Viszont, mikor bajba kerülnek, már nem tudnak szólni olyanoknak, akik segíthetnének, mivel bizalmatlan és fél, hogy az amúgy erősen technikai analfabéta idősebb korosztály nem érti meg. Ebben sajnos igaza is van, mivel nem sokan képesek erre a hirtelen fejlődésre asszimilálni, talán az utolsó nemzedék az a bizonyos Y generáció, aki az 1980-as évek után született korosztály a legidősebb, aki képes erre, mivel ők azok, akik ezzel a számítástechnikai és internetvilággal együtt nőttek fel, ők voltak az első rendszeres felhasználók, így ők kontrollálni is képesek mindezt a bonyolult rendszert.

Miért értik és tudják? Mivel ők voltak az elsők, akik ezekkel a problémákkal szembesültek. Sokan állítjuk, hogy bizony 15-20 éve az internet veszélyesebb terep volt, mint jelenleg és a mai fiatal korúakat szinte minden védi, mint a modern helikopterszülők a gyerekeiket. Nem voltak korhatár besorolások, játékban bármivel lehetett játszani, a chatelés idegen, álnevekkel tarkított rulett asztal volt, ahol bárki lehetett a másik oldalon. Family friend tartalom? Viccelsz? A mai túlérzékeny társadalom védett virágait, avagy gyerekeit mindentől védik: semmi erőszakos tartalom, korhatáros regisztrációk, korlátozások… mindaddig, míg a gyerek ki nem akar törni a védelmi kockájából és kiadja önmagát. Ahogyan nagyanyám mondogatta nekem is, tudni kell, hogy amit kiteszel az internetre, az soha nem tűnik el, de a mai kiskorúaknak hány szülő mondja ezt?

„Én is használom a Facebookot, semmi baja nem lesz a gyereknek tőle… sőt, így ellenőrizhetem minden lépését.” – hamis tévképzet, mikor a fiatalabb generáció szinte menekül más közösségi oldalakra, amit az idősebb korosztály nem ismer, és elszomorító a helyzet, hogy amelyik szülő így gondolja, az szintén nem érti meg az internetes közösségi oldal árnyoldalát. Mert vagy nem használja annyit, vagy ha használja, nem tudja, hogyan állítsa be a buktatókkal teli rendszert.

Hány akár hazai, akár külföldi esetről olvashatunk, hogy valaki akár a főnökét is bejelöli ismerősnek, aztán elég egy nem megfelelő bejegyzés az idővonalra, és búcsúzhat a munkájától az illető? Személyesen is tudok egy esetet, amit az egyik osztálytársam tett. Naivan ellógott az egyik nap az iskolából. Nem volt neki elég mindez, aznap kitett egy képet a neten, hogy épp hol szórakozott. Azután vihette másnap az igazolást, kapott egy cirádást megjegyzést az osztályfőnöktől, hogy legközelebb ne legyen ennyire feltűnő, mivel a képet ő is látta, mert ismerősök Facebookon. (Ez is tudatosította bennem, hogy jól döntöttem, mikor töröltem az összes tanárom az ismerőseim közül, később munkatársakkal is csak csínján és szigorú beállításokkal szankcionálva lehettek az ismerőseim… amióta pedig blogolok, ez az elvem kétszeresen igaz, kit engedek a privát falam megtekintéséhez.) – Na, vissza a kamaszkori zűrökre, mielőtt megint ismerősök „tisztogatásába” kezdenék…

