2018. december 1.

Schildkröte megmondja… Munka vagy szabadság? Milyen áron?


Mások nagyban készülnek a karácsonyra, és ehhez kapcsolódó bejegyzéseket készítenek… Ismét olyan dilemmába kerültem így az év végére, ami bosszantó és úgy éreztem egy ideig, hogy ismét a padlóra küldtek. Hibáztam? Úgy vélem, abban hibáztam, hogy még erről nem meséltem részletesen. De mivel köztudottan nincs megkötés, hogy nem írhatok róla…

Egy év munkanélküliség után be lett vetve a kapcsolati rendszer, ami által már a nyarat munkával indíthattam. Panaszra nem lehetett okom, főleg, hogy a távozni készült munkatárs két hét alatt felkészített, ami csak szükséges lehet a feladatköröm végzésére. Azután pedig már nem tartottam annyira, tudtam mi a dolgom és igyekeztem helyt állni.

Utólag kiderül, ezzel nem tudtak belém rúgni, és mindenki, aki ismert sem jegyezhette meg, hogy a lusta, semmirevaló irodista titulusban szerepelnék. Eltelt négy hónap, közben egy másik kollégánk egy súlyos sérülésből felépülve visszakerült a céghez… Ezzel még nem lett volna gond, az pedig, hogy ő is konkrétan egy hónappal előttem került a céghez, de mikor én kerültem be, már otthon volt a sérülés miatt. Persze, a pályakezdőnek odavágott „már 10 éve dolgozok, én jobban tudom” szlogenekkel nem tudtak meghatni. Szerintem nem várhatja el senki senkitől, hogy a másik illetővel egyet értsen.

A főnököt nem láttuk, sőt meggyőződésem volt, hogy csak akkor került elő, ha szakadt a part. Ha pedig megjelent csak az órás fejtágítást kaptuk meg tőle, bár én mindig is úgy álltam hozzá, hogy még talán tanulhatok is belőle. (Igen, tanultam belőle, de nem épp azt, amit szerettem volna… Nem, nem látjátok a gunyoros mosolyom, hogy bizony olyanokat tanítottak meg nekem, amiért még pokolra fogok kerülni, de addig is… Talán fordítsam ellenük a saját fegyverüket? Megérdemelnék, de úrinő köztudottan nem tesz ilyet és nem aláz végig egy csapat önérzetes pasit… bocsánat, de a hozzájuk hasonlóak mindennek elmondhatók, csak férfiaknak nem.)

Mesélhetek tengernyi hosszban, hogy irodistaként ugyanúgy végeztem fizikai munkát, csomagoltam is csak azért, hogy a megrendelők igényei szerint megkapják az árut.

A valóság kicsit csúnyábbra sikerült, amivel magam csak utólag szembesültem és csak a felmondó levél után állt számomra össze a teljes kép.

Egyből felvettek, tudtam mit kockáztatok, ha nem teszem jól a dolgom. Tévedés, nem nekik akartam bizonyítani, hanem tapasztalatot akartam a szakmában szerezni és legfeljebb apám kérésének akartam eleget tenni mindvégig. Tudtam, hogy számomra más esélyem nem volt, és ehhez tartottam magam. Már a felvételnél megtudtam, hogy hiába az egyik céghez kerültem alkalmazottként, valójában a telephelyen dolgozó másik cégnek dolgoztam. Közben munkaszerződésem nem volt, ami azért volt stresszes, mivel a munkaügy még a sarkamban volt, ráadásul alig volt pár hónapom és tudtam, hogy a kérvényezett, egy évre szóló TB mentességem lassan lejárt. Két hónap után végre kaptam egy munkaszerződést. (Igen, két hónapig feketén dolgoztam, de tegyük hozzá, megkaptam érte a megbeszélt fizetésem és a munkaszerződés életbe lépésétől számítva nem volt próbaidőm.)

