Böszörményi Gyula: Árnyvadászok (Jonatán kalandjai 3.)

Van, volt, vagy csak lesz? Tudom, tudni fogom vagy már tudtam, hogy mit ad, adott vagy épp adni fog nekem ez a kötet?

Maga a Jonatán kalandjai trilógia kötetei külön-külön, önmagukban is olvashatóak. Egyben olvasva pedig, az első kötet esetén a jelenben, a másodikban a jövőben, most pedig a múltban ténykednek főszereplőink. Pontosabban a főszereplőnek álcázott szereplőink, mert a fő dolog, ami köré épül a sorozat, az maga a könyvek, az írás és az ehhez tartozó tudás.

Ahogy a fülszöveg sejteti, Jonatánék ellensége, Üpszilon nem tűnt el, legfeljebb csak átalakult, szereplőink pedig visszatértek a régi kerékvágásba, mígnem összefutottak egy idegennel, ami által, mire feleszméltek, mi történik velük, már az 1400-as években pisloghattak egymásra értetlenül az összeszedett társaság. Cél: megvédeni Jonathan Gutenberget, aki nélkül átlag ember nem ismerhetné az írást, a nyomtatványokat és a könyveket.

Nyakfacsar egyértelmű kis kedvenc lett, a Gergő és az álomfogókban megismert Monyákos Tubát is megszégyenítő csavaros káromkodásai fellendítették vidámsággal a kötetet. Abecedarius esetében is egyre többet tudunk meg róla, ezzel megkedveltette magát.

Kifejezetten szórakoztatási célzattal vettem a kezembe, és kikapcsolódásra megfelelőnek bizonyult. Az előző részekhez viszonyítva, vagy akár a többi Böszörményi sorozatot nézve az Árnyvadászok is derűt fakasztott. Az írásstílus megszokott, mindig vannak új szófordulatok és hiába ismerek már sok-sok világot Gyula bátyó repertoárjából, ez a kötet is tartogatott újdonságokat.
Persze, vannak momentumok, vagy megszokott mondatok, amiből egyből felcsillan a Böszörményi köteteket olvasók szeme, de ezek számomra pozitívak voltak mindig, nem tudok róluk úgy nyilatkozni, hogy „klisés” vagy „unalmas”, mert már a harmadik könyvsorozatban ugyanúgy felbukkan a jól ismert mondat.

Számomra ez csak még inkább azt jelenti, hogy egyfajta, szinte észrevehetetlen összeköttetések alakultak ki a Böszörményi világok között. Az álomfogó világ halk rezgése dereng fel a Jonatán kalandjaiban, aminek lazasága átfut a Lúzerek világába és ugyanúgy a gonosz ellen harcolnak, akárcsak Lilith a Rémálom trilógiában. Ha pedig ezek a titkos kapcsolatok nem jöttek volna létre, maga a briliáns eszű bárónk sem lenne képes olyan lehetetlen ügyeket felgöngyölíteni, amiket az Ambrózy sorozatban olvashatunk. (Ahogy mondani szokásom, nem tűnnek el a szereplőink, csak másik világba révülnek.)

Na, de vissza Jonatánék új kalandjához, amikor is visszakerülnek a XV. század derekára, hogy eddig számukra ismeretlen küldetéssel győzzék le az eltűnt Üpszilont. (konkrétan most esett le, mennyi vonatkozás is van a német nyelvre, pedig annyit agyaltam, miért is Üpszilon az Y. – még egy indok, miért nem nyelvvizsgáztam le németből és miért ne erőltessük, ami nem megy, még akkor sem, ha elviekben első osztálytól tanítottak német nyelvet. A lényeg, ezt most ütött a fejemnek rendesen.) Igen, sok német vonatkozás van benne, a mai elangolosodott világunkban szinte öröm számomra, ha könyvben német nyelvvel találkozom.

A teljes történet körbeért, mikor befejeztem talán ez az első sorozata Böszörményinek, aminél konkrétan beletörődve vettem tudomásul, hogy vége egy nagyon jó történetnek. Konkrét hiányom lépett fel, ami szinte kiabálta a fejemben, hogy gyorsan lépjek át egy másik világba a Gutenberg galaxison belül.

Voltak jelenetek, amik esetében azt tudom mondani, akárcsak a Gergő és a táltosviadal esetében, hogy ez a kötet tényleg tizenéveseknek íródott. Ettől függetlenül van pár gyöngyszem elszólás, és narráció, amin felnőttként szerintem élvezhetőbb, vagy hamarabb fog értelmet nyerni. (a gunyoros mosolyom még most sem tudom letörölni a képemről)