Nem hiszem, hogy lenne olyan kamaszkorú vagy akár fiatal felnőtt lány, nő, aki nem kapott életében egyszer kéretlen levelet, üzenetet, vagy hozzászólás megjegyzést, ami főleg a hímnemű egyedektől jön. (És ezt azért is lényeges, mert valamiért egy férfi sem panaszkodik, ha ledérebb öltözetben láthatnak nőket…) Ilyenkor nekem is nyílik a bicska a zsebemben, és a feminista énem kibújik, mert milyen jogon merészel bármelyik, férfinak egyáltalán nem titulálható hímnemű egyed, hogy egy jól sikerült kép alá megírják, épp mit tennének a kiszemelt nővel? (már ha nőnek nevezhetjük és nem egy plázap**** tette ki mindenét a „kirakatba”…) A farkakról küldött képekről pedig már nem is beszélek, de a lényeg, egy felnőtt ezt gyorsan képes szedálni és lehetőleg diszkréten kezelni a helyzetet, legfeljebb a barátnőivel nevetnek egy sort, hogy biztos tévedett a feladó a címzettet illetően. (Nem kell megsértődni uraim, köztudott, hogy a nők képei is körbemegy a haveri körön…) 

Nos, vissza az ingatag lelkületű kamaszokra, akiknek viszont lelkileg rossz lehet egy hasonló szituáció. Az pedig, hogy csak a külsőt látják benne, akár az önérzetükre is hatással van.
Rosszul dekódolják, és naiv tapasztalatlanságukban képesek olyan bókokat is elhinni, ami nem feltéten megfelelő az igazságnak. (Magamból kiindulva tizenévesen és most is elküldöm a fenébe azokat, akik azzal a szöveggel jönnek, hogy „jól nézel ki”, „csinos vagy”, meg hasonlóakat, mert elcsépeltek, unottak, és az ilyen pasik többségében tényleg csak a külsőt veszik figyelembe. Szerencsére, az ilyen pasikkal elég két szót váltani, hogy beletaposson az ember lánya a hiú önérzetébe, mert nő létére okosabb az „okosabb és erősebb” nemhez képest.)
Túl sok a kamasz, akik felnőve kiégnek, zaklatások áldozata lesz… meg megelőzni, sem meggyógyítani nem vagyunk képesek, mondhatni mindenki saját magára van utalva.

Lássuk be, nem csak a szülők, hanem a kamaszok is értetlenül állnak a helyzet előtt, az önállósodásra való gondolatok ellenszegülnek a szülők bizalmi elveivel többnyire. Bármelyik kamaszoknak szóló könyvben meg van írva, hogy ebben a korban erőteljes a kortárs csoporthoz való ragaszkodás és bizalom. Ilyenkor aggódik a szülő, nehogy rossz társaságba keveredjen, de sokszor pont ez az aggodalom hajtja a tizenéveseket.

Nem tudják felmérni tetteik súlyát. Mivel nem ismerik a saját határaikat pont ez a kor az, amikor próbálják mindezen határokat megismerni és feszegetni, viszont, ha nincs kontrollálva, akkor súlyos következményei lehetnek. – Szülőként ajánlott visszaemlékezni a saját kamaszkorukra, és legalább elmesélni, hogy igen, ő is 18 éves kora előtt ivott először, ő is dohányzott, vagy fiatalon kezdett dohányozni, minek a hatására, és ne féljen számot adni a gyerekének, hogy ő sem szent. Persze, kétféle gyerek van: akinek elég annyit mondani, hogy ne tegye és megindokolják neki, aminek hatására megfontolja a gyerek, biztos ezt akarja? A másik gyerek csak a saját tapasztalatából tanul, így nála ezek a tanácsok süket fülekre lelnek. Nem lehet megakadályozni a botlásokat, de tudatosítani kell a kamaszban, hogy ha valamit nem akar, nem kell megtennie és merjen nemet mondani, nem foglalkozva a közösség véleményével.

