Donna MacMeans: A szerelem iskolája (Chambers testvérek 1.)

Fondorlatos, pimasz és szórakoztató. Teljes mértékben kikapcsolódásra, kíváncsi és természetesen felnőtt hölgyeknek.

Emma Brimley rémülten tapasztalja, új munkahelyén azt várják tőle, hogy a gondjaira bízott fiatal lányokat felkészítse a házasság minden helyzetére. Mivel azonban ő maga sosem volt férjnél, kénytelen a vonzó Nicholas Chambers segítségét kérni…

Ha ennyi leírással találkozunk, okkal merül fel bennünk minden, ami egy megszokott, történelmi romantikus regénynél előfordulhat. Adott egy Emma, akiről először azt tudhatjuk meg, hogy egy fiatal özvegy. De mikor kiderül, hogy tanítónőként milyen kiegészítő oktatási foglalkozásórát kell tanítania a nemsokára eladósorba kerülő leányoknak, az olvasó rájön, Emma mennyit lódított a kilétének álcájáról.

Egy hölgy, aki menekül a családjától, eljátssza, hogy özvegy, pedig soha nem volt férjnél… alig egy napja van felkészülni a kíváncsi leányok kérdéseinek keresztüzére, ahol ismertetnie kellene a házasélet titkait. Emma leleményesen puhatolózik, igyekszik megfelelni az elvártaknak, tudva, hogy ez az egyedüli esélye, hogy elmenekülhessen a rá szabott sorstól.

A történet tömör, lényegre törő, nem húzódik el az izgalom, nyelvileg könnyed, mégis régies párbeszédekkel keveredik, ezáltal gyorsan olvasható és figyelemfenntartó. Az olvasó beleláthat a következő lépésbe, sejtheti, mi lesz a következő fejezetben és a kívánságok rendre olvashatóak az elvárásaink szerint.

Érdekes módon, képes voltam végig szórakozni, ahol kell, bosszankodtam, de többségében megnevettetett a leplezetlen párbeszédek olvasása. Szemtelen, arcpirító és pont emiatt ízlésesen tálalt romantikus regény.

Persze, ha akarunk kötekedni, akkor mi, 21. századi olvasók azt mondhatjuk, oké, ez így elég laza, ennyit egy mai 16 éves is bevállal… és szerintem a főszereplőink között Chambers okkal mosolyog folyton, hiszen elsősorban tisztán látja, hogy ez vágy, amit Emma kétség kívül félreértelmez, és szerelemnek titulálja, már akkor, mikor még maga a szerelmi kötődés nem alakult ki.

Két szereplő volt negatív teljes mértékben: Emma nagybátyja és Nicholas bátyja. Pedig az utóbbi személy a következő részben, mivel a sorozat a Chambers testvérekről szól, ő lesz a következő hősszerelmes… sajnos megutáltatta magát William azzal, hogy keresztbe tett az öccsének, kétszer is megfordult a fejemben, hogy nem akarom a folytatást olvasni.

De ki tudja, az ilyen regényekben képesek az öntelt arisztokrata pasik is angyallá válni, már ha egy nő képes belőle elűzni az ördögöt. A lényeg, ha már elkezdtem, befejezem.

Ezt a kötetet önmagában is lehet olvasni, egy konkrét utalás szerepel William elmondásában, hogy menekül Londonból. (de ezt is csak azt tudja, aki elolvasta a következő kötet hátlapi tartalomleírását)

Milyen is Nicholas Chambers? – Erre ok utalást kapunk Emmának szegezve, hogy a nő kerülje el minél messzebb a léhűtő, pimasz frátert, aki csak az élvezeteket hajkurássza és nőket vitet a házába minden nap.

Valójában? – Amolyan férfi. Megsebzett, művészi érzékenységű, keresi önmagát és a saját útját. Mivel festő, így egyből toleránssá válhat az olvasó, hogy Nicholas igyekszik megfelelni a festményeivel, ezért pedig hajlandó női aktokat is festeni.

Ahogyan Emma már a találkozásuk legelső pillanatában sem félt, úgy én sem kételkedtem Chambers-ben, és a történet végére bizonyított a szememben, hogy megérdemli a rendes könyves pasinak járó titulust.

Donna MacMeans – Nászéjszaka (Chambers testvérek 2.)
Donna MacMeans: Csiszolatlan gyémánt (Chambers testvérek 3.)