Mások nagyban készülnek a karácsonyra, és ehhez kapcsolódó
bejegyzéseket készítenek… Ismét olyan dilemmába kerültem így az év végére, ami
bosszantó és úgy éreztem egy ideig, hogy ismét a padlóra küldtek. Hibáztam? Úgy
vélem, abban hibáztam, hogy még erről nem meséltem részletesen. De mivel
köztudottan nincs megkötés, hogy nem írhatok róla…
Egy év munkanélküliség után be lett vetve a kapcsolati
rendszer, ami által már a nyarat munkával indíthattam. Panaszra nem lehetett okom,
főleg, hogy a távozni készült munkatárs két hét alatt felkészített, ami csak
szükséges lehet a feladatköröm végzésére. Azután pedig már nem tartottam
annyira, tudtam mi a dolgom és igyekeztem helyt állni.
Utólag kiderül, ezzel nem tudtak belém rúgni, és mindenki,
aki ismert sem jegyezhette meg, hogy a lusta, semmirevaló irodista titulusban
szerepelnék. Eltelt négy hónap, közben egy másik kollégánk egy súlyos
sérülésből felépülve visszakerült a céghez… Ezzel még nem lett volna gond, az
pedig, hogy ő is konkrétan egy hónappal előttem került a céghez, de mikor én
kerültem be, már otthon volt a sérülés miatt. Persze, a pályakezdőnek odavágott
„már 10 éve dolgozok, én jobban tudom” szlogenekkel nem tudtak meghatni.
Szerintem nem várhatja el senki senkitől, hogy a másik illetővel egyet értsen.
A főnököt nem láttuk, sőt meggyőződésem volt, hogy csak
akkor került elő, ha szakadt a part. Ha pedig megjelent csak az órás
fejtágítást kaptuk meg tőle, bár én mindig is úgy álltam hozzá, hogy még talán
tanulhatok is belőle. (Igen, tanultam belőle, de nem épp azt, amit szerettem
volna… Nem, nem látjátok a gunyoros mosolyom, hogy bizony olyanokat tanítottak
meg nekem, amiért még pokolra fogok kerülni, de addig is… Talán fordítsam
ellenük a saját fegyverüket? Megérdemelnék, de úrinő köztudottan nem tesz ilyet
és nem aláz végig egy csapat önérzetes pasit… bocsánat, de a hozzájuk hasonlóak
mindennek elmondhatók, csak férfiaknak nem.)
Mesélhetek tengernyi hosszban, hogy irodistaként ugyanúgy
végeztem fizikai munkát, csomagoltam is csak azért, hogy a megrendelők igényei
szerint megkapják az árut.
A valóság kicsit csúnyábbra sikerült, amivel magam csak utólag szembesültem és csak a felmondó levél után állt számomra össze a teljes kép.
Egyből felvettek, tudtam mit kockáztatok, ha nem teszem jól a dolgom. Tévedés, nem nekik akartam bizonyítani, hanem tapasztalatot akartam a szakmában szerezni és legfeljebb apám kérésének akartam eleget tenni mindvégig. Tudtam, hogy számomra más esélyem nem volt, és ehhez tartottam magam. Már a felvételnél megtudtam, hogy hiába az egyik céghez kerültem alkalmazottként, valójában a telephelyen dolgozó másik cégnek dolgoztam. Közben munkaszerződésem nem volt, ami azért volt stresszes, mivel a munkaügy még a sarkamban volt, ráadásul alig volt pár hónapom és tudtam, hogy a kérvényezett, egy évre szóló TB mentességem lassan lejárt. Két hónap után végre kaptam egy munkaszerződést. (Igen, két hónapig feketén dolgoztam, de tegyük hozzá, megkaptam érte a megbeszélt fizetésem és a munkaszerződés életbe lépésétől számítva nem volt próbaidőm.)
Az ősszel szinte megszokott pénteki napom volt, mikor a
fizetéssel jött a főnököm és közölte, hogy beszélni akar velem. Tudjátok, akit
már küldtek el, jól tudja, hogy ennek megvan a pontos forgatókönyve. Na, erre
mondtam azt, hogy meg sem kellett volna szólalnia, mert már tudtam akkor, hogy
valami folyik a hátam mögött. A két cég integrálása tervben volt akkoriban,
kineveztek egy új főnököt, de én tudtam, hogy engem nem érinthet, mert ugyebár
a másik cégvezetőnek dolgoztam papíron.