Nem elég felelősségteljesek. Aki olvasta volna Szabó Magdától a Születésnap című kötetet, az sejti, hogy vannak kritériumok, hogy miután tekinthető felnőttnek vagy nagygyereknek a gyerek. Az ígéreteit betartja, ha valamiben hibázott, felvállalja, nem követelőzik, kér, és nem követel… és lessünk egy mostani kamaszra. Konklúzió? Hervasztó. Csodálkozhatunk, hogy annak idején a 15 évesek érettebbnek tűntek a mostani korosztálynál, vagy akkor nem léteztek huszonéves kamaszok, de a mai biztonságos és kényelmes világunkban elég nagy változás kell a fiatalnak, hogy felnőtté váljon nem csak biológiailag, hanem szellemileg is. (Persze, a huszonéves kamaszok problémája elsősorban nem a szülők nevelési hibája, hanem a rendszeré, mivel semmi nem motiválja a huszonévesek nagy részét, hogy képesek legyenek legalább arra, hogy otthonról elköltözzenek. Lássuk be, a CSOK és egyéb hitelek nem motiváció! – A nyugati szintű bérezés talán megoldás lenne, de álmodjunk szépeket, akinek az kell, az már nyugaton van. Meg maradunk addig is otthon és bosszantjuk az idősebb generációt, akik tettek róla, hogy így éljünk.) ennyit az elfuseráltnak titulált korosztályunkról, akiket a nem megértett generációnak is nevezhetnénk. De erről kicsit később.

A társaság véleménye, a csoport és a közösség íratlan szabályai felülmúlják a fiatal racionalitását. (mivel ez a racionalitás nem minden fiatalban van meg) Pont ezek a szokások vezetik rá tévesen a fiatalokat, hogy az idősebbek példáját látva próbálják ki a szenvedélybetegségek fő alternatíváit, a dohányzást vagy a mértéktelen alkoholfogyasztást.

Depresszió felismerése, kezelése, feldolgozása

Erre szakemberek azt mondanák, hogy természetesen egy jó pszichológus tud tanáccsal szolgálni, de léteznek apró dolgok, amikkel kicsit "letargiába is esik" a kamasz hangulata, amihez lehet, nem szükséges szakember. Ez még nem depresszió, de annak érzi a gyerek, mert gyerek és még most tanulja meg az érzéseit szétboncolni. Nem kell kinevetni, hanem megérteni, hogy fejletlen szókincse most fog kezdeni kibontakozni, hiszen ebben a korszakban kell értelmeznie és feldolgoznia a gyerekkortól eltérő érzelmi helyzeteket. Míg a kisgyerekek annyit fognak fel, hogy "jól érzem magam", "nem érzem magam jól", "fáj a hasam", "boldog vagyok", "szomorú vagyok" addig kamaszkorban kezdenek el kifejlődni a többi érzelem és meg tudja különböztetni a fizikai és a lelki fájdalmat.

A szerelmi aspektusokról és szinonimákról már beszéltem könyvbeszámolók esetén, ahol a kamasz szereplők nem tudnak különbséget tenni a tetszelgés, a flörtölés, a vágy, a szeretet, a szerelem, a vonzalom, az erotika és a romantika között.

Nos így van a depressziónak hitt érzelemmel is. Lehet, hogy csak lehangolt, csalódott, szomorú, kedvetlen, és csak sírni támad kedve, de attól még nem lesz valaki depressziós, mert egy délutánra becsapja az ajtót magára és hangosan zenét hallgatva bőg és kiírja a közösségi oldalra, neki élni sincs kedve. Ha ezt mondjuk, egy hónapon keresztül csinálná, már annak mondanánk.

Mégis, a reménytől elszakadó tizenévesek hogyan képesek önmaguknak segíteni és talpra állni?

Néha kell segítség, ez tény, és ha van jó szülői háttér, ahol tudják a szülők, mi az a határ, ami után megjegyzik a szobájában bőgő lánynak, hogy "élete szerelmével" való szakítás nem a világ vége. Persze, a kamasz dobálhatja a párnát az ajtónak, attól még realizálnia kell, hogy ha szakítottak valami nyomós indokkal, akkor az tényleg azt jelenti, hogy nem ő lesz az "igazi". (bár nincs „igazi” véleményem szerint, de na, valaki szerint mégis megtalálja, szóval, aki hisz benne, szerintem meg is fogja találni)

A depresszió kétféle verzióban is "támad", felnőttként ezt inkább stressznek írnám le: amikor nyugtalan az ember, mert vagy el van havazva, vagy, mert az agya nincs eléggé lefoglalva és van ideje gyötörni magát. Mi lenne erre a jó megoldás?

