A Gergő regények ötödik, és egyben zárókötetében bizony nem
kevés váratlan fordulattal találkozik össze a Világfán révülő olvasó. Maga a
kötet elég hosszú, mégis az izgalmat folyamatosan fenntartva vezetett végig
Gergő utolsó utazásán. Mindenre választ kapunk, az ismerős helyszíneken
barangolva, miközben előkerülnek régi, szinte már feledésbe merült szereplők
is.
Ezt a kétségbeesést kellett Gergőnek elűznie és szövetségeseikkel, támogatóival együtt helyretenni a Gyémánt jurta összeomlását, hogy Orbáncot legyőzve bemutassák a következő főtáltost.
Az első résznél befejezve, az Éjtáltossal utazó Böffeg sámán és csapata nem elég, hogy az álom
és a valóság közötti határt megbolygatták, utána csapata csapdába esve, de nem
adva fel a reményt keresik a következő főtáltost. Böffeg sámán sok kérdést vet
fel önmagában, a kétségbeejtő parancsaival, de szerencsére az épebb eszű
csapattársak mindig helyre hozzák a rossz döntéseket.
Közben Farkas elindul
kísérői nélkül a Lelkek labirintusába. – Vagyis először meg kellett győzni
Gergőt, hogy lépjen a táltosok útjára, ami ugyebár a sámánfiúnak nincs az
ínyére, de a váratlanul felbukkanó, régi és megkedvelt szereplő, Borzalag
felbukkanása meggyőző eredménnyel győzte meg a fiút, hogy nézzen csak nyugodtan
szembe a lelkével. Borzalag eleve kétélű szereplő, néhol túl szigorú, néhol
atyáskodó, ebben a kötetben nagyon megdöbbentett a felbukkanása, de örültem a
támogató szerepének.
Közben az
álomvámpírokra is fény derül (már amennyire vetülhet rájuk a nagy
sötétségben) az előző kötethez képest még többet tudunk meg a szerepükről, és feladatukról.
Zsófi és Monyákos
Tuba új ellenfeleikkel vannak elfoglalva, mivel pár rémkobold, táltos híján
magának akarta megszerezni az uralmat. A Gergő
és a táltosviadalból megismert Szíriza
Dancs, szívgyötrő rémtündérként sosem volt egy szívmelengető alak, illetve
felettese Aritmia Orbánc a
legaljasabb dolgokat is képes volt bevetni, hogy kezébe kerüljön az Arany
pajszer és az ezzel járó, mindent megnyitó hatalom. Orbáncék elfoglalják az Éjtáltost és a rajtuk utazókat
igyekeznek a Rémálmok birodalmába küldeni, de ugyebár szereplőink nem adják
olyan könnyen az álmaikat, fondorlatosan és angolosan távoznak (inkább
menekülnek) az Etelköz régi, majdnem
elfeledett világából.
Farkast egy
álomvámpír, pontosabban lélekvámpír kísérhette csak el útjára, ahol az
olvasó egészen ismerős helyszínekre kerülhetett szereplőinkkel. Egy gyakorlott
Böszörményi könyveket olvasó meg sem lepődik, sőt elkezd szinte ujjongani, ha
Budapest nevezetességei között járhat olvasás közben is. Most célpontként
elsősorban a Hősök tere és a Budai vár volt terítéken, ahol nem kevés
eseménynek lehetünk tanúi.
Az előző bekezdésben megemlített harmadik kötet, a táltosviadal ismét visszaköszön, ahol most Farkas szembetalálja
magát nem mással, mint a rosszabbik énjével, Lupával. (Jó, most jöhetnek amolyan lányos fansikolyok a Harry Potteresektől,
akik tudják, hogy a Farkas latinul Lupus, és ebből jöhetett a Lupa becenév.
Mindenki megnyugodott? Oké, akkor csitulj veszett, hőkölj meg! – ugye, hogy
működik a nyugtatóvarázs? Folytassuk hát…)
Farkas szembesülve a másik énjével előtérbe került az a gyerekkori énje, amit a
Gergő és az álomfogókban megismerhettünk, és amire az előző kötetek esetében
megjegyeztem, hogy öröm látni, levetkőzte a kamaszosan dacoskodó viselkedését.