Főszereplőink, Jonatán és Galagonya itt már tizenöt évesek, és ez nem is jelent gondot a történetben. A tény, hat évre a középkorba ragadtak. Az is megmagyarázott tény, hogy az időutazók nem öregednek egy percet sem, míg a jelen idejükhöz viszonyítva máshol vannak. Talán egy gyerekben nem merül fel a kérdés, bennem inkább, hogy oké, hat évre ott ragadtak, meg az akkori időben már 14 évesen is felnőttnek számítottak többnyire a gyerekek. Még az is rendben van a részemről, hogy nem öregednek… de szellemileg nem nőnek fel közben? Olvasás alapján nem, nem nőttek fel, hiszen a párbeszédjeik alapján nem mondtam volna kapásból rájuk, hogy huszonéves fejjel gondolkodnának. Meg ha az ellenkezője lett volna, akkor bizonyos jelenetek más értemet nyertek volna. (Más könyvekben is népszerűek a szénakazalos csókpartik, de a kiskorúakra való tekintettel ennél több már nem kerülhetett bele a könyvben. Felnőtteknek meg erre vonatkozólag van más könyv százával, szóval rossz, aki rosszra gondol…)

Egy fülszövegen eldobtam az agyam, és úgy éreztem, mintha Gyula bátyó belelátott volna a fejembe. Feltettem magamban egy kérdést, mikor olvasás közben belefutok, hogy bizony erre most még nem kapok választ. (akaratlanul is kinyögtem egy letegezős „Kösz”-t) – Tudom, hogy szokásom olyan kérdéseket feltenni, amire a szerző sem tud választ adni, de szerencsére a végén újabb fülszövegben olvashattam egy megelégedésre készséges választ.

A másik, amin szakadtam a nevetéstől, az a kötet végétől olyan 20 lapnyira botlottam bele, Abecedarius elszólásába. (ez egyenesen vesébe látás volt) Most az egyszer tényleg együtt éreztem a mi ágyalapi koboldunkkal.

Egy lényeges bökkenő, amiről írnom kell, mivel csakis az utolsó négy oldalon bukkant fel, és ami kicsit megrendítette a döntésem, hogy megadhatom-e az öt csillagot.
A héten, az Emma lányánál már kifejtettem, hogy sikerült egy nagyon jó olvasási élményt elrontani az utolsó pár oldallal, mert nem kedvelem, ha a politikai dolgokat beleszőnek a történetbe a szerzők, de most a reklám egyik nyílt formájáról van szó.

Szögezzük le, annyiban vagyok tisztában, hogy még anno 2008 környékén jelent meg, amikor még a Jonatán könyvek valamelyest gyerekcipőben jártak, és én magam is emlékszem, hogy általános iskola, felső osztályaiban láttam a kiadó plakátját az oktatási intézményünkben. Nem sokkal később kaptam meg életem első Könyvmolyképzős kötetét, az Elveszett történetet. (milyen véletlen…) Ugyebár ez volt az a könyv, ami eldöntötte számomra tíz évvel később, hogy bizony és adok Böszörményi Gyulának egy újabb esélyt és megrendeltem a Leányrablás Budapesten kötetet. (második kicsit sem véletlen… ha ezt anyámék tudták volna tíz éve, mivel fog az járni, ha megveszik nekem az Elveszett történetet… Jó, nem hiszem, hogy anyu annyira mormog azért, mert bemutattam neki a báró urat…)

Na, de ne kanyarodjak el a lényegtől, a kiadó még nem volt annyira ismert és ebből a szempontból megértem, hogy jó reklámnak bizonyult Horrorsó beszámolója, sőt, jól ismerem a mini ajánlókat, amik utalnak az előző kötetekre. (Olvastam szörnyűeket is, és emiatt nyugodt szívvel írom meg, hogy ezek Böszörményi esetében nem zavartak.) Ebben a kötetben viszont Horrorsó párbeszédével szinte a ló túloldalára esett az amúgy szórakoztató könyv, hogy a kiadó is szóba jött. Emiatt, alapból 4,75-re értékelem összességében. (Mint a tanár és a pedáns tanulós esetében nekem is dilemmám, hogy megadjam-e azt az ötöst, hiszen tudhatjuk a később kiadott könyvekből, hogy ezzel a jelenséggel még egyszer nem futottam össze, vagy legyek szigorú, ragaszkodva azon elvekhez, hogy mit nem preferálok egy könyvben, és azt a fél csillagot vonjam le, következetességből.)

Talán, ha gyerekként olvastam volna, ez a reklám meg sem rendített volna, de így, 2018-ban, ahol konkrétan már azért nem nézünk meg pár Youtube videót, mert már az elején megtudjuk, hogy szponzorált tartalom. Kényesség? Inkább irtózás a reklámoktól. (De ha ez csak az én dilim, akkor nyugodt szívvel adom meg az öt csillagot az négy Gutenberg lovagrend tagjaival együtt töltött időre.)

– Soha nem kértem ilyet, de kedves Nemolvasóim és Sültkörték, dobjatok meg legfeljebb egy hozzászólással, ki hogyan döntene molyos csillagozás esetén, mert lehet, hogy vannak kritériumok, amiket kihagyhattam értékelés szempontjából.

Megjegyzés: azért bátorkodtam nem legépelve betenni a könyvben szereplő szövegrészletet mert magam sem akarom elhinni még most sem, hogy tényleg így lett beleírva. (Ezt sem fogom egyhamar felfeledni, az már biztos.)