Aki kicsit is ismeri a Lagom kifejezést, ez a svéd hozzáállás győzött meg arról, hogy a "pont jó" mértéket tartsuk. Szóval, foglaljuk le magunkat azzal, amit szeretünk, de ha úgy érezzük, túl sok, akkor pihenjünk keveset. Fiúknak a sport jó alternatíva, ha másra nem is, de stressz levezetőnek.

A lányok érzékeny lelkivilágához, már ha szeretnek írogatni, ahogyan nagyanyáink idejében, most is bevált módszer a naplóírás. Persze, sokan mondják, hogy elkezdeni könnyű, folytatni nehéz, de ez is kitartásra buzdít, hogy szánj magadra, a lelkedre legalább 10-15 percet. Maga az írás is egy stressz levezető feladat, de ha nem vennél tollat és a füzetet sem preferálod, írj Wordben, privát blogban… sok alternatíva létezik. (Még akár magadnak is írogathatod messenger üzenetben, na, arra tuti nem kapsz hülye válaszokat.) Miről szóljon, ha nem szeretnél egy egész panaszkönyvet megírni? Első részben számolj be arról, az adott időszakban (ha minden nap írsz, a napi, ha heti egyszer, akkor a heti) mi minden történt. Találkoztál valakivel? Elmentél valahova? Vásároltál valamit? Egy fontos dolgozatra jó jegyet kapták? Vagy épp ellenkezőleg, hiába szenvedtél, nem kaptad meg a kívánt jegyet? Írd le és boncolgasd. Tetszett? Nem szívlelted? Talán bosszantott? Írd meg őszintén, hiszen a lelkednek is könnyebb, ha nevén nevezed a gyereket. Akkor érdemes befejezni, amikor úgy érzed, ez elég, mindent leírtál, amit ki szerettél volna adni magadból.

Mit ne tegyél? Ne írogass hevesen és pláne ne nyíltan a közösségi platformon. Nem éri meg a bosszúságot, utólag csak rosszul fog esni neked is, és talán olyanok is elpártolnak tőled emiatt, akik amúgy lehet, hogy tudnának segíteni.

Beszélgess idősebb személlyel, akiben megbízol. Nem kell az egész sztorit felvezetni, a tapasztalattal rendelkezők félszavakból is megérthetik, milyen helyzeten mész most keresztül. Ne várd, hogy a problémádat megoldja, viszont hallgasd meg a tanácsát, és fogadd is meg. Ne feledd, a saját életed, a saját felelősséged, így ha probléma van, amit mondhatni magadnak okoztál, magadnak is kell megoldani. Ne az legyen a sikerélményed, hogy valamit el tudsz mondani másoknak, hanem az legyen a sikerélmény, ha sikerül megoldanod a helyzetet, ezzel nem csak segítesz magadon, hanem akár tapasztalatot is nyerhetsz.

Mi a helyzet a sírással? Teljesen az ember ösztönös reakciója a sírás, mégis próbáljuk leplezni, amikor csak lehetséges. A lényeg, ne fojtsuk el, mert így gyorsabb lehet a "gyógyulási folyamat". A depresszív időszak jellemzője, hogy folyamatosan rátör az emberre a sírás, ezen csak úgy lehet túllépni, ha felmérjük, mi váltja ki a sírást. Ha tudjuk, hogy mi a fő probléma, onnantól arra koncentráljunk, hogyan lehet mindezt megoldani. Nem a sírást kell megszüntetni, hanem a sírásra kényszerítő tényezőt.

