Szer'usz világ idézetek

Kiválasztottam 20 kedvenc idézetemet, amit szeretnék megosztani veletek. Vegyesen, spoileres idézeteket is válogattam bele.
Ha nem elég az itt kiválogatott idézetek garmada, less be molyra.
https://moly.hu/konyvek/boszormenyi-gyula-szerusz-vilag/idezetek

Hiába vártam, a következő lélegzetvétel elmaradt. Vagy csak nem figyeltem eléggé? Torkomat láthatatlan ujjak kezdték markolni, az újságot kissé lejjebb eresztettem, szemem a kötést összefogó biztosítótűkre tapadt.
Richárd takarón heverő jobb keze aprót rángott, a cserepes ajkak közül pedig verébtől is gyenge, de azért jól hallható sóhaj kélt.
– Piszok alak! – szisszentem fel. – Ezért most büntetésül hallja meg, hogy „Kongóban a tegnapi napon Wulf őrnagy a Lubidi-folyó partján megütközött a lázadó denaluluákkal és szétverte őket. (…)

A rögtönzött kis beszédet hallva első gondolatom az volt, hogy Agáta mama és Richárd le se tagadhatnák szoros rokoni kapcsolatukat. Sok emberrel találkoztam már életemben, ám kizárólag ők ketten voltak képesek rá, hogy egyazon gondolatmenettel porig alázzanak, ám egyszersmind az egekbe is emeljenek.

Richárd némán, rezzenetlen hevert az ágyon, hunyt szemmel jelezve, hogy teljes közönyt érez a világ dolgai iránt.
– Makacs fráter – súgtam a fülébe, és apró csókot leheltem a halántékára. – Amint felébred, ezért a sok csendért, amivel engemet bánt, még számolunk.

– Mili!
A nevem gyönge, vihar tépte pillangóként rebbent a kórterem sűrű levegőjében, ám végül valahogy mégis elért hozzám. Megtorpantam, visszafordultam, és mielőtt Detrich kitaszíthatott volna a folyosóra, még láttam Richárdot, aki fejét félrefordítva, bágyadt tekintettel, kérdőn nézett utánam.

– Vegye tudomásul maga hólyag – mondtam szigorúan –, hogy én itten komornai minőségemben tartózkodom, így tehát bárminemű inzultus ér, az a gazdámat sérti, amit felépülése után személyesen Ambózy báró fog magán tettlegesen megtorolni karddal, pisztollyal avagy redőnyhúzóval, attól függően, éppeg mi akad a kezébe!

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a pucoválás vihara Herrdoktor sok apróbb holmiját kivitte az ablakon. A legtöbbjük már oly koszos, likas, törött és nyűtt volt, míg más kacatok egyenest veszedelmesnek tűntek, hogy a megmentésük lehetetlenné vált, pedig Isten a megmondhatója, én nagyon igyekeztem.

– Hol az ágyam?! – kérdezte a hóhemvagány.

– A bolhák és poloskák a hátukra vették, miként a szalmazsákot, cihát, takarót is, azután szépen elmaséroztak vele.

– Hát a lábosaim?!

– Azokat annyira megszerette a penész, hogy mikor súrolni kezdtem őket, menten szétmállottak, pont úgy, mint a hülye Holubek kőmíves, aki részegen belebucskázott a meszesgödörbe.

Isti úrfi ennek ellenére velem akart tartani, ám azt meg én tiltottam meg neki.

– Ha valami baja esik kendnek… – mondtam, mire ő csillanó szemmel közbevágott:

– Tán hiányoznék a komorna kisnaccsádnak?!

– Kórságot – fújtam rá. – Csak éppeg nem tudom, miként számolnék el magával a grófnő mamának.

