Kresley Cole: Szeress, ha mersz! (MacCarrick fivérek 1.)

Új sorozat, történelmi és romantikus, de összességében jó kezdésnek bizonyult ez a kötet. Tanulság: a főszereplő hölgynek a keze ügyébe ne kerüljön kő, különben ott kő kövön nem marad.

Fülszöveg:

Esküdt ellenségek, végzetes szerelmek
Bosszú: Courtland MacCarrick zsoldosserege háborút indít a zsarnoki kegyetlenségű Pascal tábornok ellen. A csatában Courtland majdnem odavész, de sikerül bosszút állnia a tábornokon szépséges kasztíliai jegyesének elrablásával.
Szenvedély: Lady Annalía Tristán Llorente szálfatermetű, barbár fogvatartóját éppúgy megveti, mint a tábornokot, mégis megmagyarázhatatlan vonzalom ébred benne a zsoldos iránt, és ez csak tovább táplálja dühét. Semmi sem állíthatja meg azonban, hogy visszatérjen Pascalhoz, mert ha nem megy nőül hozzá, azzal fivére halálos ítéletét írja alá.

***

Nos, úgy vélné az ember, hogy ez is valami könnyed romantikus történet lesz… Na, erre azt írnám, galád hazugság, ez bizony nem finomkodik, és míg a régebben olvasott, hasonló kötetekre azt állítanám, oké, olvasható 16 éves kortól, ezt 18 alatt nem adnám kézbe. (és nem a történet miatt)

Talán kezdjük a végénél, hogy érthető is legyen a káosz, főszereplőnk, Courtland nem akármilyen klánból került ki, mivel szegénynek elég nyomasztó életet írtak meg ősei. Köztudott sztereotípia, hogy a skótok adnak a mendemondákra, a históriákra, és ami papírra van vetve az szent és sérthetetlen. Szóval iszonyatosan babonásak. A MacCarrick fivérek pedig örökségül egy valamit kaptak: egy könyvet, benne megírva a sorsukat és egy átkot, amit úgy tűnik, nem lehet megtörni. Az átok szerint nem lehet társuk és gyerekük sem…

Nos, ennek tudatában felnőve a három fivér mondhatni kifordult önmagából: a legidősebb elveszítette a jegyesét, innentől hitt az átokban. A középső fivér szemet vetett egy leányzóra, de inkább távol tartja magától, csak azért, hogy a lánynak ne essen baja. A legfiatalabb pedig ebben, az első részben felkerekedik zsoldosnak, hogy végezzen Pascallal.

Itt kezdődik valójában a történet, ahol is elfogják Courtlandot és a szirten próbálják kinyírni. A skótok másik jellegzetessége a szívósság, mégis, ki gondolná, hogy nem fogja túlélni a helyzetet? Miután partra vetődik, a véletlenek (érted, tiszta véletlen…) mellé sodorják Lady Annalía-t, aki hiába előítéletes a skótokkal szemben, hiába tudja, hogy egy barbár zsoldost hurcol be a házába és elkezd ápolni… ja, a lényeget leírtam, hogy akkor is hazaviszi, mint egy árván maradt kutyakölyköt.

Szóval Courtland próbál felépülni, Annalía próbálja titkolni, hogy a házában tart egy skótot, akivel egymásra szemet vetettek. Az olvasónak már tisztázott, hogy Annalía bátyját Pascal elfogta, miközben ő maga Pascal menyasszonya. A lány mindent meg akar tenni a bátyja túlélésért, és fejvesztve rohan Pascalhoz, remélve, ha a férfihoz hozzá megy, akkor a bátyja megszabadul. Courtland persze jobban ismeri Pascal sunyi terveit, így ő arra törekszik, hogy a lány ne kerüljön Pascal kezére.

Annalía nem az a törékeny virágszál, akinek elsőre hisszük, Courtlandtól próbál megszabadulni, még akkor is, ha ezzel a saját házából száműzeti magát, mikor a férfi meg akarja védeni, akkor is menekül és valami botor ok miatt nem akarja elhinni, hogy Pascal, a vőlegénye képes volt egy csapat bérgyilkost a saját menyasszonyára uszítani, hogy nyírják ki. Courtland mindezt tudta, hogy hiába vonná vissza Pascal a parancsát, a bérgyilkosok addig nem nyugszanak, míg vér nem folyik.

Így nyakába véve a lányt, skótunk eldöntötte, hogy elhagyják a zárt Andorrát és Londonig meg sem állnak. Izgalmas menekülés, a párosunk egymás iránti vágyódása és az ebből kialakuló piszkálódásaik, beszólásaik üdítően hathatnak az olvasóra, tulajdonképpen szórakoztat minket. Mire pedig észbe kap az olvasó, máris Londonban vannak szereplőink, ahol az egymás iránti vonzalom miatt gyötrik egymást. (Courtland azért, mert hisz az átokban, Annalía pedig azért, mert nem ismeri az átkot.)

Maga Courtland, mint könyves pasi hozza a formáját, nem hazudik a nőnek, leplezetlenül közli, hogy ő nem úriember és ne is várják el tőle, hogy mindent az etikett szerint csináljon. (A korrekt pasikat pedig bírjuk ugyebár.) De mégis egy önzetlen, és szerethető karakter, mindent megtéve, hogy szerelme biztonságban legyen.

Az olvasó számíthat a fordulatra, viszont az ekkor elkövetkező utazási hajsza szerencsére nem húzódik el sokáig és idilli befejezéssel záródik a történet. (Az epilógus pedig mindenre magyarázatot ad.)

Mondhatom, minden oldalát élveztem, egyszer sem késztetett arra, hogy a fejemet a falba verve mondogassam, hogy a szereplőink mennyire ostobák… Nem mondom, hogy nincs meg az oktalanság a párosban, de ez inkább olyan „kis lükék” kifejezéssel látnám el. Szóval megmosolyogtattak.

Annalía részéről pedig kifejezetten tetszett, hogy nem az a fajta nő, aki lövöldözéskor a pasi mögé bújva sikítozik, hogy mentsék meg, hanem fogja magát, és ami épp a kezére akad, azzal jól kupán vágja azt, aki ki akarná nyírni.

Számomra nem kérdés, főleg, hogy már molyon bejelöltem, bizony folytatni fogom a sorozatot, remélve, hogy a két idősebb fivér élete is révbe fog érni.
Pardon, szerintem jól tudjuk, miért folytatom…