A könyvhöz kiemeltem nyolc idézetet olvasás közben, ezt teszem közzé, kis csemegézésnek a kötetből.
Anne huszonhét évesen egészen másként vélekedett
efelől, mint tizenkilenc éves korában, amikor meggyőző érvekkel befolyásolhatták
gondolkodását. Nem hibáztatta Lady Russellt, önmagát sem, amiért elfogadta
irányítását; csak úgy érezte, ha most egy fiatal pár hasonló körülmények között
hozzá fordulna tanácsért, sosem ajánlana olyasmit, amitől nyomban biztosan
boldogtalanok lesznek, holmi ennyire bizonytalan jövendő szerencse ellenében...
Meg volt győződve arról, hogy az otthoniak rosszallása ellenére, a fiatalember
hivatása miatti aggodalom s minden előre látható gond, akadályok és csalódások
közepette is boldogabb asszony lenne, ha fenntartja, mint amilyen attól lett,
hogy feláldozta jegyességét;
Frederick Wentworth ilyesféleképpen nyilatkozott róla, de arról sejtelme sem volt, hogy szavai visszakerülnek hozzá. Az volt a véleménye, hogy iszonyúan megváltozott, mikor megkérdezték, kicsúszott a száján, amit gondolt. Nem bocsátott meg Anne Elliotnak. A lány megbántotta; elhagyta, és fájdalmat okozott neki; ám ennél is súlyosabb, hogy gyenge jellemnek bizonyult, mert ha nem az, nem így viselkedett volna, s Frederick a maga öntudatos, magabízó természetével ezt nem bocsátotta meg. A lány, hogy másoknak kedvére tegyen, lemondott róla. A környezete meggyőzhette az érvelésével. Gyönge volt, sőt gyáva is! A fiatalembert annak idején forró érzelem fűzte Annehez, s azóta sem találkozott nővel, aki a szemében felért volna vele, ám eltekintve holmi természetes kíváncsiságtól, semmi vágyat nem érzett, hogy viszontlássa valaha. Amit a lány iránt érzett, megszűnt, örökre vége.
Büszke, nyílt tekintete arról vallott, hogy igényes
és meggyőződéssel az; és Anne Elliot járt a fejében, amikor, most már komolyan,
kifejtette, miféle nővel szeretne összetalálkozni. Szelíd modorral párosult
erős lélek - ez volt elképzelésének summája.
Megújulnak-e vajon a régi érzelmek? Majd elválik;
ámbár hogy mindkettőjük emlékezetében felfrissült a múlt, ahhoz nem fért
kétség; elkerülhetetlenül felbukkant újra; a kapitánynak akaratlanul is meg
kellett említenie eljegyzésük évét ama kis beszámolók során, melyek elől a
társalgásban nem térhetett ki. Hivatása alkalmassá tette, hajlandósága
ösztönözte a mesélésre; s már az első együtt töltött estén felvetődött efféle:
ez hatban történt, vagy: ez még tengerre szállásom előtt volt, hatban; bár nem
akadt el a hangja, és Anne-nek semmi oka nem volt feltételezni, hogy Frederick
tekintete titkon őt keresi, miközben beszél, mégis, ismervén gondolkodásmódját,
tudta: lehetetlen, hogy fel ne törjenek az emlékek, csakúgy, mint benne.
Bizonyosan ugyanaz jutott eszükbe mindkettejüknek; bár azt korántsem hitte,
hogy a gondolat mindkettejüknek egyformán fájdalmas.
- Tudod - fejtegette Mary -, semmiképpen nem tartom
megfelelő partinak Henrietta számára; és megfontolva azt, miféle kapcsolatokra
tettek szert Musgrove-ék, nincs is joga hozzá, hogy így eltékozolja magát. Úgy
vélem, egy fiatal nőnek nincs joga hozzá, hogy választásával kellemetlen, kínos
helyzetbe hozza családjának legfontosabb tagjait, nem megfelelő hozzátartozókat
kényszerítsen olyanokra, akik nincsenek hozzászokva ilyesmihez. Végül is,
kérdem én, ki az a Charles Hayter? Senki és semmi. Falusi káplán, és kész!
Nagyon méltatlan házasság egy uppercrossi Musgrove kisasszony számára.
Igen, ezt tette. Anne benn ült a kocsiban, s
átérezte, hogy ő helyezte el, az ő akarata érvényesült, az ő keze vitte véghez,
s mindezt azért, mert észrevette, mennyire elfáradt, s elhatározta, pihenőhöz
juttatja. Anne-t meghatotta iránta való figyelmessége, amit ezek az apró
körülmények bizonyítottak. Ez az eset mintha koronája lenne mindannak, ami
eddig történt. Megértette a férfit. Nem bocsátott meg... de érzéketlen nem
tudott lenni iránta.
Amint a partról felfelé vezető lépcsőhöz érkeztek,
egy úr, aki éppen lemenni készült, udvariasan félrehúzódott, s megállt, hogy
utat engedjen nekik. Felérkezve elhaladtak mellette; eközben a férfi szeme
megakadt Anne arcán, s olyan őszinte csodálattal tekintett rá, hogy Anne
figyelmét sem kerülhette el. Valóban nagyon csinos volt; szép, szabályos
arcvonásaira most, hogy friss tengeri levegő érte az arcbőrét, a viruló ifjúság
üdesége is visszatért, a szeme is ragyogott. Nyilvánvaló volt, hogy az úriember
(mert modora tökéletes úriemberre vallott) módfelett megcsodálta; Wentworth
kapitány visszafordult, rápillantott, nyilván észrevette a dolgot... s
felvillanó tekintete mintha ezt mondta volna: „Ezt a férfit elbűvölte... de én
is mintha ebben a pillanatban viszontlátnám valamelyest a régi Anne Elliotot.”
Anne-nek csak annyi ideje volt, hogy közelebb lépjen
az asztalhoz, amelyen az imént a kapitány írt, mikor visszatérő lépteket
hallott, nyílt az ajtó: ő volt az. Elnézést kért, de ott felejtette a
kesztyűjét, s gyorsan átvágván a szobán, az íróasztalhoz sietett, háttal
fordulva Mrs. Musgrove felé, a szétszórt papírlapok alól levelet húzott elő,
égően könyörgő tekintetet vetett Anne-re, letette eléje a levelet, sietve fogta
kesztyűjét, s már kint is volt, szinte anélkül, hogy Mrs. Musgrove felfogta volna
visszatérését... pillanat műve volt az egész!