Az ősszel szinte megszokott pénteki napom volt, mikor a fizetéssel jött a főnököm és közölte, hogy beszélni akar velem. Tudjátok, akit már küldtek el, jól tudja, hogy ennek megvan a pontos forgatókönyve. Na, erre mondtam azt, hogy meg sem kellett volna szólalnia, mert már tudtam akkor, hogy valami folyik a hátam mögött. A két cég integrálása tervben volt akkoriban, kineveztek egy új főnököt, de én tudtam, hogy engem nem érinthet, mert ugyebár a másik cégvezetőnek dolgoztam papíron.
Tudjátok, ha értelmes magyarázatot kaptam volna, még hidegen is hagyott volna a dolog, de bizony nem egy férfi hazudott már a szemembe az életem során, és egyből tudtam, hogy bizony nem az én főnököm volt az, aki a hátam mögött kitalálta, hogy elküld. Elküldtek a leghülyébb indokokkal. Otthon két napig meg sem mertem mondani… soha de soha nem tartottam még vissza közel két órán át a sírásom dühömben. Nem, nem voltam szomorú, szinte örültem is, mert hazugokkal nem szándékozok semmilyen kapcsolatban állni. Szóval, csak bosszús voltam, hogy egyik napról a másikra visszadobtak a munkaügyi központ utálatos papír intézései közé. De erről később.

Apámnak is köze volt a dologhoz, amint megtudta beszélt is a főnökömmel, de nekem csak két héttel később árulták el, hogy így is úgy is elküldtek volna, mert már kitervelték előre, hogy én csak helyettesítem a lesérült kollégát, míg ő vissza nem áll a munkába. (Igen azt a kollégát, akinek még a nemi identitásában is kételkedtem, mikor megkértem, hogy egy 15 kilós csomagot, amit összeállítottam, helyette át az előkészítő asztalról a pár lépésre levő raklapra, mert aznap vagy 6 dobozt kellett csomagolnom és talán ő több súlyt képes megemelni nálam. Elzavart, hogy állítsak össze kisebb csomagokat, mert ő bizony nem fogja emelgetni. Aztán mérgemben megcsináltam egymagam a számomra nehéz csomagokat, amikkel egy futár simán elbírt. – Sebaj, a futárral utólag jót nevettünk, én pedig kaptam egy elismerő pillantást.)

Azóta? Két hétre kivettem a háziorvostól táppénzt, aki egyből vérvételre küldött sápadtságom címén… nem, nem vagyok vérszegény, és aki non-stop a mesterséges fényben van, annak nem lehet semmilyen arcszíne. Közben egy ijesztő zsírcsomó is kialakult a bőrömön, ami mára már szerencsésen el lett távolítva, ezzel is megjártam pár kört a szomszéd város SZTK-jában… amiket ott láttam, jesszusom! Ezt még a legutáltabb ellenségeimnek sem kívánom, vicc nélkül.

Megjártam ismét a munkaügyet, ahol már nem adják könnyen a lelked, mint egy évvel ezelőtt, hanem már be kell járni tájékoztatóra, amit a neten is elolvashat a munkanélküli, milyen kötelességei és szankciói vannak a regisztrációjának. Közben már közeledett az ijesztő 45. napom (45 napig stagnál a tb támogatásod, addig van új munkahely, tanfolyamra jelentkezés kell vagy a munkaügyön igényeltetni a mentességet, amit magam is kérvényeztem a héten.) Mint rutinos munkaügyre járó már úgy véltem, mindent tapasztaltam, de most is képesek voltak meglepni. Ráadásul, aki azt hiszi, hogy munkanélküli segélyt kaphat, annak elárulom, az utolsó három évet nézik és meg kell lennie a 365 nap munkaviszonynak, csak abban az esetben kérvényezhetsz segélyt. (Én fel sem vetettem, mert összesen fél évem sem volt.)

Mikor pedig aláírtam az elbocsátó papírom, ami szerint közös megegyezéssel távoztam, már a bérpapírral a kezemben és a tudattal, hogy közel egy havi fizetéssel kevesebbet kaptam kézhez, mint a papíron szereplő összeg, megérdeklődte a volt főnök mit csinálok. Persze, büszkén kihúztam magam és közöltem: semmit. (azok után, hogy a közeli népszerű cég sem hajlandó alkalmazni, mert nincs protekcióm…) Meghökkent, de nem hatott meg. Nem kezdtem panaszkodni, hogy inkább dobjon be egy másik cégbe, vagy csak adjon referenciát…

Végül búcsúzáskor mondta: Reméli, hogy találkozunk majd valamikor. (Isten ments!)