Tudjátok, ha értelmes magyarázatot
kaptam volna, még hidegen is hagyott volna a dolog, de bizony nem egy férfi
hazudott már a szemembe az életem során, és egyből tudtam, hogy bizony nem az
én főnököm volt az, aki a hátam mögött kitalálta, hogy elküld. Elküldtek a
leghülyébb indokokkal. Otthon két napig meg sem mertem mondani… soha de soha
nem tartottam még vissza közel két órán át a sírásom dühömben. Nem, nem voltam
szomorú, szinte örültem is, mert hazugokkal nem szándékozok semmilyen
kapcsolatban állni. Szóval, csak bosszús voltam, hogy egyik napról a másikra
visszadobtak a munkaügyi központ utálatos papír intézései közé. De erről
később.
Apámnak is köze volt a dologhoz, amint megtudta beszélt is a
főnökömmel, de nekem csak két héttel később árulták el, hogy így is úgy is
elküldtek volna, mert már kitervelték előre, hogy én csak helyettesítem a
lesérült kollégát, míg ő vissza nem áll a munkába. (Igen azt a kollégát, akinek
még a nemi identitásában is kételkedtem, mikor megkértem, hogy egy 15 kilós csomagot,
amit összeállítottam, helyette át az előkészítő asztalról a pár lépésre levő
raklapra, mert aznap vagy 6 dobozt kellett csomagolnom és talán ő több súlyt
képes megemelni nálam. Elzavart, hogy állítsak össze kisebb csomagokat, mert ő
bizony nem fogja emelgetni. Aztán mérgemben megcsináltam egymagam a számomra
nehéz csomagokat, amikkel egy futár simán elbírt. – Sebaj, a futárral utólag
jót nevettünk, én pedig kaptam egy elismerő pillantást.)
Azóta? Két hétre kivettem a háziorvostól táppénzt, aki
egyből vérvételre küldött sápadtságom címén… nem, nem vagyok vérszegény, és aki
non-stop a mesterséges fényben van, annak nem lehet semmilyen arcszíne. Közben
egy ijesztő zsírcsomó is kialakult a bőrömön, ami mára már szerencsésen el lett
távolítva, ezzel is megjártam pár kört a szomszéd város SZTK-jában… amiket ott
láttam, jesszusom! Ezt még a legutáltabb ellenségeimnek sem kívánom, vicc
nélkül.
Megjártam ismét a munkaügyet, ahol már nem adják könnyen a
lelked, mint egy évvel ezelőtt, hanem már be kell járni tájékoztatóra, amit a
neten is elolvashat a munkanélküli, milyen kötelességei és szankciói vannak a
regisztrációjának. Közben már közeledett az ijesztő 45. napom (45 napig stagnál
a tb támogatásod, addig van új munkahely, tanfolyamra jelentkezés kell vagy a
munkaügyön igényeltetni a mentességet, amit magam is kérvényeztem a héten.)
Mint rutinos munkaügyre járó már úgy véltem, mindent tapasztaltam, de most is
képesek voltak meglepni. Ráadásul, aki azt hiszi, hogy munkanélküli segélyt
kaphat, annak elárulom, az utolsó három évet nézik és meg kell lennie a 365 nap
munkaviszonynak, csak abban az esetben kérvényezhetsz segélyt. (Én fel sem
vetettem, mert összesen fél évem sem volt.)
Mikor pedig aláírtam az elbocsátó papírom, ami szerint közös
megegyezéssel távoztam, már a bérpapírral a kezemben és a tudattal, hogy közel
egy havi fizetéssel kevesebbet kaptam kézhez, mint a papíron szereplő összeg,
megérdeklődte a volt főnök mit csinálok. Persze, büszkén kihúztam magam és
közöltem: semmit. (azok után, hogy a közeli népszerű cég sem hajlandó
alkalmazni, mert nincs protekcióm…) Meghökkent, de nem hatott meg. Nem kezdtem
panaszkodni, hogy inkább dobjon be egy másik cégbe, vagy csak adjon
referenciát…
Végül búcsúzáskor mondta: Reméli, hogy találkozunk majd valamikor. (Isten ments!)