Történetek magáról a szerző életéről, életéből. Fontossági szerepe már a borítószavazáskor is feltűnt, még nagyobb meglepetés volt, hogy a belső borítókra két képmontázs kerültek. Ettől lett még személyesebb, még kitárulkozóbb és nyíltan avat be minket Böszörményi az életébe.
A legelső történet egészen torokszorító lezárása bennem kétségeket okozott, tartva, hogy ennél csak nehezebben emészthető történetek olvashatóak a továbbiakban, de jól vegyített érzelmi hullámvasút övezi a teljes kötetet. Így apró mosolyokat lehet ettől függetlenül találni benne, és nem kifejezetten a legszomorúbb történetcsokrot kaptuk kézhez. Persze, érzékenyeket ez is megríkathat, és az erősebb lelkűek is legalább elgondolkodnak, ha nem is magán az életen, de a saját életükön biztosan.
Bemutatja élete "szereplőit", akik fontosak számára. (Esterházy Péter örült volna ennek a kötetnek véleményem szerint.)
A legelső történeten kívül inkább apró mosolyfakasztó történetek olvashatóak, betekintést nyerve Gyula bátyó gondolataiba. Nem mély, vagy depresszív történetek lettek beleválogatva, inkább a kitartásról, az optimista világszemléletről, ami lehet kicsit gyermeki naivitással megfűszerezve, mint a Kucó, de ezek az apró reménnyel teli pillanatok formálhatták őt olyanná, mint amilyennek a jelenlegi olvasói ismerhetik.
Vannak pillanatok az ember életében, amikre jól emlékszik, főleg, ha azok a keserűség érzetéhez köthetőek. Megismerhetjük Böszörményi családját, kicsit beleláthatunk azon gondolatokba, amire talán ő maga is felnőttként sikerült értelmeznie, tudva, hogy ebben a helyzetben valójában senkit sem tekinthetünk hibásnak. A felnőttek félelemmel állnak szemben az ismeretlen helyzettel, nem tudják kezelni, a szülök konfliktusa pedig, ahogyan átlagban történik a családoknál, a gyerekek esetében is következményekkel jár.
A második történet egy érdekes és fiktív beszélgetés a nagyapjával. Az idő relatív, nem megfogható, itt nem a megfigyelés, hanem a párbeszéd kerül előtérbe. Ez a történet számomra pozitív töltetű volt, pedig egy illúzió szövi át, teli ábránddal. (Utólag talán a Jonatán kalandjai sorozata az, ami hasonló hatással volt rám.)
A harmadik elbeszélés inkább félig mesés, egy túra Olgi nénivel. Köztudott, hogy nagy hatással volt Böszörményire az egykor rá vigyázó Olgi néni, így mindenképp örülök, hogy a sokszor megemlített történet, amit szinte minden interjújában megemlít, most teljes egészében olvashatóvá vált előttem.
Emellett édesanyjáról is említést tesz, szó esik az elhagyatottság érzéséről, édesanyja lelki vívódásairól, és küzdelméről, hogy a fiának viszonylag jó legyen az élete. Bármit is írt, vagy megjegyzést tett Böszörményi a történetben, szerintem ő az egyedüli, aki véleményt formálhat arról a személyről, akinek félig az életét köszönheti.
A történetben nem egy érdekes helyszín jelenik meg, ami a részemről egy burkolt hatással lehetett az egyik népszerű könyvsorozatához. (Még, hogy csak úgy jött az ötlet Pesttel, a Dunával, meg a Budai-hegyekkel… Ambrózy báró ennyivel hamarabb is megszülethetett volna.)
A Verébszív című történet újabb meglepetéssel szolgált. Nézőpont egy madárral, akivel egy újabb gondolkodásra sarkalló történetet elevenít meg. Dermesztő realista kép, aminek egyik tanulsága lehet az, hogy ne adjuk fel az elképzeléseink, és ha másban nem is, de önmagunkban higgyünk. Két hasonló helyzetű ember, mégis a gondolkodásmód különböző: az egyik reménytelen, nem lát kiutat, míg a másik remél és hisz egy jobb jövőben, amit végül sikerül is elérnie.
A Kucó, avagy kuckó magának az olvasónak mesél.
Főszereplője Tamás, egy elhagyott felnőtt, bevezet minket, mint barátját, az intézet mindennapjaiba, ahol éveket töltött maga Böszörményi is. A nagyfiú lehet, hogy kicsit szellemileg nem tartozhatott az épek közé, de ezért a gyermeki ártatlansággal övezett őszintesége az, ami közvetlenebbé teszi a történetet.
Nincs kertelés, óvatosság, csak a leplezetlen igazság. Mégis Tamás meséje olyan, mintha magának Böszörményinek meséli el a helyzetét, a történet vége függővéges és nem tudtam végső konklúzióra jutni, mi is történt, mi lett végül és mindez milyen következményekkel járt. A tartalma változó, néhol reményekkel és ábrándokkal teli, és a benn lakókkal, akik szeretnének a Nagy Életbe kikerülni. A benti élet kicsit sem örömteli, a szegényes és ingerszegény környezet, az ápolók viselkedése a benn lakókkal szemben mind menekülésre sarkallja az ép elméjűeket.
Ahogyan csak ismételni tudom, nincs kertelés, szó esik a bántalmazásokról, az atrocitásokról, amiket megszenvedtek a lakók. Erőszakos nevelési módszerek, a nemi identitásokkal szembeni tolerancia hiánya, a zaklatás, végül a reménytelenségbe hajszolt öngyilkosság mind nem csak fizikailag, lelkileg is kikészíti az embert. Tamás így is a szerencsések között lehetett és kicsit sem kételkedek, hogy a leírt élmények mind igazak és az akkori valóságnak megfeleltek. És mivel ezt maga az olvasó is tudhatja, ez az a keserű igazság az, amit nehéz a történetben lelkileg feldolgozni.
A pontot az i-re maga az utolsó novella adja, ami a társadalmunknak, önmagunknak is egyfajta „lelki pofon”. Akinek nem lett volna elég a Kucó, az még kap egy imát, remélve, hogy a süketek végre meghallják, a vakok végre megláthatják mindazt, amit a kételkedők nem akarnak elhinni.
Az utolsó bekezdésben levő tanács tartalmát pedig meghagynám a kötetet kézbe vevőeknek, mert sejtem, hogy ők is szeretnének ugyanúgy felelni és köszönetet mondani egy olyan imára, aminek jó lenne, ha lenne beteljesülése.
Mit lehet tenni ezután? (Miután?)
„… tedd polcodra fel e sorokat, nézegetve őket naponta jól.”