Mi okból romantikus az Ambrózy báró esetei? Lássunk a függöny mögé!

Igen, hasonló címen futott az előző, hozzá kapcsolódó bejegyzés, amiben szinte már-már szarkasztikusan jegyeztem meg, milyen aspektusok miatt érzik úgy páran az olvasók közül, hogy ha romantikáról lenne szó, akkor bizony rossz fele tapogatózunk. Persze, aki csak azt a bejegyzésem olvasta volna és azt hitte, hogy én nem láttam meg Mili és Richárd között azt a bizonyos „szikrát”, azoknak megnyugtatásul készült el ez a bejegyzés, bizonyítva, hogy még mindig nem tűnök olyan zordnak, mint a mi bárónk. (és most nem a közös dohányzásra meggyújtott öngyújtóra gondoltam a szikra alatt, mivel a rajongók szétcincálnának, hogy „Ambrózy báró nem is használt öngyújtót” – látom, figyelnek)

Megjegyzés: A Mississippi ennél rövidebb, mint ami most következik, szóval kávé, túlélő nassolnivaló, elegendő dohány és alkohol legyen kéznél… Megvárom. Nem, nem kell az egész üveg vörösbor, annyira szerintem nem lesz szörnyű.

Az első kötetben a báró miért olyan zord?

Konkrétan csak akkor csillan fel a sötétbarna írisze, ha a nyomozásról van szó. Az téves, hogy mindig morc lenne, mivel amikor Rudnay Bélával beszélget, bizony pár szórakozott mosoly feltűnik az arcán. Meg komolyan, ha ti elüttök egy fiatal lányt, mégis milyen képet vágnátok egészen addig, míg az utolsó lila véraláfutása sem tűnik el a bőréről? (Persze, lehet, hogy miután meghallja Mili eszmefuttatásait, az egyik pillanatban Richárd imákat rebeg, hogy végre van egy normális ügye, ami csak az övé, a másik pillanatban meg inkább hagyta volna az út szélén, csak ne oktassák ki.) Teli aggodalommal, kétségbeeséssel, és a gyötrelem, hogy meg kell mentenie a lányt. Miért? Arra az utolsó kötet* utolsó fejezete ad választ.
*Nász és téboly

Könyörtelen, rideg, felsőbbrendű, aki sápadt, kerüli a lány tekintetét, miközben mérges, magában fortyog, de eközben nyugtalanul aggodalmaskodik. – és még a nők produkálnak sok fajta érzelmet…

Drámázik, hogy Mili nem tartotta meg az ígéretét és ezzel eljátszotta a bizalmát, ezért akaratlanul is a közelében maradt, hogy megvédje, ami a leányzónak nem tetszik, bár sokszor tényleg csak ez a háttérből támogatás menti meg a veszedelemtől.

„– Nem, arról szó sem lehet, hogy ön elhagyja a villát! – lépett ismét az íróasztalhoz Richárd, immár a harmadik cigarettát gyújtva meg. Minden mozdulatából, pillantásából, szavából csak úgy sütött az elfojtott nyugtalanság.”

„– És Mili? – pillantott rám papuska. – Rá miért van szükség Pesten?
– Egyrészt azért, hogy biztonságban tudjam.
– Másrészt?
Richárd idegesen harapta be az alsó ajkát, s mikor felelt, kerülni próbálta papuska tekintetét.
– Másrészt csaliként - bökte ki végre.”

A második kötetben kezd megtörni a jég…

„– Hölgy?! – hördült fel az én önmagából kifordult báróm. – Én semmiféle hölgyet nem látok itt. Aki előttem áll, az nem más… Nem egyéb…
– Ki ne mondja! – tettem mutatóujjamat idegesen rángó ajkára, mire ő úgy ugrott hátrébb, mint akit villanyütés ért. – Később megbánná az illetlen szavakat, ráadásul Agáta mama is összeszidná magát miattuk.”

