Fábián Janka: Emma lánya (Emma sorozat 3.)

Ha úgy vélekedtem, hogy a második világháború körülményei voltak sokkolóak, rettenetes tévedésben éltem egészen a folytatás elolvasásáig. Magyarországot elfoglalták az oroszok, felépült az enyhébb fokú kommunista rendszer, a megkötések, háborúban részt vevők elítélése mindenféle mondvacsinált okokkal, a Rákosi rendszer, az Andrássy út 60. alatti épület titkai, végül a rendszer megbuktatása, az ’56-os forradalom előzményei és következményei, mindezt egy család szemszögén keresztül.

Emmával, pontosabban annak lányával, Évikével élhetjük át a huszadik század második felének viszontagságait, nélkülözéseit, aggodalmait és az emigrálási kényszert, ami által családok szakadnak szét, és még a megmenekült tagok is aggódnak, hogy ne érje baj azokat, akik ragaszkodtak kicsiny hazájukhoz. Mondhatni, Kóthay Éva élete nem épp egy leányálom: a hirtelen ötlettől vezérelt házasság, egy háborúban elveszített férj, és egy orvossal az újrakezdés ígérete, hogy a gyerekének legalább legyen egy apja. Színésznőként pedig olyanok is szemet vetnek rá, akiknek nem lenne szabad, de karhatalmánál fogva elintézi, hogy minden a kénye kedve szerint alakuljon. Éva második férjét meghurcolják, miközben a nőt kihasználják, aki félti férje életét. Utolsó csepp a pohárban maga a felkelés volt, ahol egyből elveszítette a férjét és az édesapját is. Emmával pedig végül belátták, hogy el kell hagyniuk az országot és új életet kezdeniük.

Felzaklató, dühítő és nyomott, komor hangvételű történet, de a szerző néha igyekszik egy kis vidámságot, reményt is beleadni a Kóthay család életébe.

A kötet második fele eseményekben gazdag lett, de mivel minden eseményből szinte csak egy apró szeletet ismerhettünk meg, ez valahogy elveszett a végére az éterben. Mintha már tényleg csak a rendszerváltásra és a vasfüggöny lebontására várakoztunk volna, hogy Emma végre megbékéljen. Az újabb családtagok újabb dolgokkal nem kecsegtetnek, nem is cselekednek annyit, mint elődjeik.

A történet végül valahogy átcsapott egyfajta idilli érzetbe, miközben egyre több szereplő jelent meg. Ha a könyv végén levő családfa nem lett volna, biztos összezavarodtam volna, de így volt, amit már előre sejtettem. Ebben a kötetben sem voltak úgymond meglepetések, a történelem minden kis apró mozzanatát sikerült beletenni. Sőt, inkább koncentrált az amerikai eseményekre, és meglehetősen, csak sejtetően ejt szót a magyarországi eseményekről és Kóthay Tamásék helyzetéről. (Félek, hogy a sejtéseim jók arra vonatkozólag, hogy miért lett így megírva…)

Emma halálával az epilógus vidám befejezése irrelevánsan hatott, és ha szubjektíven nézem, volt pár mondat, ami több volt, mint amit szerettem volna olvasni. Tényleg nem tudni, hogy Kóthay Péternek hogyan sikerült reinkarnálódnia, és ez által az unokaöccsének a fia politikai pályára lép. Szóval, ismerve jelenünket és helyzetünket én nem zártam volna le valami túlcsorduló happy enddel. Sőt, pont a vége miatt kezdtem el megkérdőjelezni a történelem más pontjait a kötetben, hiszen köztudott, hogy a politika diktálja a történelmünket és az, hogy épp mit szemlélünk pozitívan nem biztos, hogy követendő ideológia.
(Alapvetően az ’56-os őszi események még mindig kérdésesek, hogy mi is zajlott le pontosan, de ismerve a korosztályom és az olvasottak alapján ez az esemény a jelenlegi problémáinkhoz viszonyítva nem olyan dolog, amin törjük a fejünk. – annak volt fontos, aki megélte, ahogyan a legtöbb fontos történelmi esemény esetében.)
Ráadásul a jelen miniszterünk szónoklatából idézni… könyörgöm, már tíz éve tudom, hogy szörnyű szónok az elnökünk, és ha nálam fiatalabb olvassa a kötetet, ne hitegessük már illúziókba, hogy akár egy értelmes mondatot magától ki tud mondani… HITELESSÉG. (csak emiatt csillagoztam le egy féllel, mert konkrétan az utolsó oldalakig nem volt semmi gondom a történettel.)

Csak mert bátorkodtam olyan értékeléseket elolvasni Molyon, amik nem épp arról szóltak, hogy örvendeznek a kötetről… és még meglep, hogy az elébb megemlített szálka nem sok olvasó szemét szúrta ki. (most már kezdek érteni dolgokat, még azokat is, amikkel soha az életben nem foglalkoztam, mert az már a nyárspolgári szint kategóriájába esik a részemről, na de vissza a kötetre…)

Amit megértek, hogy ennyi eseményhez el kellettek a szereplők és szép dolog, hogy a történet körbeért. Az úgymond ismétlődések csak a végére zavarják össze az embert, hiszen szinte mindenki hasonlít valakire az első részből, szinte csak ugyanazt tudják, amit elődeik, aki meg kirí a sorból, arról meg nem vélekedhetünk túl jól. Az első kötetnél még ez elfogadott volt, hogy a gyerek hasonlít a szüleire, de így a harmadik kötetben a genetikai csodával ér fel, ha valaki visszatekint egy hatalmas családfára… ha magamból kell kiindulni, konkrétan a két nagymamám keveréke vagyok és a családban senkire nem hasonlítok, mivel magam ismerem a harmad, sőt az ötöd unokatestvéreim, így tekintve abszurd, mert nem, hogy kinézetben, jellemben sem hasonlítunk. Az ikres bökkenőn már meg sem akadt a szemem… Nagyon vacillálok, hogy mégis csak négy csillag lenne a kötet, mert egyszeriben túl szép a valósághoz.

Az csak hab a tortán, hogy az utódok képesek lennének ugyanazon hibákat elkövetni, mint az őseik… oké, értem én, hogy az alma nem esik messze a fájától, de, hogy konkrétan azok az almák le se esnek a fáról? – Megjegyzem, még mindig az idilli epilógus az, ami felnyitotta a szemem a logikai képtelenségekre.

Aki szeretne kikapcsolódni, és kicsikét belekóstolni a történelem híres szeleteibe, illetve szerette az előző köteteket is, azoknak ugyanúgy tudom ajánlani, de mielőtt illúziókba kergetjük magunkat, jelzem, nem sok újdonság lesz. Aki pedig szereti a történelmi regényeket, vagy érdeklődik irántuk, az adjon a kötetnek egy esélyt, ha másért nem, akkor azért, hogy rájöjjön, miért is tartunk ott, ahol.

Fábián Janka: Emma szerelme (Emma sorozat 1.)
Fábián Janka: Emma fiai (Emma sorozat 2.)

A teljes családfa, ami a kötet végén található: