Ne ragadjunk le a Büszkeség és balítéletnél, mivel aki megkedveli Jane Austen történeteit, biztosan kézbe veszi a következő kötetet.Fülszöveg:
Anne Elliot huszonhét éves korára már beletörődött, hogy körülményei a vénlányok sorsára kárhoztatják. Annak idején családja és barátai lebeszélték arról, hogy egy bizonytalan jövőjű, összeköttetések híján csak saját tehetségére utalt fiatal tengerésztiszt felesége legyen. Az egykori szerelmesek nyolc év után találkoznak ismét, véletlenül. Wentworth kapitány azóta fényes pályát futott be, meggazdagodott, s most, hogy a napóleoni háborúk befejeződtek, le akar telepedni, családot alapítani. Leendő feleségével szemben mindössze egy követelményt támaszt: bárki lehet – csak Anne Elliot nem…
***
Nincs annyi filozófia a főszereplő nézőpontjából, mint egy Brontë regényben, de emiatt könnyebbnek is hatott a történet elolvasása és átélése. Nem egy túlzottan hosszú történet, mégis az, ami érdekelheti az olvasót, kicsit csalódást keltő lehet, hogy csak a végén tudhatjuk meg szereplőink indítékait és végső döntését.
A történetben főszereplő Anne, és egykori, rövid ideig vőlegénye, Wentworth kapitány kölcsönös érzelmei nyíltak meg az olvasónak, akiket a lány családja kényszerből elválasztottak.
Ahogyan telnek az évek, a téves döntések után, a két fiatal, felnőtt fejjel szembemegy az elvárásoknak, a környezet megítélésének és fő céljuk, hogy eldöntsék, valójában szeretnének-e közös életet. Egy dolog szól ellenük, mégpedig a hosszú idő, amit várakozással és vágyakozó, kétségekkel telve töltenek, nem tudva, mennyire csillapodott le az egymás iránti kölcsönös érzelmek, amit annak idejét éreztek, és ami miatt összekötötték volna az életüket.
Kérdésköre az érzelmekre alapoz, avagy elhalványodnak-e a kölcsönös érzelmek az évek során? A tévedések javíthatóak-e a későbbiekben?
Cselekmény gazdag, mégis a fő történet csak a legvégén bontakozik ki, emiatt az érdeklődést végig fenntartja az olvasóban. Nincs túlkomplikálva, se nem melankolikus, se nem szórakoztató hangulatú, mégis minden megvan benne, ami kell egy klasszikus romantikus történethez. Szép, tiszta, mindennemű pironkodó tartalom nélküli, kiemelve a szerelem témája körül felmerülő gondolatokat.
Felvázolja a korhű társasági viselkedést, hozzáállást a házassághoz. A mellékszereplők nem biztos, hogy megnyerik az olvasók tetszését, a „tapasztaltabb” idősek tudálékossága, a pletykák, az ármánykodó cselszövések még ezt a történetet sem kerülték el, megismertetve az emberi természet aljasabb viselkedését, ahol csak a vagyonról, a rangról vagy épp a presztízsről szól minden.
Szereplőink hosszú várakozási ideje olyan tapasztalatokat ad nekik, ami után meggyőződhetnek döntésük helyességéről. Nyolc év elteltével, láthatják érett fejjel a fiatal házasok problémáit, de belelátnak a hosszú házasságok gondjaiba is, így számukra már tudatos döntés az, hogy összeházasodjanak, tudva, hogy ők csakis egymást tudják boldoggá tenni.
A két főszereplő kedvelhető, szimpatizáltam velük, szerencsére nem kellett körmöt rágva izgulni értük, mivel már elejétől fogva tudható volt a boldog történetlezárás. Nem voltak olyan váratlan fordulatok, amik indokolttá tették volna, hogy kifejezetten negatív karakter is kerüljön a történetbe.