Milyen igaz, ezt Richárd is tudta… nem is említette meg egyikük sem Agáta mamának a közös nyomozásuk, ahol szinte összeszokott párosként ténykednek.

 „Richárd ekkor megragadta a kezemet, és számomra is váratlanul középre penderített.
– A rejtekhelyet ez a kis szobalány fedezte fel, aki nem más, mint az én bájos segítőtársam, Hangay Mili kisasszony.”

Bárónk egyetlen szórakozása az őszi otthonlétben, ha Mili a megjegyzéseivel szórakoztatja egy kávé mellett, miközben a hírlapot bogarássza. Ezután pedig más dolga sincs, mit tesztelni a lányt, reményekkel telve, hogy ugyanazokra az eredményekre jutnak az ügyek megoldása terén.

Ez után már csak pár hét kell ahhoz, hogy Richárd beinvitálja a magánbirodalmába Milit, ami úgy tűnik, jól sült ötletnek bizonyult, mert a leányzó ért a technikai vívmányokhoz. Ezen felül új oldaláról ismerheti meg Milit, cinkos szövetséggel egyetértenek az úrinők viselkedését illetően.

Ha nem éppen dühös, szánakozó pillantása, vagy az aggodalma lelkileg szétcincálja, amitől esendővé válik. Nem akarja, hogy bajba sodródjon a mellette sertepertélő lány, már csak azért sem, mert megígérte Mili édesapjának és Agáta mamának is, hogy nem csak az ügy megoldásában segédkezhet, hanem eközben meg is védi a szertelen leányzót.

„Csupán gesztenyebarna szeme nyílt pillantásával, csodálkozva felfelé rebbenő szemöldökével, és azzal a szája sarkában megbúvó, picinyke mosollyal fegyverezett le, ami azt sugallta, hogy sokkal többet tud rólam, mint én magam.”

– Bolondnak lenni a fiatalok előjoga – mondta halk sóhajjal. – Maguk ketten azonban kissé túlzásba viszik.

„Azt hiszem, a „pipogya" lehetett túl erős, mivel a báró hirtelen előrelépett, és hevesen gesztikulálva, torkaszakadtából ordítva rontott nekem. Szerencse, hogy erre is fel voltam készülve, tehát leutánozva őt szintén előreléptem, és a hangomat sem fogtam vissza.
– Mili, magának teljesen… – bömbölte.
– Nekem itt ne Milizzen… – visítottam én.
– …elment az esze, ha azt… –            ordította.
– …inkább nyomozzon végre… – süvöltöttem én.
– …hiszi, hogy magamat… – harsogta.
– …tisztességesen! – sikkantottam én.
– …féltem! – morrantotta egyenest az arcomba, mivel addigra már egész közel kerültünk egymáshoz.”

Első vitájuk hevessége, ami Richárd részéről teli van félelemmel, hogy Milinek még mindig baja eshet, másrészt a sértettsége, ahogyan a lány belegázol a férfias önérzetébe, kénytelen elárulni, hogy tesz magasból a saját életére, de máséra? Az „egyszer már elszúrtam, másodjára már nem vagyok hajlandó” elhatározása Ambrózynak akaratlanul is kihozza belőle a védelmező férfit, hiszen jól tudja, hogy Mili nem olyan leányzó, aki hagyja magát csak úgy megöletni.

„Mielőtt azonban még felszállt volna rá, még utoljára a szemembe nézett, s bár látszott rajta, hogy számos egyéb gondolat kószál a fejében, végül csak annyit mondott: – Kérem, Mili, vigyázzon magára!”

Milinek ad igazat, miközben fél a következményektől. Belátja, hogy néha rá kell hagyni, hogy Mili megtapasztalja a dolgokat és hibázzon, különben nem fogja megtanulni, és érteni, mit miért mond, és miért mondja neki fáradhatatlanul, hogy valamit ne tegyen meg.

