Schildkröte megmondja… Felvételi testközelből és a nyelvi sokkhatások

Este öt óra, hallom az ajtócsapkodásokat és az értelmetlen vitákat. Ha nem tudnám, mi az, ami miatt Schwester sürgős kényszerben van, hogy valami „megfelelő öltözéket” találjon, akkor nem is foglalkoznék a jelenséggel, ami hetek óta itt lebeg a házban. (és az nem éppen egy szellem)

Kicsit kétértelmű lehet a cím, de holnap lesz egy szóbeli vizsga. És nem, Schwester nem egy érettségire készül vagy egy komoly tárgyat akarna túladni az egyetemen… hanem csak szeretne gimnáziumba kerülni. Ennek, a jegyek alapján semmi kétségünk nincs célját illetően.

Nos, mi is, ami konkrétan zeng a falak között:

Három történelem tétel megtanulása pardon, bemagolása, az első világháborúról, a ’29-es gazdasági válságról és a Horthy-korszakról. (Megjegyezném, az utolsóról még nagyon az sem tudott semmit, aki benne élt, erre mérget veszek.) Persze, a kis család nem ijed meg a kihívásról, én felforgattam az itthoni könyvtárunkat a történelmi könyvekért, de a kicsit sem kötegelt papírokon kulturálódott Schwester helyében én nekem sem lett volna kedvem három nappal a szóbeli előtt egy tömény ötven oldalas anyagot átolvasni. (és nem, senki nem tudja, hol rontottuk el, hogy nem vonzza olyan mértékben a könyvekben levő történetek imádata, mint a családi körünkben három generációra visszaívelő könyvmolyokat. – tény, hogy a család többi nőtagja erősen könyvfüggő.)

Ezután jött a feketeleves, ahol egy olvasmányról kell beszámolni, amit olvasott. Pont az előzőleg megírt sorok gondolatával mikor én ezt meghallottam, miközben Schwester, eszét vesztve próbált a könyvgyűjteményében értelmet találni, már kétségében képes lenne engem becibálni magával, mert még a kötelezőknél is egyedül a Kőszívű ember fiait blicceltem el. – és még mindig nem tudom, mit akart az én könyvespolcommal, aminek többségét már leszelektáltam, és ami maradt is, többsége 16-18 éven felülieknek íródtak. – Még a végén lehet, utolsó lélekjelenlétében inkább elolvassa az összes Ambrózy bejegyzésem és arról számol be, ha már azzal zargatott a hételején, hogy kell neki egy könyv hátlapi szövege, amiről számot kell adnia.

Nos, közben, ami miatt meg is született ez a bejegyzés, agyzsibbasztó Youtube videók nézése helyett ma, inkább sztorizgatok, hogy tíz éve minden jobb volt, mikor még elég volt teperni a hetedik és a nyolcadik osztályban, hogy megfelelő iskolát válassz, mert a jegyek, amiket kaptál bőven elég ugródeszka volt. (Persze, aztán jöttek, hogy a fél osztály nem való az elképzelt keretekbe, de még olyan középiskolában nem voltam, ahol nem hallottam volna a „fél osztály selejt” kifejezést. – azért három középiskolába is betettem a lábam, szóval túl magas az előfordulási arány…)

Most jöhetnénk az irreleváns osztályzással, ahol a tehetősebekkel kivételeztek általánosban… ki mondta, hogy nálunk nem volt ilyen? Oh, bizony, aztán csak meghökkentem, hogy a gimnáziumokba felvett „színjeles” tanulók éppen, hogy súrolták a közepest a felvett tagintézményekbe. – erre most csak vállat vonok, én mindig is nyolcadiktól kezdve stagnáltam kemény 3,5-ös átlaggal, aminél se alá- se fölé nem merészkedtem. (Nem is vettek fel egyetemre, de az egy másik történet, amihez most túl sok a tüske bennem, így nem mesélek semmit. – meg azt hiszem, már meséltem…)

Tudom, hogy neki még sok göröngyöt kell a lába előtt rugdosnia, hosszú az út, mégis belegondolva, hogy már most a jövője kockán forog… és akkor a nyelvvizsgáról nem is beszéltem, mert felénk az oktatás szinte semmit nem változott, az angolt próbálták bevenni szabadon választható tárgynak, de még mindig a németet erőltetik.

Persze, anno nekünk is azt ígérték, hogy ez szép és jó, hiszen mellettünk már németül csevegnek, sok német cég települt be az országba, hasznosíthatjuk a jövőben… már megbocsássanak, de ez egy aljas… Nem, aki nem tud anyanyelvi szinten németül, legfeljebb az tudja hasznosítani a jövőben, de mivel a társadalmunk 80%-ban az angolt tanulta, ők nem „méltóztattak” másik nyelvet tanulni. (A németen felcseperedettektől pedig elvárják az angolt)

Illetve olyan világot élünk, ahol már az echte német ügyintéző is angolul kommunikál. – Én már ezzel szívtam eleget, nem is folytatnám a szidalmazást, hogy ad 1, vagy a német nyelvet tanító iskolákban váltsanak angolra vagy ad 2, az angolosok is két nyelvet tanuljanak, és ne blicceljék ki a németet, csak mert az angol a világnyelv. (ergo vagy mindenki szívjon vagy senki)

Mindezt azért írom, mert attól, hogy velem az van, ami, attól még másoknak, főleg a fiatalabb korosztálynak még adnék lehetőséget, hogy ne jussanak el oda, ahova nekem sikerült. Nem mondhatom, hogy nem olvasok híreket, és az ezekhez tartozó hozzászólásokat, ahol szinte hajcsárként nevelik a gyerekbe, hogy tanuljon idegen nyelvet. – ha tényleg el akarjuk őket űzni az országból, akkor jó úton haladunk… mégis… sosem éreztem azt, hogy kényszerből meneküljek erről a… (tudjátok, mit akartam ide írni) és törekedni akartam, hogy a saját anyanyelvemen élhessek meg.

Mikor látom, hogy sorozatokat idegen nyelven nézünk, külföldi videókat tekintünk meg, és külföldi könyveket olvasnak angolul, akkor elkeserít, hogy a saját, magyar nyelvünket mennyire semmibe vesszük. Nem foglalkozunk vele, mert az angol az atyaúristen… (tényleg nem volt még rá példa, hogy bármikor is csipáztam volna az angolokat, de tényleg… jó, Charlotte Brontë jó történeteket írt, de köszönet a fordítóknak) Arra pedig már ki se térek, amikor valaki írni szándékozik… angolul. (Oké, ha elég szókincse van hozzá, nem riasztok el senkit, főleg, ha van már tapasztalata meg rutinja az írásban.)

Végül már odáig jutunk, hogy nem csak magyarnak lenni ciki, hanem magyarul beszélni és írni is az lesz. Magunkat persze meg kell menteni a kihalástól, de a nyelvünket már senki nem fogja menteni?

Ui.: Teljesen mindegy Schwester, hogy miben jelensz meg, hidd el, és nincs parázás, én is 11 szóbelit megúsztam már utolsó öt tanévemben. – láthatod, túléltem.
Oké, nincs nyelvvizsgám... de attól még parlamenti képviselő lehet belőlem. *irónia*