Persze, a szerelmi csalódás nem ér véget ott, hogy valaki szakít, mivel a szakítás egy gyászfolyamathoz hasonlító reprodukció, így ezt a helyzetet hasonlóan kell feldolgozni.

Mi van a feketébe öltözött kamaszokkal? Tartani kell tőlük?

Teljesen mindegy, hogy épp az Emo, rocker, metal, punk, dark goth stílus és gondolkodásmód képviselőjéről van szó, sok hasonló gondolat fordul meg a stílust követő kamaszokban. Nem, nem öngyilkosok akarnak lenni, nem adták el a lelküket a sátánnak (még akkor sem, ha ezt állítják), és legalább a csoport fele a kamaszkora végeztével visszavedlenek a felnőtt társadalomba illő külsőre és megy szépen tovább az életük.

A zenék nagy hatással vannak a kamaszokra, mivel ebben találják meg a lelki világuk darabjait, de aki nem ismerné a fenn megnevezett csoportok zenéit, azoknak megnyugtatásul közlöm, hogy igen, vannak szélsőségesebb darabok, de többségében azért kedvelik ezeket a zenéket, mert remélik a kamaszok, hogy így megértik a világot.

Elsősorban vagy lázadva ki akarnak tűnni a szürke tömegből, vagy épp ellenkezőleg, el akarnak vegyülni és eltűnni, a fekete szín harmóniája akár megnyugtató hatású is lehet. Amelyik szülő is szintén átélte ezt a lázadó időszakot, az könnyebben viseli el gyereke szeszélyét, és megérti, hogy a kamasznak elege lesz a csili-vili színes külsőből, inkább szeretne egy letisztult világot, amit ő maga is tisztán lát. Eleve a fekete szín misztikuma is vonzza az embert és az introvertáltak, a befele forduló emberek is jobban preferálják ezt a színt, mivel ez az agynak is olyan, mint az univerzumnak a fekete lyuk: mindent magába szippant, és ugye este, mély sötétségben álmodunk. Mondjuk azt, hogy lehet átlagban a gondolat színe a lila, viszont vannak emberek, akik ezt is feketének látják.

Filmekben nem igazán tűnnek ki ezek a stílusok, sőt pont ellenkezőleg, a filmekben szereplők játéka vetítik ki azt a hamis képet, ami miatt a fekete-fekete-fekete öltözetű egyénekre szinte félelemmel tekintenek és előítélettel élnek velük szemben.

Persze, a könyvek tekintetében ennél kíméletesebb a helyzet, de eszembe is jutott e bejegyzés készítése közben, hogy van egy magyar könyvsorozat, ami kicsit betekintést ad ennek a csoportnak az életébe. A Rémálom trilógia a gruftik csoportjáról szól, amit külföldi nyelvezettel dark gothoknak is nevezhetünk, és szó esik arról is, ki miért kerül bele ebbe a zárt közösségbe. Tényleg depressziós tizenévesek, akik drogoznak, és öngyilkos hajlamuk van? – Tévedés, persze, csak azokról beszélnek általánosságban, akik tényleg kábítószereznek és vagdossák az ereiket, de ahogyan a társadalomban egy emberről, úgy ebben a csoportban sem lehet egy egyénről megállapítani a teljes közösség viselkedését és gondolkodásmódját.

Mint mondtam, sokuknak ez csak átmeneti állapot, felnőttként már kevesen engedhetik meg maguknak ezeknek a stílusoknak a képviselését, de ezek az egyének elég életrevalóak, kitartóak és határozott véleménnyel vannak a világról alkotott képükkel. Akik átestek ezeken, azok sem negatívum hangvételben mesélnek tapasztalataikról.

Fáj látni mennyit tehetnénk,
Ha a rossz dumát meg nem ennénk,
Struccpolitikus zombi elmék,
De az ő nevük is csak termék.
                                   (Depresszió - A mi forradalmunk)