Ahogyan Mili meglátta Richárd aggályait, úgy Ambrózy is észreveszi, hogy a kisasszony nyugtalan és nem ajánlatos egyedül hagyni estére a villában. Logikus ésszel ő is belátja, hogy maradhatna, még akkor is, ha egész este kerülgetnie kellett.

A betöréskor sem vette le Miliről a szemét, és felőle aztán megverhetik, szétlophatják a villát, még az ezüst késbakot is vihetik a tabáni zsiványok, de ha a segédje egy haja szála is gördül, abban az esetben nem áll meg a vérontásnál. Mikor megússzák a hajnali balhét, egyszeriben fáradt szórakozottság lepi el, hogy Mili még ezután is csak az ő épsége miatt aggódik. Nagyon ő sem akarja elhinni, hogy érte bárki is aggódna a családtagjain kívül.

Ármányokkal és titkokkal szőtt báró

„Richárd erre már nem felelt – tehát a szópárbajt végül mégiscsak én nyertem! –, ám kalapkarimája alól elővillanó tekintete szúrósan meredt jobb kezemre, amit véletlenül Vili térdén felejtettem. Oh, bárcsak tudnám, mi jár abban a konok fejében, báró úr – gondoltam sóvárogva. – Másnál a szem a lélek tükre, a maga esetében viszont inkább paraván, mely minden titkot elfed.”

Inkább a bizalom elvesztése, mint a féltékenység az, ami kellemetlenül érinti Richárdot, illetve az sincs kedvére, hogy kezd kicsúszni a keze alól az irányítás.

„– Báró úr, önnek nincs szíve! – léptem hátra őszinte döbbenettel.
– Ha így hiszi – komorodott el hirtelen –, én nem bánom. Engem jelenleg csakis az érdekel, hogy megoldjam a nővére ügyét, és ezért bármiféle áldozatra hajlandó vagyok. Még arra is, hogy magát a toloncban hagyom, és ezzel örökre elveszítem a bizalmát.”

Ezért az ügyért pedig semmi sem szent, ha valami abszurd indok miatt kerül Mili toloncba, kénytelen felnevetni, hitetlenkedve, hogy bizony megtette a lány azt, amit más ép ésszel nem tett volna meg. Vannak viszont határok, aminél elszakad a cérna és ha Mili nem hallgat rá, akkor kemény szankcióval ő  maga regulázza meg, hogy minden a terve szerint alakuljon.

„– A kérdései jogosak, ám egyenlőre válasz nélkül kell hagynom őket – közölte szárazon a báró, majd mintha hirtelen megszánt volna, hozzám lépett, leguggolt és a tekintetemet kereste. Mivel makacsul elfordítottam a fejem, ő játékosan csettintgetett a nyelvével, majd ujját az állam alá támasztva kényszerített, hogy mégis rá nézzek. – Nagyon kérem, drága Mili, most az egyszer még hallgasson rám! A barátainak sem mondtam többet, mint magának, ők mégis elfogadták az igazamat, és segítettek megállítani önt, mielőtt újabb bolondságot követett volna el.
– Bolondság, hogy tudni akarom, mi lett a nővérem sorsa? – Richárd szeme ilyen közelről feneketlen kútként vonzott, és egyáltalán nem tűnt oly acélosan ridegnek, mint máskor.
– Talán bolondság, ha meg akarom ismerni azt a nőt, akiért maga elköltözött otthonról, most pedig engem is száműzni akar közeléből?
Mi volt az az aprócska villanás Richárd tekintetében? Félelemnek, nyugtalanságnak, a menekülni vágyó, felriasztott nyúl rémületének gondoltam volna, ha nem a báró szemében látom. Ő tartotta az állam, én pedig már emeltem a kezem, hogy két tenyerem közé fogva arcát, ne engedjem másfelé fordulni, csakhogy elkéstem. Richárd lehajtotta és megcsóválta a fejét, miközben halkan sóhajtott, majd felállt.”

Az a bizonyos vonatút

„Hogy miféle skorpióméregbe áztatott sértést akart Detrich a fejemhez vágni, már sosem tudom meg, mivel a következő pillanatban Richárd előrehajolt, és közvetlen közelről, hogy az orruk majd' összeért, suttogta a fickó arcába:
– Itt hagyja abba, felügyelő, és inkább kérjen bocsánatot a hölgytől, különben esküszöm, hogy az emberei szeme láttára pofozom dagadtra azt a rusnya képét!”

Lehet, hogy Milire iszonyatosan mérges, hogy kellemetlen helyzetbe hozza, de rajta kívül másnak nem engedi, hogy sértegessék a kisasszonyt. Már pedig ha egy hölgyet a jelenlétében inzultálnak, azt nem fogja szó nélkül hagyni. Mégis, fáj neki a döntés, hogy maga mellől el kell küldenie a segédjét.

„– Maga javíthatatlan, Mili – mosolyodott el a báró, és mintha némi szomorúság csillant volna a szemében.”

Az új ügy, amibe belekeveredtek Milinek egy újabb eséllyel kecsegtet, bizonyítva Richárdnak, hogy egyszer kénytelen lesz visszainvitálnia Budára a leányzót. Persze, zavarja Richárdot, hogy Mili csak a saját érzelmeivel és sértettségével törődik, és nem gondolkodik józanul, de mindezt Ambrózy nem róhatja fel, hiszen ő sem tett annak idején másként.

„– Csak amennyiben ismét az életére törnek, vagy oly információ kerül a birtokomba, amiről tudnia kell – biccentette a báró, majd valamelyest halkabban még hozzátette: – A szememet azután is ráér kikaparni, ha a gyilkos avagy gyilkosok már rács mögött vannak.
Mosolyog? – néztem az arcát hitetlenkedve. – Ez a himpellér valóban képes mosolyogni, miközben a szeme világa forog kockán?”

Bolond voltam, ám ön tett azzá, báró úr!

Még ekkor sem akarta tudomásul venni, hogy a számítása rosszul sült el, mivel az ötlete, hogy ha Emmát megvédi, és a húgát távol tartja, akkor valószínű, egyik lányt sem fogják megtalálni és megtámadni. Mivel megesküdött volna rá, hogy addig nem nyugszik a támadójuk, míg mindkét lányt el nem teszik láb alól, Richárd sem rest indítékokat és bizonyítékokat gyűjteni. Elege volt már a vérontásból, nem akarja Emmát újra szem elől téveszteni, félve, hogy ha újra eltűnik, soha nem találják meg Milivel. Eközben még akadnak bonyodalmak a Pilisy-háznál, ami minden figyelmét leköti, emiatt elhanyagolja Milit.

„– Esetleg mert szerelmes? – billentette oldalra a fejét kérdőn Karlinka.
Richárdot megdöbbentette a két leány közti hasonlóság. Jó, persze, Mili szertelen, heves, olykor lepuffantanivalóan pimasz, Emma viszont bölcs, nyugodt és mindig valami éteri szomorúság lengi körül, amitől azonban a szépsége nemhogy tompulna, de egyenesen felragyog, ám akkor is. . . Micsoda egetverő ostobaság! – gondolta Ambrózy báró haragvó lélekkel. – Az egész csupán az érzékek csalóka játéka, hiszen a Hangay lányok még csak nem is édestestvérek!”

Érzéki csalódás, hogy míg Emma esetében csak a külsőt látja és a megtört szépséget, addig Miliben jól ismeri a temperamentumot, és nem tagadhatja, hogy élvezi a kisebbik Hangay lánnyal a szócsatákat.

„– Báró úr – nyújtottam kézcsókra a kezem. Örülök, hogy jó egészségben látom.
– Nem különben, kedves Mili – hajolt meg Richárd a maga merev módján, és csók helyett könnyedén, bár kissé hanyagul megrázta a kezem.”

A viszontlátás zavara minden illedelmet elfeledtet, de mivel Richárd mindinkább a segítséget, a társat látja Miliben, akivel közösen megoldhatnák az ügyet, így egyenrangú félként is kezeli.

„– Örülök, ha Mili sem hagyja magát. Az pedig külön boldogság, hogy a nyelvünk pergése bizonyítja szoros rokonságunkat.
– Két gyönyörűséges parázs, mit érinteni nem lehet, mert nyomban megégetnek.
– Maga most bókol, báró úr?
– Eszemben sincs. Csupán ténymegállapításokat teszek.”

Ahogyan Mili kioktatását, úgy Emma megjegyzését sem viseli elfogadtatással Richárd, megérezve, hogy két tűz közé szorult, amiből csak úgy szabadulhat, ha az egyik fele menekül. Viszont akaratlanul is eszébe jut, hogy a kiosztást csak Milinek szokása Richárd fejéhez vágni, miközben megnyugszik, hogy Emma jelenleg biztonságban van.

Saját magáról viszont ezt nem mondhatja el, de a hirtelen szövetség, amit Milivel köt, újra a bizalmába fogadja a leányt. Nem tagadhatja, hogy kell a kisasszony segítsége, még csak a hallgatásáért is.

„Ambrózy báró levegőt vett, tán mondani is akart valamit, aztán csak finoman, alig érezhetően megszorította a térdemet, és hátralépve rám csukta a bérkocsi ajtaját. Sírni végül csupán a Lánczhídon kezdtem, ám a könnyeim kitartottak egészen a Svábhegyig.”

Megbántja, megsérti Milit, mindezt úgy, hogy jól tudja, mit tesz. Mitől tart? Hogy Milit ha nem tudja kimenteni a zűrből, az megviselné? Ha közel engedné magához, a hirtelen elvesztés neki is fájdalmat okozna? A büszkesége sínyli meg, ha nem lesz képes megvédeni a lányt? Nem tudja pontosan sem a pontos kérdést, sem rá a választ, csak az lebeg előtte, hogy ha távol tartja magától Milit, azzal mindkettejüket megóvhatja. De, hogy a szívüket, lelküket kell-e megóvni, talán az ellenségtől vagy egymástól kell óvakodni, még nem tudja biztosan.

„– Magába tényleg nem szorult szemernyi érzés sem? – hűltem el.
– Téved, Mili. Sajnos sokkalta több lakozik bennem az efféle botorságokból, mint kéne, ám kemény munkával igyekszem figyelmen kívül hagyni azokat.”

„– Valóban! – fordult felém a báró, és hihetetlen, de igaz: melegen rám mosolygott. – Mili, én nem tagadom, hogy a meggondolatlansága már több ősz hajszálat termett a fejemre, mint ama borzalmak, amiket a nyomozásaim során láttam, de mégis ezt a tulajdonságát kedvelem a leginkább. Üdítően, sőt, vérpezsdítőén hat rám a maga széllelbélelt, bájos szeleburdisága. A fejem valahogy mindig kitisztul tőle, a bosszankodás felgyorsítja a pulzusomat és a heves szívdobogás, amit akkor érzek, mikor látom, hogy egyenest fejjel rohan a falnak, jót tesz az agyi keringésemnek.”

Tébolyulásig kergetett nász

„– Tudom – súgta közel hajolva, majd miután gyors, könnyű csókot lehelt az ajkamra, még hozzátette: – Bocsásson meg nekem!”

Feszült, tétova, rémült, kétségbeesett, nyugtalan, heves, indulattal teli, de milyen lehetne a megsebzett férfi, akit megfenyegetnek, hogy ártatlanokat ölnek meg azért, mert ő nem hajlandó megházasodni? Tart az elutasítástól, tisztában van vele, mennyi keserűséget okozott Milinek, mégis reménykedett, hogy segít neki megoldani az ügyét.

Az előző kötet titkolózása még itt is tart, de itt most nem a félelem miatt és, hogy ne lepleződjön le a terve, nem avatja be Milit a részletekbe, hanem mert sejti, ki mozgatja a szálakat. Miután pedig rájön és biztos, ki után kell nyomoznia a múlt titkai kezdik a mélybe taszítani, de meg akarja ettől is védeni Milit, hogy legalább ő jusson ki élve és ártatlanul ebből az esetből. Míg Emma esetében a titkolózás csak védelem volt, addig Milit önmagától kell megvédenie azzal, hogy nem árulja el neki, mi is történt vele, hét évvel ezelőtt.

– Akkor hát fülig vagyunk a pácban – bólintottam, mire ő fürkészőn meredt rám, majd hirtelen megrázta a fejét, és bosszús sóhajjal ismét az ablak felé fordult.
Újra leült közénk a csend, ám én ezt cseppet sem bántam, mert az utóbbi időben rá kellett jönnöm, hogy Richárddal együtt hallgatni, némán létezni is jó.”

A leányábrándozás nem fogja derűre fakasztani Richárdot, racionális gondolkodótól pedig ne várjunk észvesztő heves érzelmeket ugyebár. Persze, az egész hercehurcához nincs kedve, mégis csak Milire támaszkodhat, meg kettejük józan eszére. Hevesen tiltakozik Mili felvetéseire, kertelés nélkül dönt a válás mellett, már csak azért is, hogy a lány épségben megússza az esetet.

 „– Fél, Mili?
– Mitől kéne félnem? – néztem rá csodálkozva. Arcán az elsuhanó utcai gázlámpák tünde fénye csalóka árnyakat kergetett, így hol jóságos barátnak, hol komor és veszedelmes alaknak láttam őt.
– Ha nem fél, örülök – mondta Ambrózy báró. – Félek én maga helyett is.”

Tehetetlen, tanácstalan és elveszett, miután a fenyegetőjük szembesíti nyomozópárosunk, az értelmei leleplezése, amit eddig maga előtt is titkolt, de tovább tagadni nem volt képes, hogy mindig is kedvelte Milit. Nem volt számára kérdés, hogy a kérdéses pillanatban vagy az ő életét vegyék el, vagy mindkettejükét, mert ekkor fogta fel, ha Milit elveszíti, többé nem lesz indoka élnie.

Befolyásolja Mili véleményét Ambrózy báró?

Richárdban az a férfias versenyszellem, ami Detrich nyomozóval szemben ösztönzi, teljesen egészséges mértékű, de érdekes módon, Mili véleményét nem befolyásolja. A megismerkedésük elején is már hallotta Richárd nyers véleményét a konkurenciájának munkásságáról, de a lány nem fejt ki ezzel szemben semmit, mivel még akkor nem ismerte Detrichet. Sok bonyodalom közepette, mikor Mili és Vilmos a Hül-házhoz szövevényesen betérnek, és az ekkor megtörtént szóváltás Detrich részéről bebizonyította a lánynak, hogy nem csak faragatlan, hanem előítéletes is a férfi. Igazán akkor döbben rá Mili, milyen szinten is van ő és a bárója Detrich nyomozóval szemben, mikor Ambrózy báróval a Keleti-pályaudvaron még tesznek egy sétát, mielőtt Mili haza lenne küldve. Mili csak ezután fordul hasonló vehemenciával Detrich felé, amit az utolsó kötetben szinte már szórakoztató szinten olvashatunk, feltételezve, már csak ezekért a szóváltásokért is rángatta magával mindenhova a leányzót Ambrózy báró, hogy nyomozás közben addig se unatkozzon.

Téves Mili szerelme bárója iránt?

