Anne Brontë: Agnes Grey - idézetek

Kiemelnék a könyvhöz hat idézetet, kis kedvcsinálóként, amik elnyerték a tetszésem.

Minden igaz történetnek van valami tanulsága, ámbár némelyikben nehéz meglelni e kincset, s ha megleljük is, gyakran oly csekélynek bizonyul, hogy a száraz, összezsugorodott bél nem kárpótol bennünket a dió feltörésének fáradságos munkájáért. Hogy az én történetemmel is ez lesz-e a helyzet, nem én vagyok hivatva eldönteni.

Élvezni szeretném az életet, flörtölni az egész világgal, míg csak az a veszély nem fenyegetne, hogy vénkisasszonynak neveznek; ezt a gyalázatot elkerülendő, tízezernyi hódolómnak mind összetörném a szívét, egyet kivéve, egy előkelő, gazdag és bőkezű férfit, olyat, akiért ötven nő eped, és ahhoz hozzámennék.
- Nos, amíg ezek a nézetei nem változnak meg, ajánlom, hogy maradjon csak hajadon; még akkor is, ha a vénkisasszonyság gyalázata fenyegeti.

Végül, jó magasan, egy tölgyfa girbe-gurba gyökerei közt, sikerült is megpillantanom három szál gyönyörű kankalint: oly édesen hajlottak ki rejtekhelyükből, hogy már a látványukra könnyel telt meg a szemem; de olyan magasan nőttek, hogy hiába próbáltam egyet-kettőt leszakítani s magammal vinni, hogy legyen miről álmodoznom: csak úgy érhettem volna el őket, ha felmászom a partra, ettől a szándékomtól azonban eltérített az, hogy ebben a pillanatban lépteket hallottam a hátam mögött, s már fordultam volna is el, amikor hirtelen összerezzentem a következő szavakra: - Engedje meg, hogy leszakítsam magának, Grey kisasszony! - Komoly, halk, nagyon is ismerős hang volt. A virágok egy perc múlva már a kezemben pihentek. Természetesen Weston úr volt az - ki más tett volna ilyen szolgálatot nekem?

"De - elmélkedtem tovább - mégsem érzi magát olyan elesettnek, ahogyan én érezném magam ilyen körülmények között; tevékeny életet él; a hasznos munkálkodás tágas mezeje terül el lábai előtt. Képes arra, hogy barátokat szerezzen; és otthont is tudna szerezni, ha akarna; nem kétlem, hogy ez előbb-utóbb szintén be fog következni. Adja Isten, hogy otthonát megosztó társa méltó legyen hozzá, és boldoggá tegye azt az otthont... megérdemli! Milyen csodás is lenne, ha..." De nem fontos, hogy mire gondoltam ekkor.

"Miért érdeklik erkölcsi és szellemi tulajdonságaim; mit számít neki, hogy én mit érzek vagy gondolok?" - tűnődtem magamban, és a szívem beledobbant e kérdésbe.

Elváláskor egyetlen pillantást, egyetlen kurta kis mosolyt kaptam tőle - de amit kiolvastam, kiolvasni véltem belőle, az jobban lángra lobbantotta bennem a remény tüzét, mint addig bármi.