Ez a történet nehéznek mondható. Nem azért, mert felnőtteknek íródott, nem azért, mert kamaszként nem lehetne megérteni… Nem a nyelvezete vagy maga a történet miatt nehéz, hanem a mögöttes tartalma miatt.
Sok esetben az olvasó szeret kitalálósdit játszani, remélve, hogy a könyvek esetében sikerül kitalálnia az író szándékait, mi volt a célja, mit akart kifejezni a történetbe írt mondatokkal. (mondjuk Ambrózynál nem biztos, hogy a családon belüli, vagy a nők elleni erőszak ellenszenve sok embernek a figyelmét felkeltette volna, de ki tudja…)
A Villamostangó pont emiatt megrendítő történet, de aki ráharap az „ízére”, az gyorsan elolvassa, észre sem véve, hogy olvasása közben repül az idő. Nem sajnálhatjuk rá az időt, és azt sem, hogy utána gondolkodjunk el rajta.
Egy érdekes főszereplővel találkozhatunk az első fejezetben, aki kórházban a gyerekosztályon ápolóként ténykedik. Aki azt vélte volna, hogy a Kucó elkeserítő helyzetet ír le, úgy vélem, ezen a történeten még inkább el fog szörnyülködni. Nincs idilli környezet, csak a rideg, reális kép, hiszen, ha komolyan akarjuk venni a történetet, más opció nem is létezhet, ahogyan lefesti a történet jeleneteit az író.
A befejezéssel kapcsolatban volt egy teóriám, miszerint „ez a fickó tuti diliházba kerül”, mikor is váratlan fordulat került bele a történetbe. Kicsit olyannak hat, mintha valakivel szerepet cserélt volna és egy Nógrádi kötetbe csöppentem volna bele, ahol egy férfi és egy kisfiú hirtelen testet cserélnek. De nem, nem ilyen egyszerű és ez nem mese, így a valóság ennél durvább. Valójában itt nincs testcsere, hanem a férfi gyerekkori traumái előtörnek, úgy, hogy végül ő maga lesz a gyerek. Itt nem arról beszélhetünk, hogy egy másik lény kerül előtérbe, hanem arról, hogy a benne élő gyerek és annak lelke bukkan fel. Ez már kicsit fantázia kategóriájába esne, de Böszörményi ezt sem viccelte el. Inkább ijesztőnek hathat az olvasóra, mivel egyedül mi vagyunk azok, akik láthatják tisztán a helyzetet, ahogyan egy férfitestbe bújt gyereklélek próbálja önfeledten élni az életét. (ezután moroghatnak a szülők a huszonéves nagygyerekeikre…) Itt még mindig nem adtam fel az elképzeléseim, azért az őrületnek vannak szintjei, mint Dante poklában.
Az utolsó három fejezet volt igazán megrendítő, a végkifejlet, ami függővéges (Ki gondolta volna, hogy egy Böszörményi kötet nem lesz teljesen lezárt? – majd akkor meglepődök, ha tényleg lesz lezárt történet, de akkor téphetjük a hajunkat, mert bizony az valaminek a befejezését, végét jelentené… maradjunk a függővégeknél.), ami miatt könnyen tovább tudtam gondolni az eseményeket. (még mindig kiköthet a Lipótban… mármint a főszereplőre gondoltam… most értettem meg az Időkút lábjegyzeteinek aggodalmait.)
Összességében egy megrendítő történet, amiben különleges főszereplővel élheti át az olvasó, különböző traumák eseményeit. Láss a történet mögé és elszörnyedsz attól, mi is folyik a világ azon részein, ahova egyszerűen nem juthat el az ember.