Lelki harca csakis a saját megírt sorsa ellen szól, de amint felfogja létének
értelmét, már tiszta tudattal tudja legyőzni Lupát. (és Tanarillát sokadszorra megmenteni, de erről később)
Toportyán… Mindig
is bírtam Farkas totemállatát, mikor váratlanul megnémult, szinte fel sem
fogtam a helyzetet, néha azért felderengett bennem, hogy jó lenne, ha beszélne.
Aztán megszólalt. Utána kívántam, hogy inkább maradt volna néma. (irónia!)
Nem lehet tagadni, hogy egy fejlődésben levő kamasz fiú totemállata, aki bélpoklosként csak a hasára gondol, és képes kötekedni csak azért, hogy unalmában harcoljon. (tudom, hosszú távú függőséget tud okozni a Stronghold Crusader, a WoW vagy a WoT, de pont a totemállatnak lesznek hiánytünetei?)
Persze, a kötet végére ismét egy összehangolt sámán és totemállata páros játszmája tárul az olvasó elé, ahol közösen harcolnak a végsőkig. A lényeg, az eleinte elhangzó morgásai Bolhásnak igazán elnézhetőek lettek a kötet végére. (Igen, egyszer Ambrózyval kötekedek, most Toportyánnal… várom a következő farkas prédámat kivesézésre.)
Nem lehet tagadni, hogy egy fejlődésben levő kamasz fiú totemállata, aki bélpoklosként csak a hasára gondol, és képes kötekedni csak azért, hogy unalmában harcoljon. (tudom, hosszú távú függőséget tud okozni a Stronghold Crusader, a WoW vagy a WoT, de pont a totemállatnak lesznek hiánytünetei?)
Persze, a kötet végére ismét egy összehangolt sámán és totemállata páros játszmája tárul az olvasó elé, ahol közösen harcolnak a végsőkig. A lényeg, az eleinte elhangzó morgásai Bolhásnak igazán elnézhetőek lettek a kötet végére. (Igen, egyszer Ambrózyval kötekedek, most Toportyánnal… várom a következő farkas prédámat kivesézésre.)
A kötet felénél,
a naplókba írt, két szálon futó történet megtörik és Tekercses Ajtony
személyében, aki a Regősök Kéregtekercs-tárának gondozójaként már az első
kötettől kezdve jelen volt, az ő feljegyzéseit olvashatjuk, mivel innentől egy
szálon futó történetként folytatjuk szereplőinkkel a révülést.
Az utolsó csatában
felbukkannak a Nyugati álomvilág képviselői (avagy
ismertebb nevén varázslói) akik közül a Harry Potter ötödik kötetéből, a
Főnix rendjéből megismert Alastor Mordon bukkan fel. (értitek, az ötödik HP kötetből átjön az ötödik Gergő-regénybe… Mordon
professzornak biztos dilije az ötös szám. – Nem, amúgy biztos csak azért van ez
így, hogy Böszörményinek senki ne rója fel, hogy ez a kötet kilógna a sorból és
erre a könyvre is el tudják mondani a HP fanatikusok, hogy „ez is Harry Potter
koppintás”… jó, hogy csak 5 kötet volt, hatodszorra már unalmas lett volna ezt
a rágalmat felhozni, de tényleg. Tudjuk, Harrynek megártott, hogy a
pályaudvaron beverte a falba a fejét, míg Gergő pedig eltévedt a saját házuk
pincéjében, mert nem oltotta fel a lámpát, de hogy ők, vagy a szülőanyjuk,
szülőapjuk volt, akinek megártott a sok hókuszpókusz, az még nem tisztázódott
számomra.)
Felnőtt fejjel még az álomvámpírok vezetője, Cseszku (a még nálam is fiatalabbaknak talán történelem
óráról fog beugrani az eredeti neve… ja, nem mert ott sem tanítják… mindegy is,
aki tudja, annak sem lesz a történet szempontjából lényeges.), aki
elrabolta Gergőt, nem volt kifejezetten hátborzongató, hogy bekerült, de Aritmia Orbánc személye… na, mi volt 2006-ban? Miért születtek meg a Rémálom-könyvek? Aritmia
Orbánc testőrei miért narancsszínű egyenruhákban vonultak fel a főtáltos
bejelentésekor? Ne, ne kezdj el sírni, könyörgöm! Hiszen, ha olvastad a
könyvet, tudod, mire számítsunk… Szóval Farkas, hogy a fenében kujtorogsz?!
