Charlotte Brontë: Villette - idézetek

A kötetből kiemeltem pár kedvenc jelenetet, fontos momentumot. Vigyázat, cselekményleírást tartalmaz!


Rendkívül különös gyermek, gondoltam, amint elnéztem az alvó arcvonásait a beáradó holdfényben, s óvatosan, lágyan megtörölgettem a szempilláit és nedves arcocskáját. Hogyan boldogul majd a világban, hogy küzd meg az élettel? Hogyan viseli el a megrázkódtatásokat, a visszautasításokat, a megaláztatást, az elhagyatottságot, mely megpróbáltatásokat - ahogyan a könyvek és a magam tapasztalatai tanúsítják - nem kerülhet el senki halandó?

Csak a gyáva éli le egész életét egy kis falucskában, s hagyja, hogy képességeit belepje a rozsda és a sötétség.

Talán nem tartozott rám, hogy sokat töprengjek magatartása rejtélyén, avagy eredetét vagy céljait kutassam; de ennek mégsem tudtam ellenállni. Az orvos nyíltan célpontja lett megfigyelésemnek, hiszen ő csak annyi figyelmet szentelt jelenlétemnek, amennyit valaki az én külsőmmel éppenséggel elvárhat, vagyis körülbelül annyit, amennyit egy nem túlságosan hivalkodó, nem különösebb asztalosmunkájú bútordarabnak, vagy nem különleges mintájú szőnyegnek szentelnek. Gyakran, míg Madame-ra várt, úgy tűnődött, mosolygott, szemlélődött vagy hallgatózott, mint aki azt hiszi, egyedül van a szobában. Időközben én szabadon bogozhattam magatartásának és mozdulatainak rejtélyét, s azon tűnődtem, mit jelenthet ez a különös érdeklődés és elmélyülés - melybe kétség, rejtélyesség vegyül, s mindezt valami megmagyarázhatatlan vonzóerő hatja át -, ami ide fűzi őt e zárdaszerű intézményhez, mely elzárt terület egy főváros sűrűn beépült centrumában. Úgy hiszem, az orvos sohasem vette észre, hogy nekem szemem is van, s azt még kevésbé, hogy ész van a fejemben. Nem is jött volna rá sohasem, ha az a bizonyos nap nem lett volna.

Talán nem tartozott rám, hogy sokat töprengjek magatartása rejtélyén, avagy eredetét vagy céljait kutassam; de ennek mégsem tudtam ellenállni. Az orvos nyíltan célpontja lett megfigyelésemnek, hiszen ő csak annyi figyelmet szentelt jelenlétemnek, amennyit valaki az én külsőmmel éppenséggel elvárhat, vagyis körülbelül annyit, amennyit egy nem túlságosan hivalkodó, nem különösebb asztalosmunkájú bútordarabnak, vagy nem különleges mintájú szőnyegnek szentelnek. Gyakran, míg Madame-ra várt, úgy tűnődött, mosolygott, szemlélődött vagy hallgatózott, mint aki azt hiszi, egyedül van a szobában. Időközben én szabadon bogozhattam magatartásának és mozdulatainak rejtélyét, s azon tűnődtem, mit jelenthet ez a különös érdeklődés és elmélyülés - melybe kétség, rejtélyesség vegyül, s mindezt valami megmagyarázhatatlan vonzóerő hatja át -, ami ide fűzi őt e zárdaszerű intézményhez, mely elzárt terület egy főváros sűrűn beépült centrumában. Úgy hiszem, az orvos sohasem vette észre, hogy nekem szemem is van, s azt még kevésbé, hogy ész van a fejemben.

