Vicces, hogy két oldalban sikerült rizsáznom arról, amiről
egyrészt nem szándékoztam először, másrészt meg a bloghoz kicsit sem hűen,
elmismásoltam volna a helyzetet.
Szóval, most tényleg jöjjön egy nagy bögre
édes fekete, ahol nincsenek könyvek, nincsenek Ambrózyék, és az abszolút
tűréshatárom olyan mértéket képvisel, ahol konkrétan ma már háromszor is
megfájdult egymás után a fejem. (vicc nélkül, tud egymás után háromszor is
fájni a fejed, ha csak erre koncentrálsz)
E havi kedvenc kérdésem, a „mégis mi a fészkes köze van
hozzá?” – ha ezt nem tettem volna fel szinte kétnaponta magamnak, épp nem
kezdtem félni, hogy nem is érdeklik, hogy létezem. Pedig köztudott, hogy nem
preferálom, ha velem foglalkoznak. Lefoglalom én magam, nem kell segítség.
Mint a hét elején az adóbevallás tervezet jóváhagyásával.
Nem is tudom elképzelni, milyen lehetett ezt fizikai papíron elvégezni, mikor
még magunknak kellett megírni… ebből a szempontból állíthatom, jó korba
születtem. Érdekes, hogy eddig is az adóhivatal volt az, akitől minden felnőtt
retteg, kiderült, velük legalább ki lehet jönni, ha szépen betartod a
szabályaikat. Irónia, szerintem találtam nagyobb ellenségeket a sokat emlegetett
közintézményen kívül, amióta kiléptem az iskola burkából.
Munkakeresés kriminalitási kísérlet erre a hónapra is
érdekes tanulságokkal szolgált:
– Szerintem csak el akarják érni, hátha valami magánjellegű
dolgot elkottyantasz magadról, ha annyit kérnek, hogy „mesélj magadról”. Pedig
istenigazából nem szándékozol többet elárulni, mint ami az önéletrajzodban van.
(Vagy azért, mert nem korrekciózott, vagy pont ellenkezőleg, túlkorrekciózott)
Aki pedig minden nap inkognitósat „játszik”, tisztában van a játékszabályokkal.
Ciki hallgatni, mint a csuka, de szükséges.
Kezdő teknősködőnek: a munkaadónak SEMMI köze ahhoz, hol
élsz, hogyan élsz, kivel élsz, mit csinálsz szabadidődben és hány éves vagy.
Ahogyan meséltem egy éve a munkaügyi tanácsadás után, van a mese és van a
valóság. Ha ezt tudatosítjuk, és objektíven ezekben az esetekben csak a mese
részére koncentrálunk, elfeledve a valóságot, könnyebb sérelmek nélkül beszélni
helyzetünkről.
– Felcsaptam önéletrajz-hordozónak. Konkrétan már kétféle
példány is készült, felkészülve minden stratégiai machinációnak. Mindenre fel
kell készülni (mindenre is ugyebár) és figyelmesen lecsapni a lehetőségekre. A
következő hónapban talán jól jön az új stratégia felépítése.
– Mikor felteszik, mégis miért váltottál munkahelyet, épp
nem kezded el vonogatni a szemöldököd, főleg, ha nem rajtad múlt, hogy távoznod
kell a cégtől. Egyrészt értelmetlen kérdés, ha önszántadból nem váltanál,
másrészt, ugyanaz, mint az első pont: SEMMI köze hozzá. (persze, jöhetnek, hogy
de… – még, hogy nem előítéletesek az emberek ugyebár…)
– Megtudtam, lehetséges, hogy egy fránya mondatot nem tudok
németre fordítani németre, mert lassan két éve nem használom a nyelvet – ha
akartam volna is erőltették rám az angolt, szóval ilyenkor lelkileg még belém is
rúgnak… Drágáim, ennyire hülyének néznek? Elárulom, ha odatettem volna a
nyelvek kapcsán magam, akkor már rég nem itt lennék és dobbantottam volna az
országból, az holt siher. De semmi gond, a német nyelvű üzeneteket még mindig
tudom értelmezni, illetve kiderült az interjú során, amin, a héten részt
vettem, hogy belföldi logisztikusnak még jó lehetek, mert szerencsére a
legfontosabb területeken már szereztem némi tapasztalatot, illetve volt ugyebár
olyan munkám, ahol egy áru összes lépését figyelemmel követtem. – Szóval
önérzetesség szempontjából az idegen nyelv hiányát képes lehet kompenzálni a
szakmai tudás. Második tanulság ebből, hogy nem szállok vitába olyanokkal, akik
szerint nagyon fontos az idegen nyelv tudása. És ezt a jövőben szándékozom
ignorálni, semmi ingerenciám ezzel foglalkozni, míg itt élek, ebben az
országban, magyarul kell beszélnem, írnom és olvasnom. (Ugyanígy voltam a
jogosítvánnyal is: ami nem megy, ne erőltessük, felesleges stressz csak arra
koncentrálnom, hogy milyen „hiányosságaim” vannak, ha közben helyette
foglalkozhatnák, mondjuk azzal, ami engem leköt, érdekel és hajlandóságot
tulajdonítok a képesség elmélyítésében, főleg, ha erősségem.)