Nem éppen. Pont annyira komoly a legelső reménykedő pillanat, mint amiért a mai korban egy tizennégy évest kinevetünk felnőtt fejjel. Mikor tapasztalatlanként minden kis apró jelet véresen komolyan veszünk, de tapasztaltként ugyanolyan lazán nem foglalkozunk holmi szempillantásokkal, úgy Mili sem fogalmazza meg pontosan, mit is érez valójában. Ciki visszaemlékezni a bakfiskorszakunkban elkövetett botorságainkra, mikor szerelemnek neveztük a mezei vonzalmat vagy vágyat?

Most Richárd ennyire jó színész vagy ennyire vak Milivel szemben?

Feszélyezteti, hibákra sarkallja, mai nyelven totálisan égeti magát, miközben két dolog tiszta sor a szeme előtt: emlékeztetik, hogy ugyanezt művelte hét évvel előtte, és mivel ugyanazt műveli, foggal-körömmel küzd, hogy ne kövesse el ugyanazon hibákat. Miközben arra fókuszál, hogy ne „essen újra orra”, konkrétan csak azt felejti el, hogy mi miatt kell megfékeznie az érzelmeit.
Hiába célozgat Emma, Renée, Rudnay, miközben Agáta mama, Gáspár bácsi és Pilisy Róza szinte hallgatási tilalommal nem háborgatja meg Richárd lelki tusáját.  Nem, mindenki Milit pátyolgatja, hogy a morc báróját valahogy elviselhesse.

Két utalás, ami olyan, mint a Raffaello…

Csak két nóta, ami nincsen részletezve, mégis aki utánanéz és a teljes szövegének, rájöhet, hogy többet árul el Richárd lelki vívódásaiból, mint amennyit fel lehet az egész kötetben fedezni. (Talán nem is véletlen, hogy a lakodalmon elhangzott nótának két fontos sora nem lett megemlítve. Az sem véletlen, hogy karcoltam, tudva, hogy még segítségemre lesz.)

https://moly.hu/karcok/1206776

https://moly.hu/karcok/1247483

„Főjjön meg, bánom is én…”

Persze, néha a sápadt férfiú is zavarba jön és ég a képe, hogy egy hölgy után kell rendületlenül futkosnia. Ez ellen nem tehet, ha haragjában akaratlanul is pír önti el az arcát.

„Richárd vizslatott még kicsinyt, majd a konyhaasztalra helyezte a sétabotját, ráfektette a kalapját – amit nagy sietségében elfelejtett a lépcsőházban hagyni –, és leülve Juló székére, gombolgatni kezdte a kabátját.
– Meleg van itt – mondta. – Maga nem érzi?”

„– Minek köszönhetjük e váratlan látogatást? – érdeklődtem. – Mert azt, hogy csak épp erre járt, aligha hiszem el.
– Szó sincs véletlenről – mondta Ambrózy báró, kinek láthatóan máris melege lett, így sétabotját a könyvespolcok egyikének támasztva gombolni kezdte vastag télikabátját.”

Mégis, mikor kezdett beleszeretni Richárd Milibe?

Ez talán a legnehezebb kérdés, ami csak létezhet, hiszen az első kötet végének pozitív csengése, a második kötet zárkózottsága utal rá, hogy a legelső kötetben lelhetünk válaszra, pedig ez a kötet nem fedi fel Mili előtt, hogy mi ösztönzi arra Richárdot, hogy megvédje a leányt, mikor Mili a kuzinja után rohan cselédként beépülve.

Felettébb lassú kibontakozású érzelmekkel volt telítve Ambrózy, de az, hogy mikor kezdődött el a kedvtelése Mili iránt, nem biztos, hogy pontos dátummal meg lehetne határozni. Jómagam akkora időzíteném, mikor Richárd felkereste Mili édesapját, hogy tájékoztassa, hol van a lánya, illetve mikor visszatér a villába, még erőt vesz magán, hogy beszéljen a családi titokról Milivel.