– Spártai leányzó! Kevély Lucy! – kiáltott fel mosolyogva. – Graham is mondja, hogy magánál különösebb, szeszélyesebb kis nőszemélyt nem is ismer. De maga kiváló teremtés, mind a ketten annak tartjuk.
– Tartsanak mind a ketten, aminek akarnak – mondottam. – Csak annyit kérek, hogy oly keveset szerepeljek beszélgetéseikben vagy gondolataikban, amennyire csak lehetséges. Nekem megvan a magam életmódja, teljesen függetlenül a magukétól.
– De, Lucy, a mi életünk csodaszép, vagy legalábbis az lesz, és abban magának is osztoznia kell velünk.
– Én nem osztozom ezen a világon semmiféle nő vagy férfi életében, olyan értelemben semmiképpen, amit maguk neveznek osztozásnak. Azt hiszem, nekem megvan az én egyetlen barátom, de ebben még nem vagyok egészen bizonyos; és mindaddig, míg erről teljesen meg nem bizonyosodom, magányosan élek.
– De a magányosság szomorúságot jelent.
– Úgy van, szomorúságot jelent. De az élet sokszor ennél rosszabbat is tartogat számunkra. A bánatnál is szörnyűségesebb, ha valaki összetöri a szívünket.
– Lucy, azon tűnődöm, vajon akad-e ember, aki egészen megérti magát?

És a gyermek átadott egy cédulát: a kis galamb térdemre ejtette az olajág letépett levelét. Nem

volt rajta se cím, se név, csak néhány sor írás:

Nem volt szándékomban akkor búcsúzni magától, mikor a többiektől elköszönök, de

mégis reméltem, hogy láthatom a tanteremben. Elszomorított, hogy nem így történt.

Beszélgetésünk tehát elhalasztódott. Álljon készenlétben, s várjon rám. Mielőtt hajóra

szállok, látnom kell, s hosszasan beszélnem kell magával. Legyen készenlétben: minden

perccel számolnom kell, s pillanatnyilag nem is vagyok szabad. Ezenfelül még van egy

személyes elintéznivalóm is, amit senkivel nem akarok közölni, még magával sem...

Paul

– De hát mit vétettem, Miss? Nem engedem, hogy feleségül menjen Paulhoz, nem tűröm, hogy ő megházasodjon.
– Irigy kutya! – kiáltottam rá. Mert tudtam, hogy titokban ő akarta Pault, mindig is akarta.

Közeledett, benyitott, s én háttal álltam az ajtónak; kissé megriadtam, furcsa érzés volt, de futó és hirtelen, s nem volt rá időm, hogy elemezgessem. Megfordultam, és ott álltam a mesternek vélt férfi előtt. A nyitott ajtóra néztem, és láttam, hogy valakinek az alakja betölti a nyílást, és szemem Paul úr képét vetítette agyamba. Száz és száz imával terheljük az Eget, de a fohászkodó hiába várja a beteljesülést. Ám egyszer eljön életünkben a szép nap, mikor az arany-adomány ölünkbe hull: teljes boldog beteljesülés ez, tökéletes megvalósulás.

Egyik kezével megfogta kezemet, a másikkal hátratolta kalapomat, és a szemembe nézett. A derűs mosoly eltűnt arcáról, ajka olyasmit fejezett ki szótlanul, mint mikor az anya gyermekén váratlanul nagy változást vesz észre, betegséget, nélkülözés vagy kimerültség nyomait. Most valami megzavart bennünket.

Ez több volt, mint amennyit el tudtam viselni, s mivel már nem tudtam magamba fojtani, felkiáltottam:

– Megszakad a szívem!

Azt is éreztem, amit mondtam: szorító fájdalmat a szívemben; de a feszültségben még egy pecsét feltört, mert Paul úr szinte lehelve suttogta fülembe: – Bízzék bennem! –, s ez, bár levette a terhet, szabaddá tette az utat. Mélyet sóhajtottam, a hideg futkározott a hátamon, reszkettem, de megkönnyebbülve kitört belőlem a zokogás.

– Bízza őt rám; ez roham, majd megvigasztalom, s elmúlik - mondta rendületlen nyugalommal Madame Beck.

Az ő vigasztalására szorulni, olyasmit jelentett számomra, mint a méregkeverő és a méregpohár társasága. Paul úr azonban keményen, nyersen és röviden válaszolt:

– Laissez-moi! – A barátságtalan hang valóságos zene volt nekem, különös, határozott, de életet adó.

Megállt, s rövid, határozott választ adott: választ, mely elhallgattatott, lefegyverzett, s teljesen kielégített. Ettől fogva már örök időkre meggyőződhettem arról, mit jelentek neki, s hogy aztán rajta kívül mit jelentek a világon a többi embernek, ezzel most már végképp nem törődtem.