– Amennyiben a kártyám valóban régóta Berndtné zsebében lapult, nem kéne sokkal gyűröttebbnek, elhasználtabbnak, netán koszosabbnak lennie?
– Az a nő igen tiszta asszony volt. – A felügyelő arcáról kezdett eltűnni a magabiztos vigyor. – Amikor megölték, akkor is épp mosott.
– Nos, a bíró ezt az érvelést bizonyára nagyon komolyan fogja venni. – mosolyodtam el, ügyelve, nehogy közben a hidegtől összekoccanjanak a fogaim. – Mondja, felügyelő úr, sok ilyen ostobaság kavarog még a fejében?
Detrich úgy ugrott talpra, hogy közben majd felborította a priccset, amin ült. Tekintete a sarok felé rebbent, ahol korábban a favödör állt, ám annak híján végül a cigaretta maradékát egyszerűen a cementpadlóra dobta.
– Ezer és egy – felelt azután korábbi kérdésemre.
– Oh, szóval ostobaságból bőséges készlettel bír – bólintottam előrelépve, hogy azután szándékoltan lassú, kimért mozdulattal Detrich füstölgő csikkjét széttapossam.

– A boru-biru nem kegyelmez senkinek. A szegényeknél pikkelyes léphörgést, a polgároknál heveny tüdőhersegést, a felsőbb osztályoknál pedig… Ezt még kimondani is borzalom: szemlencse ficamot okoz!

– (…) Tessen hát a báró úrnak megmondani, hogy merre szimatoljak, kit rúgjak bokán, vagy pofozzak laposra, és én máris intézkedem, csak legyen megint minden újra szép és szerelmetes, mint annak előtte volt.

Ambrózy báró ajkán mintha halovány mosoly futott volna át, (…)
– Kérem a botomat! – szólt Ambrózy báró, miután a beszámolónk végére értünk.(…)
– A botomat!
Magam léptem az ajtó mögötti esernyőtartóhoz és vettem ki onnét az ezüstfejes szerszámot. A báró remegő ujjakkal, bizonytalan kézzel markolta meg a botot, majd tekintetét annak végére függesztette, lassan kocogtatni kezdte vele a vaságy lábvégét, úgy elmerülve a gondolkodásban, hogy szinte füstölt néki az agyveleje.

– Eszünkbe sem volt árulkodni, de a báró úrnak igenis jogában áll tudni, ha a szívbélijét, akit… már bocsánat az őszintéért… még meg se csókdoshatott rendesen, bitóra szánják bizonyos Detrich nevezetű vigécek.

– Szóval túlzásba esett – szólt feddőn, bár cseppet sem haragosan a mamaméltóságos.

– A rugdosásra tetszik gondolni a grófnőnek? – húzta ki magát Boskó. – Én inkább kártyanyelven úgy mondanám, hogy letromfoltam a partit.

Az inas lábára pillantva, mely barna bőrcipőjében igen nagynak és rugdosásra különösen alkalmatosnak tetszett, érteni véltem, hogy a főportás végül miért engedett.

– Valóság ez, vagy álom? – kiáltotta a küszöbön túlról Zsarnay detektív, miután kinyílt előtte az ajtó. Terka néni, aki székely gyökerekkel bírt, ráadásul az Ambrózyk mellett töltött számos év alatt nagy gyakorlatra tett szert a váratlan események kezelésében, eme sületlen kérdést hallva sem lepődött meg. Ehelyett kicsinység elgondolkodva nézett fel a nálánál két fejjel magasabb nyomozóra, majd hümmeltve így válaszolt:

– Gondoljunk csak bele a dologba! Lehetségesnek tartja-e uraságod, hogy az ágyában fekve rólam álmodozzék?

– Ööö, nos… – jött zavarba Zsarnay. – Anélkül, hogy meg akarnám bántani kegyedet, azt kell mondanom, nem!

– Na lássa, én is hajszálra így gondolom. – bólintott elégedetten Terka néni. – Akkor pedig ebből egenyest az következik, hogy ez mégse lehet álom, csakis valóság.

Takarítani volna kedve leginkább annak, aki szoknyát hordva lép be oda, de tudható, hogy a báró úr birodalmában mégsem szabad semmihez se hozzáérni, mert egyrészt a masinériák, palackok bármelyike lehet pukkanékony matériával tele, másrészt ha a mi Richárdunk hazatérvén észrevenné – és észrevenné, az hót ziher! – a matatást, ő maga pukkadna szét mérgében.

– Hát maguk meg mi a mennydörgős ménkűt mívelnek a padlón?

– Haldoklunk, néne, maga is láthassa – feleltem épp csak felficcentve kicsinyt a fejemet. – Gáspár bácsi ugyanis a maga világlátott bölcsességével kitudományoskodta, hogy mivel a házat megóvni nem voltunk képesek, így feleslegessé vált az életünk, tehát most szépen, csendesen meghalunk. Mondjon értünk egy gyors imát, aztán menjen a dolgára, mert amilyen egészségesek vagyunk, ez bizony eltarthat még jó darabig.
Ezt hallva aztán a vén kocsis nagy káromkodva, ám nevetéstől rángó bajusszal talpra szökkent, annyit mondva csak…
– Mivel Mári naccsádtól békében nyugodni úgysem lehet, inkább újra felveszem a szolgálatot – és a tátott szájú Terka nénit félretolva sebesen indult, hisz még ezer dolog várta az életben.

– Detrich azonban téved. Én ártatlan vagyok, Márika pedig ügyes és eszes teremtés, aki folyvást ott tűnik fel, ahol az ember a legkevésbé…

Ekkor vágódott ki az ajtó, penderült félre a folyosón álló fegyőr, és harsant a kiáltás:
– Menjék már innét, maga málészájú smasszer, hát nem látja, hogy az én kicsi úrnőmet jöttem a sitiről kiszabadítani?!

A küszöböt átlépve oly szép látvány tárult elém, mint amilyen festményeket a búcsúsok szoktak árulni. A szoba egyetlen székén Agáta grófnőmama ült, ölében kalapjával, és miközben az ablakon beragyogó napfény koronásra ezüstözte ősz haját, ő komolyan, óvó tekintettel nézte fiát és menyét. Milike éppeg a betegágy párnáit igazgatta könnyű kézzel, segítvén felülni a mi bárónknak, aki meg erre úgy pillantott rá, hogy abból mindjárt tudtam: még mindég ollan szerelmes belénk, mint a füstös fene!

– Bárcsak olyan egyszerű volna a világ, ahogyan azt kegyed látja, Mück kisasszony! – szólalt meg ekkor Ambrózy báró, aki már megint nem a levesével foglalatoskodott, ezzel is bizonyítván, hogy a férfiember sosem hallgat az okos asszonyi szóra. – Ám ha a puszta tényeket nézzük, Detrich helyében én magam is letartóztattam volna Milit.

– Már hogy mondhat ilyet a méltóságos úr? – sikkantottam. – Hacsak úgy nem, hogy a láztól meghabarodott az agya veleje.

– Szó sincs ilyesmiről – nevetett az én drága úrnőm is, megsimítva férje pizsamás karját. – Richárd a logika embere, és a logika könyörtelen tudomány.

– Ami most magára vár, kedvesem, az nehezebb lesz, mint lefülelni egy egész rablóbandát. Ágyban kell tartania őt, míg egészen fel nem épül.

– Ha kell, gúzsba kötöm, vagy fejbe csapom valami nehézzel – fogadkozott Milike, mire Agáta grófnőmama szelíd mosollyal csak annyit felelt:
–Tud maga ezeknél jobbat is – és távozott.

– Ez valóban velős kérdés – szólt Milike, kivéve férje kezéből a zacskót, hogy aztán vigyázva visszadöntse őt a párnáira.

– Na de…! – tiltakozott a báró.

– Ám a választ ne most keressük rá! – csitította úrnőm, aki ezután hozzám fordult. – Márika, kérlek, eridj haza, és szólj, hogy vacsorára magam is otthon leszek, csak előbb valahogy elaltatom itt ezt a makacs embert.

Így aztán kiküldtek, szóval fityiszt nekik, mert nem szabad ám lesni, hogy mi is történik a bárónk meg az úrnőm között – de azért én picinykét mégis visszaleskődtem a kulcslikon át, és amit láttam, na, az olyan szép volt, kérem, mint tavaszi égen a hófehér gerlepár röpte…

További idézetek a könyvből:
https://schildkrotemegmondja.blogspot.com/2019/05/szerusz-vilag-mari-elszolasok.html