A lényeg, volt szörnyülködő pillanat is a kötetben, megdöbbenve, hogy nem csak maguk a rémtündérek, hanem a bennünk élő emberi természet is mennyire mélyre képes a hatalomért lesüllyedni. (Talán ezért sem akarnak hatalmat az álomvámpírok, mert ő nekik már nincs hova ennél mélyebbre költözniük a Világfa alatt.) A megtévesztés, hazugságok és az álomlények megvezetése, csakis a félelmükre alapozva, hűen türközi az emberi viselkedést.
A lényeg, volt szörnyülködő pillanat is a kötetben, megdöbbenve, hogy nem csak maguk a rémtündérek, hanem a bennünk élő emberi természet is mennyire mélyre képes a hatalomért lesüllyedni. (Talán ezért sem akarnak hatalmat az álomvámpírok, mert ő nekik már nincs hova ennél mélyebbre költözniük a Világfa alatt.) A megtévesztés, hazugságok és az álomlények megvezetése, csakis a félelmükre alapozva, hűen türközi az emberi viselkedést.
Ezt a kétségbeesést kellett Gergőnek elűznie és szövetségeseikkel, támogatóival együtt helyretenni a Gyémánt jurta összeomlását, hogy Orbáncot legyőzve bemutassák a következő főtáltost.
A megoldás egészen jó koncepciót mutatott meg, és különleges
választ nyújt a kötet, de ezt a tudást meghagyom azoknak, akik kezükbe veszik a
könyvet. Mindenre választ ad, még erre a tehetetlen és reménytelen világon
túlélésre is.
Pont a kapott válasz adta meg nekem azt a tudatot, hogy bizony a legjobbkor került a kezembe, és míg a Gergő sorozat első kötetében lelkesen kerestem a választ, elindulva a megadott ösvényen, addig az utolsó kötet végére megértettem, mi a kitűzött feladat.
Pont a kapott válasz adta meg nekem azt a tudatot, hogy bizony a legjobbkor került a kezembe, és míg a Gergő sorozat első kötetében lelkesen kerestem a választ, elindulva a megadott ösvényen, addig az utolsó kötet végére megértettem, mi a kitűzött feladat.
Jó, most gondolom, a párosainkról jártassam végre a számat,
mert sok embert úgy is ez érdekli ugyebár… Monyákos Tuba figyelemmel követte Büvellő és Tündefi Irnek kamaszos
flörtölését, amiről nem sokat tudok írni, vagy csak azt, hogy Tuba igazán „diszkrét lidérc”… Gergő és Tanarilla már keményebb dió.
Tanarilla akaratlanul is bekerült a Lelkek labirintusába,
mikor végre szembesül azzal, hogy Gergő számára mennyire is fontos a tündelány,
ha a jó és a rossz énje is magáénak (itt az élete részeként értelmezve) tudja Tanarillát.
A tündelány akaratlanul is döntött, hogy melyik Farkast választaná, ami kamaszként egyszerű választás, felnőttként felmerül bennem a kérdés, ha Lupát nem tudja elfogadni és sértéseivel lelkileg sebzi meg Gergő rossz énjét, akkor Tanarilla részéről mennyire is mély ez a szerelem?
De ez a történet szempontjából nem lényeges, hiszen Tanarilla a döntésével, lemondásával bizonyított, amit természetesen Gergő hálával fogadott. (jó, ezt most értsétek úgy, ahogyan akarjátok…)
A tündelány akaratlanul is döntött, hogy melyik Farkast választaná, ami kamaszként egyszerű választás, felnőttként felmerül bennem a kérdés, ha Lupát nem tudja elfogadni és sértéseivel lelkileg sebzi meg Gergő rossz énjét, akkor Tanarilla részéről mennyire is mély ez a szerelem?
De ez a történet szempontjából nem lényeges, hiszen Tanarilla a döntésével, lemondásával bizonyított, amit természetesen Gergő hálával fogadott. (jó, ezt most értsétek úgy, ahogyan akarjátok…)