Utolsó részt tekintve nem akármibe botlik bele az olvasó. Lesz-e folytatás? Ki tudja, de Dávid Veron megint nem hagyott minket cserben, ez biztos.
Fülszöveg:
1914 fullasztó júliusa. A meggyilkolt trónörököspárt már eltemették, a Monarchia belgrádi nagykövete pedig egyre türelmetlenebbül várja, hogy Szerbia válaszoljon az ultimátumra.
A poros bácskai kisváros, Ókanizsa kávéházaiban és kocsmáiban azonban változatlan hévvel pörögnek a pletykás nyelvek, nyílnak-csukódnak a bicskák, a mezőkön suhog a kasza. Így hát alig akad valaki, aki észrevenné, hogy a társaskocsi, amely a szomszéd városba indult, nem érkezett meg. Utasait egyszerűen elnyelte a föld…
Szerencsére az egykori boltoskisasszony és zsurnálhölgy, a minden lében kanál Dávid Veron most is az események közepébe csöppen. Veron, akinek mindennapjaiban A borostyán hárfa hátborzongató történései óta jelentős fordulat állt be, életét kockáztatva próbálja kideríteni, miféle gonosz cselszövény rejlik az utasok eltűnése mögött.
Amikor Veron rájön, hogy a rejtély évtizedekkel korábbra, a könyörületet nem ismerő betyárvilágba nyúlik vissza, még fenyegetőbb veszélybe kerül. Talán már nem is lesz életben, mire a Monarchia és Szerbia békét köt…
*****
Ez a történet igazán feladta a memóriának a leckét, mivel két idősíkon játszódik a történet, hogy több mindenre maga az olvasó jöhessen rá. Ezen felül két szálat is kaptunk a jelen cselekményekhez, mivel külön úton tarthatunk a fogságba esett Dávid Veronikával és az őt kereső Remete Pistával.
Maga az idősít ismét ugrott kicsit előre, mivel a harmadik résznél még a gyerekkori barátok esetén több kérdés merült fel, hogyan fog alakulni az életük, itt viszont in medias res alapon már a hét hónapos kismama Veronnal, alias, Remete Istvánnéval utazgatunk az akkor modernnek számító társaskocsin.
Aki úgy vélte volna, hogy a gyermekáldás majd megváltoztatja a zsurnaliszta hölgyünk viselkedését, annak nem kell csalódni, vehemenciája és éles nyelve cseppet sem kopott meg a házassággal.
Rózsa Sándorról néphiedelmek keringenek, ezeket a teóriákat foglalta történetbe Baráth Katalin. Különlegessége a történetnek a sorozatban nem csak maga a téma, hanem az írásmód, amit a megjegyzésben említett meg, hogy a mai, érthetőbb nyelvezetet használta mindig is a párbeszédeknél, ennél a kötetnél viszont (nagy örömömre) a Dél-alföldi nyelvezet előtérbe került. Igaza van, helyi, alföldön élőként sejtése beigazolódik, hogy ezen tájegységen élők ezt a szöveget könnyen dekódolják, ráadásul ezzel végre hitelesebb párbeszédeket kaptunk a történethez.
Számomra a hosszúsága és részletessége volt túl elnyújtott, viszont akárhogy nézem, nem láttam benne felesleges részleteket, mivel így lesz kerek a történet. A krimi jelleg semmit nem változott, igazán jó záró résznek is tekinthetjük. (azért reménykedek kicsinyt egy folytatásban…)