– Lenne olyan szíves, átvenni tőlem néhány prospektust szétosztás céljaira, egy barátom érdekében? – kérdezte, és felöltője zsebéből előhúzott néhányat, s átnyújtotta.

De nem szólt semmit, elégedetten hallgatott. Ma is magam előtt látom mosolyát, lesütött szemét, egész magatartását.

Érzelmeimmel küzdöttem, s ezt csak ilyen méltatlan szavakkal voltam képes kifejezni. Szóval aligha is lehetett. A beszéd törékeny, nem rugalmas, hideg, akár a jég, s elolvadt vagy megrepedt az erőfeszítésben. Paul úr szótlanul figyelt. Felemelte kezét, s meg akarta simogatni hajamat, közben ajkamhoz ért, s én rászorítottam számat, így adóztam neki. Ő volt a királyom: királyi adományt juttatott nekem ez a kéz, s ezt elismerni öröm és kötelesség volt.

Ő csak mosolygott, mintha örömét lelné benne. Heves, féltékeny és fennhéjázó voltam, bár eddig a pillanatig azt sem tudtam, hogy rejtőzik ilyesmi a természetemben, hogy lehet efféle hangulatom. Szívére vont. Tele voltam hibával: elfogadott azokkal együtt. A teljes lázadás pillanatában a teljes békességet tartogatta számomra. Szavai simogatták fülemet: - Lucy, fogadja el szerelmemet. S ha eljön a napja, osztozzon életemben. Legyen a legdrágább, a legelső számomra a világon.

Madame Beck kapujához érkeztünk. A Keresztelő Szent János toronyórája kilencet ütött. Ebben az órában, ebben a házban, tizennyolc hónappal ezelőtt, ugyanez a férfi hajolt fölém, nézett arcomba, szemembe, és döntött sorsom felől. A mai estén pedig ismét fölém hajolt, szemembe nézett, és döntött. Milyen más volt a tekintet... milyen más a sors! Úgy döntött, az ő csillagzata alatt születtem: úgy látszott, reám is ragyog a sugara, és zászlóként borul fölém. Valaha... ismeretlenül és szeretetlenül nyersnek és különösnek tartottam: alacsony termete és a szögletessége, sötét bőre, modora nem tetszett nekem. Most pedig át- és áthatott egyéniségének ereje, életre keltem szeretetétől, értelmemmel felfogtam értékét, szívemmel jóságát... többre becsültem az egész emberiségnél. Elváltunk: nekem adta szerelme zálogát, aztán búcsút mondott. Elváltunk egymástól. Másnap hajóra szállt.

Egy bőkezű adakozó bőségesen táplálta a tüzet, védve voltam fagytól, szűkölködéstől, nem kellett félnem a nélkülözéstől, nem tett próbára a bizonytalanság. Minden hajó levelet hozott tőle: ugyanúgy írt, amint adott, s amint szeretett: tele kézzel, egész szívvel. Írt, mert szeretett írni: nem hallgatott el semmit, mert nem szeretett titkolózni. Leült, tollat, papírt fogott, mert szerette Lucyt, és sok mondanivalója volt számára; mert hűséges volt és figyelmes, gyengéd és igaz. Nem volt színlelés, ámítás, semmi üresség vagy valószerűtlenség a lényében. Könnyű mentegetőzés sohasem hagyta el ajkát... tolla sohasem folyamodott gyáva színleléshez, sekély semmiségekhez; nem hajított követ senkire, nem mentegetőzött, nem rejtett gonoszságot, sem szomorúságot. Levelei éltető táplálékot hoztak, üdítettek, mint a forrásvíz.

De elég: hagyjuk abba nyomban. Elég szó hangzott el. Ne zavarjunk meg nyugodt, gyengéd szíveket. Hadd reménykedjék a derűs képzelet. Szülessen számukra új gyönyörűség a szörnyű rémületből, szabadulás a veszedelemből, menekvés a halálból: a megvalósult hazatérés. Képzeljék el a viszontlátást és a rákövetkező boldog életet.