– Ingyen gyárlátogatást szeretnél? Jelentkezz a céghez.
Garantált élmény, teljesen ingyen és még engedélyek sem kellenek. – Már amelyik
cégnél ez lehetséges, nem garantált taktika.
Heti bónuszkérdések, amiket megkaptam:
– Miért nem maradt meg a CAD-CAM informatikus végzettségnél?
– most komolyan, mutassatok be egy csajnak, aki a 3D-s tervezésért él és hal,
mert tudtommal a mérnöki egyetemen nem tobzódnak a női nem képviselői nagy
számmal. Ha meg érdekelné is az ember lányát, a hímsoviniszták tesznek róla,
hogy elvegyék a kedvét a szakiránytól. Konkrétan minden ambícióm kiölték a
tervezés iránti érdeklődésem terén.
– Mi okból nehéz elhelyezkednie a szakirányában? – jogos
kérdés, mert nem a végzettségemnek megfelelő munkára jelentkeztem. Azért hülye
feltételezés, mert eddig is a szakmámban helyezkedtem el. (De ehhez is mi
közük?) – Amúgy a heti bakim is ehhez kapcsolódik, de ennek még várom a
végkimenetelét, így erről csak akkor számolnék be, ha már lesz kézzel fogható
eredmény és következtetésem, mekkora, amúgy alapból soha ne csináld hibát
vétettem. (Most szívom a fogam, de ez úgy az egész hónapban „komolyan beleverem
az asztalba a fejem” életérzés csúcsa volt. – legalább egy indok, amikor nem
valami bagatell, amúgy már adtam rá választ valamilyen formátumban, Ambrózy
báró eseteivel kapcsolatos kérdés miatt teszem meg.)
Eközben felmerült bennem, talán ajánlott lenne egy olyan
bejegyzést írnom, ahol beszámolnék az introvertáltak kicsit sem megértett
világára, ahol valójában a négy fal között nevetünk az extrovertáltak abszurd
kérdésein. Ami miatt felmerült ez a dilemmám, hogy a vizsgálaton állították, hogy
zárt szájjal beszélek (nos, akkor jó úton haladok a finnek beszédstílusához) –
viszont, mikor alig beszélek napközben ezen nem is csodálkozom. Odáig meg nem
fajultam, hogy a beszédtechnikát gyakorolva valami késztetést érezzek, hogy a
kutyához beszéljek naphosszat. Vicces, aki ismer, az tudja, be nem áll a szám,
aki nem ismer, szerintük meg sosem mukkanok meg. De mint mondtam, jót
szórakoztam a megállapításon, hiszen javarészt számítógéppel kommunikálok nem a
számmal. (másfél oldalnál tartunk, ha valaki kérdené…)
Nem még mindig nem szándékozok beszámolni arról
részletesebben, bár akiket érintett, mint a Könyvespolc Magazinos tagokat,
akikkel este beszélünk, főleg hónapzáráskor, tudják, miért vagyok heti kétszer
táncórán. Újra felvettem a karaktercipőm, de még várnom kell ennél is, hogy a
jövőre nézve jó döntés volt-e a részemről vagy sem, hogy visszatértem a
néptáncos világba. Nem mintha nagyon benne éreztem volna benne magam, már csak
a kötelességtudatom miatt is, később pedig a csapatba sem éreztem jól magam,
így nem csodálkoztam, mikor felnőttként mérlegeltem, mivel töltsem inkább a
péntek estéim. Persze, mikor maradtam, azzal hitegettem magam, hogy úgy sincs
más dolgom, most viszont már nem takarózhatok ezzel az állítással, mikor heti
négy órám esik ki a blogolás terén, szóval kénytelen voltam ütemezni mindent,
az évben erre kísérletet tettem, mivel sokszor éreztem úgy, hogy „egész nap nem
csinálok semmit”. Konkrétan az jött ki eredményül, hogy heti egy nap „szabad”,
mikor nem foglalkozom a bloggal, de ekkor is olvasónapot tartok, szóval a
konklúzióm szerint minden sínen van.