Januári japán animációs filmek

A hónap tekintetében két anime filmet is megnéztem, hasonló témával ötvözve. A második világháború témája legtöbb emberben a borzalmakat és a világ szégyenét veti fel, sok kérdést is vet fel az emberiséggel kapcsolatban.

Volt itt sírás-rívás, felhőtlen kacagás, torokszorító fájdalmak, önfeledt megkönnyebbülés, vagy csak láblóbálás, és sok-sok remény, ami mindig megvan az emberben, legyen bármilyen helyzetben.

Hotaru no Haka (Szentjánosbogarak sírja)

Torokszorító, sötét képi világ, tipikus Ghibli stúdiós rajzolás.

Kerek, ciklikus történet, amiben egy testvérpár küzdelme bontakozik ki a háborúban. Talán ez a legsötétebb és legmélyebb mű, az emberi múlandóságról a Ghibli adaptációk sorában, pedig ők aztán nem szoktak idilli történeteket felvázolni a filmvászonra.

A történetet az idősebb testvér, egy tizennégy éves fiú, Seita szemszögén keresztül tudhatjuk meg, aki mondhatni élete utolsó pillanataiban visszagondol, hogyan jutott el a háború kitörésétől a remény feladásáig.
Első pillanatban még a két gyerek elbúcsúzik az édesanyjuktól, aki az óvóhelyre tartott a háború kirobbanása után, másik pillanatban pedig már árvákként kell helyt állniuk a viszontagságok és az éhezés között.
Egy remény él Seita-ban, hogy az édesapja, aki a haditengerészetnél szolgált, mindent megtesz és a japánok életüket adják az országért.
Meghúzódnak a nagynénjüknél, ahol kisebb konfliktusokba keverednek, de a háborúellenes fiú nem akarja a húgát, Setsuko-t magára hagyni és mindet megtesz a húga életéért és boldogságáért.

Egy negatív élmény kötődik a filmhez, és nem maga a történet hibája, hanem a magyar szinkroné: a gyerek szinkronhangban nincs sok alternatíva, de zavaróvá válik rövid idő után a több milliószor elhangzott onee-san magyarosított „bátyus” kifejezése.
(Oké, megértem, hogy a magyar érdeklődő nézőknek jól jön a szinkron, de agylobot kap tőle egy gyakorlott anime sorozatnéző, de eredeti japán szinkronnal, magyar felirattal nem találkoztam még sajnos a Ghibli filmekkel kapcsolatban.)

Egy kis érdekesség még, Animeaddicts-ról: a történet ihlete az írójának, Akiyuku Nosaka személyéhez köthető, aki az önéletrajza szerint a háború idején elveszítette a húgát, én ennek a fájdalomnak a feldolgozását vetette először papírra és ezt dolgozza fel a történet.

Kono Sekai no Katasumi ni (A világ innenső végén)

– A nászéjszakádon meg fogja kérdezni: „Hoztál egy esernyőt?” Te azt válaszolod: „Egy teljesen újat hoztam.” Ő ekkor megkérdezi: „Kinyithatnám?” Muszáj azt válaszolnod, hogy: „Kérlek, tedd meg.”
– Miért?
– Mert muszáj.

Nem tudom, de akaratlanul is felnevettem. Tipikus japán megjegyzés a „mert csak”. Persze, vannak dolgok, amik eszméletlenül is mosolyogtatóan jól sülnek el. Példának itt van a főszereplő leányzó házassága, ami először kétséges, de végül ő is rájön, mennyire szerencsés.

Eltérően a Szentjánosbogarak sírjától, világos megfestésű a film, emiatt nem is tűnik annyira nyomasztónak. Vidámabb, de ahol kell, drámai fordulatokkal van tűzdelve még úgy is, hogy sejthetjük, mi fog történni. Ezt a filmet már feliratosan néztem, egyedül a rajzolás volt meglepő, ritkán találkozom ezzel a fajta arcábrázolással.

Központi témájában Hirosima és annak tartománya van. Egy álmodozó lány, Suzu, aki szeret rajzolni és felnőve hozzámegy egy fiatal tisztviselőhöz. Bekerülve a családba megmutathatta a leleményességét még a háború viszontagságai mellett is.

Nélkülözés, félelmek közepette is kitartani és szolgálni a családot, a falut, és a környezetben élő embereket.

Különlegessége a történetnek, hogy nem a reményvesztettséget, hanem pont ellenkezőleg, a japán erős mentalitását és elszántságát mutatja be, bebizonyítva, hogy bármilyen nehéz is legyen az előttük álló akadály leküzdése, képesek újraépíteni egy földbe döngölt világot és az életüket.