Megkedvelt norvég íróm bizony ismét alaposan összekuszálta az elképzeléseim, de, hogy másodjára is képes volt egy megkedvelt szereplőt kinyírni, a részemről skandalum. – Pozitívum, csak ezt az egy momentumot tudtam kitalálni, a többi izgalmakban teli jelenetek folytatását, illetve a fő gyilkos kilétét ismét nem tudtam beazonosítani, csak a végén.
Rájöttem, hogy Nesbø nem tud rövid regényt írni. Ismét egy borzongató, izgalmas és sok kérdést felvető történetet olvashattam tőle, viszont kétségtelen, a köteteket nem lehet egyben, egy nap alatt elolvasni. Nem hittem volna, hogy sikerül vagy öt szálat egyszerre futtatni, de az idő és az írói termékenység szerintem meghozta azt a gyümölcsöt, amit ebben a kötetben olvashatok.
Eljátszik a gondolatunkkal, két összefüggést összekapcsolva fokozza az izgalmat és a sokkhatást, a lényeg, nem az fog történni, amire az olvasó számít, emiatt egy kicsit a thriller típusú történetekre hajaz ez a kötet.
Legalább háromszor is megtörtént, hogy elolvastam egy fejezetet, egyből olvastam a következőt, mert nem akartam elhinni, amit olvastam, és mikor rájövök az igazságra, valójában mi történik a szereplőinkkel, egyszeriben csak ültem a könyv felett, néztem ki a fejemből és a különböző, „azt a…” és szinonimáit emlegetve magamban próbáltam lehiggadni. Viszont pont ezért az élményért olvasok krimit, és mivel, az előzőleg megkedvelt Vörösbegyhez hasonló élményt kaptam, lelkesen várom, hogy az előzményeket is elolvassam.
Aki kicsit figyelemmel követte molyon az olvasásaim, azt tudhatja, hogy az első részt, a Denevérembert is elolvastam, de valami furcsa okból kifolyólag, nem elég, hogy nem kötött le, sem a cselekmény, sem a helyszín, az utolsó 20%-át a könyvnek szinte csak átfutottam, így értékelhető beszámolóval nem tudok szolgálni. Tény, legelső rész, stb. de a harmadik résztől kezdve minden valószínűséggel folytatni fogom a teljes sorozat megismerését. (Egyedül a második részen vacillálok, de majd az idő és a könyvmennyiség eldönti helyettem, rászánom-e magamat.)
Mi az, ami lenyűgöz Nesbø írásában?
Nem fél a fegyverekről és az úgymond férfiasabb érdekeltségű témákról írnia, részletesen beszámol és úgymond ismeretet ad a rendvédelmi eszközökről.
Valós helyszínek, betekintés Oslo hétköznapjaiba. Amit eddig nem tudtam elképzelni, arról végre olvashatok.
Az a bizonyos statisztika… Hole szeret dobálózni a számokkal, és még ha a fele fals infó, még akkor is megéri szórakozni a „véletlen” egybeeséseken.
Csak azért, mert valami illegális, még nem jelenti azt, hogy nem szabad írni róla. Bizony, leplezetlen őszinteséggel a függőségekről, pszichológiai viselkedésekről és minden másról képes hangot adni a történetekben, amiről általánosságban az embereknek nem szokása beszélni.
Szeretem azt a nyíltságot, ahogyan szót ejt a Vörösbegyben a nácizmusról, vagy a Police-ban a homoszexualitásról, de a kemény drogok, a csempészés, a bűnszervezetek rendszere is szóba jön, és ahogyan az előző bekezdésben, itt is érvényes, hogy ha csak a fele igaz is a fiktív történetnek, már azért az információért is megéri nekem olvasni a Harry Hole sorozatot.