Egy olyan aktuálisan ismert témát dolgoz fel a kötet, amit sokan, a ma élők között személyesen is megtapasztaltak. De mit tudunk róla valójában? Milyen lehetett azoknak, akik közvetlenül ott éltek? A torokszorító elbeszélések mögött rejlő igazság megdöbbentő lehet az olvasóknak.
Fülszöveg:
1986. április 26-án
kezdődött Csernobilban minden idők legnagyobb atomerőmű-katasztrófája. Az
akkori szovjet vezetés titkolózása miatt a világ napokig szinte semmit sem
tudott róla.
A Nobel-díjas
fehérorosz írónő két évtizedet szánt a téma feldolgozására. Beszélt olyan
emberekkel, akiket rögtön a katasztrófa után a helyszínre rendeltek, és a
legveszélyesebb munkákat végeztették velük. Beszélt az özvegyekkel, akiknek
csak a kitüntetések és az oklevelek maradtak. Beszélt azokkal, akik az erőmű
közelében, a paraszti Atlantisszá vált Poléziában éltek aztán bedeszkázták a
kútjukat, és kitelepítették őket, vagy maradhattak a házukban, de eztán már úgy
éltek, mint egy rezervátum lakói. Megismerjük az áldozatokat, a felelősöket és
a szovjet virtusba belerokkant vakmerő önkénteseket.
Csernobil nemcsak
egyéni, családi, hanem nemzeti tragédia is. Nem szovjet, nem orosz, nem is
ukrán, hanem fehérorosz nemzeti tragédia. A tízmilliós nemzetből több mint
kétmillióan élnek szennyezett területen. Mert amikor a szovjet híradókban
örömhírként közölték, hogy szerencsére nem Kijev felé szállt a radioaktív
felhő, azt nem közölték, hogy Minszket és Fehéroroszországot borította el.
Mivel a birodalom itt többször is erőszakkal állította meg a nemzetté válás
folyamatát, sokan csak ekkor döbbentek rá, hogy az ő sorsuk más, maguknak kell
kitalálniuk, hogyan menthetik meg az életüket. A gyarmati sorban élő nemzet a
csernobili katasztrófával lépett be a világtörténelembe. Mert az afganisztáni
háború és az atomkatasztrófa a birodalmat is romba döntötte.
Csernobil ma is
aktuális. És aktuális lesz még 48 ezer évig.
***
Teljesen tiszta és tudatlan ismeretekkel fogtam a könyvbe, és elég sokáig kellett olvasnom az amúgy nem hosszú könyvet, mert szinte minden elbeszélés végén le kellett tennem. A kötet végén nekem olyan érzésem volt, mintha eddig hazudtak volna olyan dologról, amit nem is tudtam igazán, ráadásul hiába sorolnák fel a történelem legmocskosabb sötét foltjait, valahogy ezek eltörpültek Csernobil mögött.
Pont ezt fejtettem ki otthon, hogy sokan a Holokausztot mondanák ilyen nemzeti tragédiának, de arról nagyobb bizonyosságom van, hogy nem tennék meg újra, miközben atomreaktorok százai, ezrei vannak a Földön, és ezek úgy tűnik, sokkal kiszámíthatatlanabbak, mint egy Japán földrengés. Talán ez az esemény lett annak a mozgatórugója, hogy mire a kilencvenes évekre léptünk és a rendszerváltás lezajlott, hírből sem ismerte meg a később született korosztály az atomkorszak reményeit. A lényeg, valahogyan Csernobil elérte, hogy több ideig emlékezzünk rá, mint minden másra a huszadik századból.
A történetek jól ötvözik a remények eltűnését, a túlélésért való küzdelmüket olyan dolog ellen, amit nem látnak, nem éreznek, hiszen a szovjet internacionális gondolkodásmód valljuk be, elég materiális. A tudósok és olyan emberek, akik tudták, mit jelent a reaktor összeomlása teljesen szemben állt azokkal az egyszerű emberekkel, akik évtizedek óta ott éltek és abból éltek, amit megtermeltek a kertjükben.
Volt egy nagy tévedés a részemről, hogy főként Ukrajnát érintette a dolog, de nem, valójában a Fehéroroszok kapták a legtöbb sugárdózist. Mondhatni egész közép-európát érintette a dolog, a szerző pedig fogta magát és feltételezem nehezen, de annál nagyobb sikerrel hallgatta meg az érintett emberek beszámolóit. Férfiak, akik nem mondhattak nemet, hogy ott dolgozzanak, látták társaikat meghalni, asszonyok, akik elveszítették a férjeiket, vagy akár a várt gyereküket, és mit ne tovább, gyerekek meséi sem maradtak el, akik nem értették meg, miért nem élhettek úgy, ahogyan előtte. A rettegés, a halál tudata ezekben az emberekben gyerekkoruktól bennük volt, bennük van a mai napig, aki meg tudta élni az azóta elmúlt harminc évet. Soknak tűnhet ez a szám, de tudjuk, hogy öt emberöltő idő sem lesz elég nekünk, hogy feledni tudjuk az esetet.
A kötet kisebb monológokra van osztva, nem hosszú fejezetekkel, és többségük név és foglalkozás szerint vállalva személyüket tálalták ki a tapasztalatukat. Ki egyszerűen, ki érthetőbben, de vannak felháborodott elmondások is, mondhatni mindenféle cenzúra nélkül megírva. Egészen meghökkentő mondatok születtek, néhol páratlan humor is felfedezhető, amit az olvasó valószínű nehezen fog nevetéssel értékelni. (feketehumort kedvelők teljesen előnyt élvezhetnek)
Akik már több huszadik századi, vagy háborús regényt, életrajzi könyvet elolvastak, azoknak ezt is tudom ajánlani.
A szerzőnek több könyve is ebben a témában mozog, amit a jövőben biztos, hogy kézbe fogok venni, illetve a kötet olvasása után gondoltam, hogy a sorozatba is belenézek, mivel 2019 egyik legnézettebb sorozatának számított.